Okinava konzervatív, jobboldali kormányzót választott. A hír önmagában nem lenne érdekes, ha a japán sziget elhelyezkedése és történelme nem lenne olyan, amilyen. Ott ugyanis 1945 óta amerikai katonák állomásoznak, és a szigetcsoport elhelyezkedése is stratégiailag fontos. Így a szigeteknek és a szigetlakóknak szembe kell nézniük a kínai és észak-koreai fenyegetéssel. Peking egyre agresszívabb viselkedése azonban nem „békepárti”, hanem pont harciasabban fegyverkezés- és USA-párti álláspontot váltott ki a lakosokból. Tajvanhoz hasonlóan olyan vezetőt választottak, aki biztosan nem alázkodik meg Kína előtt.
Okinava előre megy, nem hátra!
Szeptember közepén helyi választást tartottak Okinaván, ahol Kodzsa Gentát választották a tartomány kormányzójává. A politikus Takaicsi Szanae japán kormányfő jobboldali Liberális Demokrata Pártjához (LDP) tartozik. Takaicsi és az LDP – így maga az új kormányzó is – a japán védelempolitika megerősítésének és a Kínával szembeni határozott, akár konfrontatív fellépésnek a híve. Az előző kormányzó ezzel szemben kritizálta a kormány politikáját, és különösen ellenezte az okinavai amerikai jelenlét növelését.
Kodzsa 59%-os, fölényes győzelmet aratott. Ez persze nem jelenti, hogy csak a külpolitika, vagy akár csak az ideológia miatt támogatta volna mindenki. A politikus korábban a szigetcsoport-tartomány fővárosának volt a polgármestere, azaz volt mire építenie. Sőt, kampányát főleg nem ideológiai, hanem inkább gazdasági témákra építette. „Az eredmény, értelmezésem szerint, azt jelenti, hogy sokan szeretnék, ha Okinava előre menne” – nyilatkozta győzelméről.
„Igyekszem minden erőmmel Okinava gazdaságát fejleszteni, miközben szorosan együtt fogok működni az új kormányzóval” – ezt már a kormányfő mondta az eredmény kapcsán, visszaigazolva Kodzsa fő prioritását.
Hiába a gazdasági fókusz, az eredmény mégis hatással lehet a japán védelmi politikára is. Az ugyanis komoly vereséget jelent az okinavai békemozgalomnak, amelynek pedig nagy hagyományai vannak az ott állomásozó amerikai csapatok miatt. A kicsi, japán viszonylatban gyéren lakott, másfélmilliós Okinaván állomásozik ugyanis a japán amerikai kontingens 70 százaléka, közel 30 ezer katona. Emiatt a jelenlegi, USA-barát és Kína-ellenes japán kormány Okinavát tekinti egy esetleges kínai agresszióval szembeni védelem első vonalának. Ennek érdekében az utóbbi időben több japán katonát csoportosítottak át a térségbe, és bővítették az ottani támaszpontok rakétakilövő kapacitását. A kritikusok szerint viszont ez a stratégia és az amerikai jelenlét csak még inkább célponttá teszi a szigetcsoportot. Ha ez nem lenne elég, Okinava amúgy is stratégiai jelentőségű helyen található, hiszen közel fekszik Kína és Tajvan partjaihoz.
„Tagadhatatlan tény, hogy Okinava környezete biztonsági szempontból egyre nehezebb. Emiatt az amerikai–japán katonai szövetség, és a Japán Önvédelmi Erők elrettentő képessége elsődleges fontosságú” – jelentette ki például egy vitában.
Mindez pedig termékeny talajra hullott. Egy közelmúltbeli felmérés szerint a fiatal választók, akik az új kormányzó fő bázisának számítanak, egyre jobban aggódnak a Peking által támasztott katonai kihívás miatt.
Azt azonban ismét hozzá kell tenni, hogy a választást eldöntő téma a gazdaság volt. Okinaván ugyanis a bérek elmaradnak a japán átlagtól, miközben az infláció azonos mértékben sújtja őket is. A munkanélküliség, sőt, a gyermekszegénység is egyre aggasztóbb számokat produkál. Kodzsa ezeket a turizmus fellendítésével és bőkezűbb családtámogatási rendszerrel orvosolná.
„Növekszik az az érzület Okinaván, főleg a fiatalok körében, hogy a katonai bázisokra szükség van a jelenlegi globális biztonsági helyzetben. Mindazonáltal nem sokan gondolják jó dolognak, hogy ennyi bázis koncentrálódik itt. Nem szabad úgy értelmezni tehát a választási eredményt, hogy az okinavaiak elfogadták a támaszpontokat” – mondta ennek kapcsán Fumiaki Nozoe, az Okinavai Nemzetközi Egyetem tanára.
Ennek ellenére azonban eltagadhatatlan a védelempolitika szerepe a kampányban. De miért vannak amerikai katonák Okinaván, és miért lett ilyen fontos a téma?
Okinava a geopolitikai konfliktusok metszéspontján
Okinava a középkorban a Rjúkjú Királyság része volt. Rjúkjú a japán sógunok hűbéresének számított, rajta keresztül folyt a japán–kínai kereskedelem. Formálisan csak 1879-ben szűnt meg, amikor a Mejdzsi-reformokat követően kialakult modern japán állam magába olvasztotta a királyságot. A terület, amelynek nagyja Okinava Prefektúra része lett, és a mai napig az is maradt, nem játszott jelentős szerepet Japán történelmében, egészen 1945-ig.
1945-ben viszont itt zajlott a második világháború egyik utolsó, jelentős csatája. Ebben 120 ezer katona halt meg és még több civil. A véres összeütközést az amerikaiak megnyerték, ám akkora volt az emberveszteség, hogy nem folytatták az előrenyomulást a japán anyaszigetek felé. Így – egyes történészek szerint – többek között ez is közrejátszott abban a döntésben, hogy Japánt inkább atombombával kényszerítsék térdre. Az ország területe ezután teljes egészében amerikai katonai megszállás alá került. 1952-ben aztán Japán békeszerződést írt alá az Egyesült Államokkal, amely kivonta csapatait az országból. Okinavát azonban „megtartotta”, egészen 1972-ig. A szigetcsoportot amerikai katonai adminisztráció irányította, bár volt saját, demokratikusan választott, belső autonómiával rendelkező kormánya is. Ez idő alatt az USA számos katonai létesítményt épített a területen. Ide tartoznak kikötők, légitámaszpontok és szárazföldi erőket elszállásoló bázisok is.
Kína – a sztálini Szovjetunió szövetségeseként – a világháború után az USA ellenfele volt. Tajvan 1950 után az ode menekült kínai antikommunista erők bázisa lett. Azaz lényegében már ekkor megvolt az a felállás, elsősorban Kína és Tajvan közelsége, ami miatt Okinava ma stratégiailag fontos területnek számít.
1972-re azonban az amerikai-japán szövetség megszilárdult, így nem volt szükség arra, hogy a stratégiailag fontos területet konkrét megszállás alatt tartsák. Emellett Tokió fokozta a diplomáciai nyomást, és a kétoldalú kapcsolatok elsődleges céljává tette a szigetcsoport visszaszerzését. Ráadásul a japán közvélemény is követelte, hogy azok kerüljenek vissza hozzájuk. Washington joggal félt attól, hogy a további megszállás csak növeli az Amerika-ellenes érzéseket. Mindez a Nixon-doktrínába is beleillett: az elnök ugyanis erősíteni akarta a kapcsolatot ázsiai szövetségeseikkel. A modernizálódó, gazdaságilag egyre erősebb Japánnal így jó alkalom volt a kapcsolatok javítására, ha teljesítik legfontosabb követelésüket. Így 1972-ben a szigetcsoport visszakerült Japán fennhatósága alá.
Mivel a terület jelentősége nem csökkent, 1972-ben, amikor Washington visszaadta a szigetek feletti kontrolt Japánnak, kétoldalú szerződésben biztosította be, hogy katonái továbbra is itt állomásozhassanak. Washington ugyanis a Kínával és más, kommunista ázsiai országokkal szembeni védvonal egyik fontos láncszemének tartotta a szigetcsoportot. Így volt ez a koreai háború (1950–1954) után, amely beigazolta, hogy az USA-nak szüksége lesz katonai jelenlétre a térségben. A vietnami háború (1955–1975) alatt már okinavai bázisokról is indultak harcoló amerikai alakulatok, azaz a szigeteknek és a területükön található bázisoknak gyakorlati jelentőségük is volt.
Nem szűnt meg tehát 1972 után sem az amerikai katonai jelenlét. Sőt, a legtöbb katonai bázis ma is működik. Ennek oka, hogy a hidegháború a ’70-es és ’80-as években is folytatódott, 1990 után pedig Kína hamarosan ismét az USA egyik fő ellenfelévé lépett elő.
Japánban, részben az atomcsapások miatt, népes a békemozgalom és a nukleáris leszerelést követelők tábora. Okinaván ez a mozgalom különösen erős, a hozzá köthető egyik párt többször adott kormányzót is. Azonban a szigetek lakói körében az amerikai jelenlét elutasításának prózaibb okai is vannak. Sokan elégedetlenek azzal, hogy a jelenlét környezeti és zajszennyezéssel jár. Japán ráadásul zárt és homogén társadalom, amely nincsen hozzászokva ahhoz, hogy külföldiek nagyobb számban éljenek a közelében. A kormány nemrégiben szigorított az amúgy sem túl engedékeny bevándorlási szabályokon. (Ironikus módon ugyanez a kormány támogatja az amerikai katonák jelenlétét.) Utóbbit tetézi, hogy volt példa arra – bár nem jellemző –, hogy amerikai katonák helyiekkel keveredtek verekedésbe, vagy nőkkel erőszakoskodtak. Sokan tehát egyszerűen furcsa, zajos, néha erőszakos, nem kívánt vendégekként tekintenek a „gajdzsin” (idegen) amerikai katonákra. Az ellenzők pedig minden alkalmat meg is ragadnak a tiltakozásra.
Amikor az amerikai hadsereg például bezárt egy bázist Futenma közelében, hogy azt a gyéren lakott Henokóba helyezze át, a körülmények ellenére tüntetések indultak. Az ellenzők, köztük az előző kormányzó, jelképesnek tartották az esetet, illetve precedensként akarták felhasználni, hogy minden támaszpontépítést megakadályozhassanak. Ezért bíróságon támadták meg a henokói építkezést. Végül azonban mégis engedélyezték az építkezést. A tiltakozás egyik vezetője az előző kormányzó volt, a választáson azonban a jogi csata után a politikait is elvesztette. A helyi választók nemcsak a jobboldali, a katonai jelenlétet támogató jelöltet támogatták, de egy felmérés szerint 48%-ban a bázis áthelyezését is.
Mindez azonban nemcsak Okinaváról szól, de mélyebb változásokra is rámutat a japán társadalmon belül.
Hadsereget fejleszteni nem kell félnetek jó lesz!
Japán 1945 után sokáig egy pacifista ország képét mutatta. A hadsereget leszerelték, és helyét kis létszámú, tengerentúli csapásmérésekre nem alkalmas önvédelmi erő (Japán Önvédelmi Erő, angol rövidítéssel JSDF) vette át. Ám a geopolitikai helyzet megváltozott. Ugyanis Nixon alatt az Egyesült Államok és Kína kiegyeztek ugyan, ám az enyhülés korántsem jelentette, hogy Peking Tokióval szemben is barátságos álláspontra váltott volna. Ugyanis a kínaiak sosem felejtették e, hogy Japán a második világháború alatt lerohanta őket, háborús bűncselekmények sorát elkövetve. A hidegháború után, a 2010-es évekre pedig Kína maga vált katonailag egyre inkább fenyegető hatalommá a térség országai (és az USA) számára. Észak-Korea pedig, ugyanebben az időszakban, atomhatalom lett. Azaz,
Már az iraki háború idején voltak japán szanitécegységek az amerikaiak mellett, jelezve, hogy az ország, ha akar, képes katonai kontingensek felszerelésére és küldésére. A most megválasztott okinavai kormányzó pártja, az LDP ekkoriban már a haderőfejlesztés mellett kezdett érvelni, miközben egyes hangok a pacifista alkotmány megváltoztatását is követelték. Ez az érzület főleg Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt erősödött meg a jobboldalon. Ám a jelenlegi kormányfő, Takaicsi Szanae is a pártja jobbszárnyának a tagja, és különösen keményvonalas a kül- és védelempolitika terén. Mindez azonban mára már nem korlátozódik egyetlen politikai erőre, ugyanis az utóbbi időben a közvélemény is ebbe az irányba mozdult.
A Cabinet Office 2025. november–decemberi felmérése szerint rekordmagas számú japán, a lakosság 45,2 százaléka támogatja a JSDF erősítését, 49,8 százalék a jelenlegi szintet tartaná megfelelőnek, és csak 2,2 százalék csökkentené azt. A JSDF pozitív megítélése 93–94 százalék körül van. A japánok közel 80 százaléka fél egy esetleges háború bekövetkeztétől. A legtöbben Kínától tartanak. A Japán–USA Biztonsági Szerződés támogatottsága is rendkívül magas: kb. 92 százalék szerint járul hozzá Japán békéjéhez és biztonságához. Mindezen érzelmeket valamelyest hűtötte Trump második ciklusa, az elnöknek a szövetségeseket is fenyegető, követelőző hangneme miatt. Ám összességében még mindig nagyon erős a katonai kapacitás erősítését és az amerikai szövetség fenntartását támogató közhangulat.
Összességében tehát elmondható, hogy a japánok többsége úgy értékeli a helyzetet, hogy szükséges az amerikai csapatok jelenléte az országban. Illetve szeretnék fenntartani a katonai szövetséget is, sőt, fejlesztenék saját haderejüket, amely így, az amerikaiakkal együtt, elrettentő erőként állhat az ellenfelekkel, főleg Kínával és Észak-Koreával szemben.
Mindez azonban kicsit más képet mutat Okinava esetében. Itt két egymásnak ellentartó hatás befolyásolja a közvéleményt. A környezetszennyezés, a zaj, a bűnözés miatt alacsonyabb az amerikai támaszpontok támogatottsága. Ám mindeközben egyre többen érzik úgy, hogy Japán fenyegetésnek van kitéve, ők pedig földrajzi elhelyezkedésükből adódóan fokozottan érintettek. Ezért is lehetett a fiatalok körében nagyobb a jobboldali politika és jelölt támogatottsága.
Japán és az USA, amelyek 1945-ben halálos ellenségek voltak, ma már olyan szoros szövetséget alkotnak, amely a hidegháború óta része az amerikai csendes-óceáni védelmi architektúrának. Ha az okinavaiaknak túl sok a zaj, azt lehet orvosolni, de valószínűleg az alapfelállás nem fog változni.
Borítókép: Kodzsa Genta kormányzó újságírók gyűrűjében / fotó: Kaname Muto / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP
Bejelentkezés