„Néhányan annyira lemaradtak a versenyben, hogy azt hiszik, ők vezetnek.” Önkéntelenül is a Maffiózók című sorozat eme frappáns igazsága jutott eszembe, amikor a Fidesz áprilisi vereségét boncolgató elemzéseket hallgattam az elmúlt hónapokban. A hátam közepére se kívántam, hogy beálljak a megfejtők egyre népesebb sorába, de sajnos azt látom, hogy kezdenek kissé félremenni, félbe maradni a konklúziók. Ráadásul éppen azokban a körökben, ahol a legnagyobb szükség volna a tárgyilagos értelmezésre és a tanulságok mielőbbi levonására.
A miértekből ugyanis elsősorban nem a Fidesznek kell tanulnia. Hanem a teljes magyar jobboldalnak – mozaikként vagy monolitként, édes mindegy. A leckét pedig nem egészen ott érdemes kezdeni, ahol mindenki más teszi.
Indítsunk messziről
Kezdjük az egyik legjelentéktelenebbnek tűnő – a végére kiderül, miért nem az –, de egyben legkellemetlenebb észrevétellel: a volt kormánypártra nemcsak hazai ellenfelei, hanem saját nyugati politikai szövetségesei is köröket vertek abban, ahogyan a változó korszellemet, társadalmi közérzetet és igényeket – ha úgy tetszik, a „vájbot” – érzékelték és politikailag hasznosították.
Ez a különbség áprilisra sorsdöntővé vált.
A Fidesz új európai politikai pozíciójának kialakítása az Európai Néppártból történt 2021-es távozással kezdődött, és a Patrióták Európáért 2024-es megalakításával teljesedett ki. Utólag persze könnyű valamiféle előre megtervezett jobboldali átrendeződés első fejezeteként bemutatni mindezt. A valóság ennél prózaibb: az egész folyamat legalább annyira volt kényszerhelyzet, mint tervszerű stratégiai fordulat.
A frigy hallgatólagos házassági szerződése nagyjából úgy festett, hogy Orbán Viktor vitte a kapcsolatba másfél évtized kormányzati tapasztalatát, egy hivatalban lévő uniós miniszterelnök presztízsét, és az általa felépített nemzetközi hálózatot.
Addig is mindenki kapott valamit. Orbán szövetségeseket és nemzetközi relevanciát, a többiek pedig egy olyan politikust, aki bizonyítani tudta, hogy az általuk hirdetett tételek egy részével nemcsak választásokat lehet nyerni, hanem tartósan kormányon is lehet maradni.
Csakhogy az új európai és amerikai jobboldal jelentős részét gyökeresen más társadalmi hajtóerők emelték fel, mint amelyek a Fidesz 2010 utáni sikersorozatát működtették. Ezt a különbséget pedig Budapestről mintha nem akarták volna észrevenni.
Szuperszoftver a Commodore 64-en
Orbán Viktor komoly időt, energiát, politikai és gazdasági tőkét fektetett az új nemzetközi irány kiépítésébe. Donald Trump második elnöki ciklusát megelőzően az építkezés már nemcsak Brüsszelben, hanem a tengerentúlon is gőzerővel folyt.
Megjelentek az amerikai think tankek, konferenciák, kapcsolatépítő műhelyek, véleményvezérek és politikai közvetítők. Akadt közöttük komoly szakember, eredeti gondolkodó és tehetséges politikai vállalkozó, ahogyan természetesen nyerészkedő társutas, szélhámos és ábrándos ködlovag is. Ez minden politikai divathullám velejárója.
2025-re már a politikai know-how kétirányú cseréje is jól látszott. És éppen itt kezdett igazán feltűnővé válni a probléma.
A szuperszámítógépekre optimalizált amerikai és nyugat-európai újjobboldali szoftver sehogy sem akart futni a magyar kormány egyre hangosabban köhögő Commodore 64-esén.
A nyugati újjobboldal jelentős része rendszerkritikus erőként tört fel. A túlburjánzó, öncélú bürokrácia, a technokrata és kulturális paternalizmus, a magas adók, a magánéletbe beavatkozó állam és általában annak az érzése ellen szerveződött, hogy a politikai rendszer egyre többet követel az embertől, miközben egyre kevesebbet nyújt az állami funkciók – úgy a szolgáltatások, mint a lét- és a vagyonbiztonság – terén.
A Fidesz eközben Magyarországon maga volt a tényleges rendszer. Mindazokkal a terhes jellemzőkkel, amelyek ellen a nyugati közvélemény egyre hangosabban berzenkedik. Orbán Viktor egy túlcentralizált, fejnehéz, mindent szabályozni és lehetőleg mindent jobban tudni akaró állam élén ült, amely a számára valóban fontos, akár nemzetközi politikai konfliktusok némelyikét ragyogó sikerrel vívta meg ugyan, de közben egyre kevésbé tudott mit kezdeni az állampolgárai hétköznapi küzdelmeivel, tapasztalataival.
És itt, a hazai gyakorlatban vált a külföldön jól működő szuverenista retorika egyre nehezebben feloldható ellentmondássá.
Szabadságharc a tükör ellen
A Fidesz szabadságharcos ösztöne eredetileg egyáltalán nem volt idegen a magyar társadalomtól. Sőt, hosszú éveken át éppen ez adta politikájának egyik legerősebb érzelmi töltetét. Csakhogy van ennek a magyar hagyománynak egy apró kellemetlensége. Történelmünk során nem kizárólag külföldi hódítókkal és birodalmakkal szemben lázadtunk. Időről időre a saját túlterjeszkedő, sanyargató vagy egyszerűen csak indokolatlanul kellemetlenkedő államhatalmunkkal is bajszot akasztottunk.
Hanem azt a nagyon hétköznapi igényt is, hogy az ember lehetőleg maga dönthesse el, hogyan akar élni, dolgozni, vállalkozni, pénzt keresni és hivatalos ügyeket intézni.
Különösen furcsa és visszás volt ezért Brüsszel központosítását támadni úgy, hogy közben Magyarországon is újra és újra ugyanazok az állami reflexek köszöntek vissza. A hatalom egyre több jogkört vont magához, magasabb szintre. Intézmények mozgástere csökkent vagy önállósága szűnt meg. Olyan gazdasági szabályok változtak meg egyik pillanatról a másikra, amelyekhez emberek és vállalkozások éveken át igazították az életüket. A magánnyugdíjpénztári rendszer átalakításától a régi kata felszámolásáig újra és újra ugyanaz az élmény jelent meg: amit ma saját döntési terednek, megszerzett lehetőségednek vagy kiszámítható játékszabálynak gondolsz, azt az állam holnap minden további nélkül felülírhatja.
Ezeket az intézkedéseket egyenként természetesen lehetett és lehet szakpolitikai érvekkel alátámasztani. Politikailag azonban túlmutattak a számok hideg racionalitásán: összeadódtak és ugyanazt az élményt erősítették.
Innen nézve pedig a választónak végül tökéletesen mindegy lett, hogy a központosító hivatal négyszáz vagy négyezer kilométerre van tőle. Csak az érdekli, mennyire szól bele az életébe.
A csömör „diktatúrája”
Talán a Covid-járvány idején ütközött ki a legélesebben, mennyire merevvé és központosítottá vált az Orbán-rendszer működése. Az akkor megcsontosodott – korántsem előzmény nélküli –, rossz reflexek pedig a következő ciklusban is tovább ketyegtek, magasabb amplitúdóval.
A politikai központ a járvány után már nem egyszerűen kormányzott, és nem is csak a korábban megszokott intenzív kommunikációt folytatta. Folyamatosan be nem állt a szája, mozgósított, magyarázott, egyre bonyolultabb bel- és geopolitikai kérdéseket tett fel, amelyekre egyre egységsugarúbban válaszolt, sokszor olyankor is, amikor az állampolgár legszívesebben sem kérdezni, sem válaszolni nem akart volna. Vizsgázni meg pláne.
Covid. Háború. Béke. Migráció. Brüsszel. Gender. Rezsi. Szankciók. Szuverenitás. Nemzeti konzultáció. Újabb kampány. Újabb plakát. Újabb vészhelyzet.
Ezek között természetesen voltak nagyon is valós és súlyos ügyek. A probléma nem az volt, hogy egy kormány beszélt róluk. Egy kormánynak éppen ez a dolga. A probléma az lett, hogy a kommunikáció többé nem tudott kikapcsolni. Nem maradtak eseménytelen hétköznapok. Az átlagember pedig sokkal kevesebbet akar politikával foglalkozni, mint azok, akik ebből élnek. Ami egy politikusnak, egy újságírónak vagy egy influenszernek megszokott napi rutin, az a választópolgárok jelentős részének – teljesen normális és érthető módon – olyan többlet, nyűg, amelyet két bevásárlás, egy munkahelyi konfliktus, a gyerek különórája és a villanyszámla között próbál valahogyan elhelyezni. Lehetőleg fél szemmel és fél füllel.
Ráadásul mindezt egy olyan időszakban, amikor a hétköznapok egyébként sem váltak könnyebbé. Az embert a boltban az egyre magasabb árak, az állammal kapcsolatba kerülve továbbra is bürokratikus nyavalyatörések fogadták. A politikai zaj így nem egy nyugodt és prosperáló társadalom fölött dübörgött, hanem már eleve létező napi frusztrációkra rakódott rá. Ez magyarázhatja, miért jelent meg olyan széles körben a „diktatúra” vagy a „nem lehet így élni” nyelve a közbeszédben. Egy diffúz rossz közérzet keresett magának egyszerű, de erős szavakat.
A mögötte rejlő igény ennél jóval hétköznapibb lehetett: hagyjanak már végre békén!
Amikor a csend politikai ajánlattá válik
Innen nézve már a Tisza felemelkedését is érdemes valamivel kevésbé ideologikusan értelmezni. Kizárt, hogy minden Tisza-szavazó leült volna egy kockás lappal, és levezette volna a szokásos előnyök és hátrányok listát, amelynek a végén Magyar Péter mellett jött ki a kedvezőbb eredmény. Sokaknál valószínűleg jóval egyszerűbb kívánalom dolgozott: a csend igénye. Hogy valaki menjen már le, és kapcsolja ki azt a rohadt autóriasztót, ami két órája megállás nélkül üvölt a lakótelep közepén, hajnali fél négykor.
Annak a reménye, hogy talán kevesebb politika és kevesebb állam lesz jelen a hétköznapjaikban.
A Fidesz pedig erre későn és kapkodva próbált reagálni.
A kampányban előhúzott anyagi könnyítések, adókedvezmények már nemcsak azért nem tudták önmagukban megoldani a problémát, mert nem volt elég idejük végigfutni a társadalmon, gazdaságilag „lélegezni”, hanem azért sem, mert az nem pusztán arról szólt, mennyi pénz marad az emberek zsebében, hanem arról is, milyen légkört éreznek maguk körül.
Hátország helyett
És ugyanez a reflex nem állt meg az állampolgárok szintjén. Megjelent a Fidesz saját szellemi és kulturális környezetében is.
Tizenhat év alatt hatalmas erőforrások mozdultak meg azért, hogy létrejöjjön egy jobboldali kulturális, értelmiségi és médiavilág. Csakhogy túl gyakran összekeveredett két egészen különböző dolog: a jobboldali hátország építése és a politikai lojalitás finanszírozása. Pedig egy valódi szellemi hátország attól hátország, hogy a politikai központ nélkül is életképes, erős, önálló entitás.
Ha azonban a támogatás hallgatólagos ára a narancssárga mez felhúzása, akkor nem önálló hátország épül, hanem függőségi rendszer. Aki vállalta a teljes politikai azonosulást, sokszor könnyebben jutott lehetőséghez akkor is, ha ezt a teljesítménye önmagában nem feltétlenül indokolta. Aki viszont jobboldaliként is ragaszkodott az autonómiájához, már jóval ingoványosabb terepen találhatta magát.
Ez különösen frusztráló volt úgy, hogy ha az ember átnézett a politikai pálya másik térfelére, ott nemzetközi alapítványok, uniós programok és külföldi lobbisták által válogatás nélkül, hatalmas összegekkel finanszírozott szereplőket látott. A jobboldali értelmiségiek többsége ennek tükrében sem várt mást, mint a nemzeti ügyek meritokratikus alapú támogatását. A NER azonban túl gyakran éppen az autonómiát tette kockázatossá, a lojalitást pedig biztonságossá.
Egy politikai tábor talán fenntartható így, bár a fluktuáció ott sem lesz alacsony. Egy szellemi és eszmei közösség aligha.
A központ már saját embereiben sem bízott
És végül ugyanez a rossz központosító reflex befelé, magán a Fideszen belül is éreztette a hatását.
Aki valamennyire ismeri a párt helyi szintű világát, tudhatja, hogy lent régóta gyűlt a feszültség. A többségnek nem feltétlenül Orbán Viktor személyével vagy a politikai iránnyal volt baja, sokkal inkább azzal, hogy a helyi politizálásból fokozatosan kiszorultak a helyi ügyek, helyüket pedig egyre inkább a pártközpontban kikutyult sablonok foglalták el.
Ez a disszonancia különösen azokon csattant, akik ténylegesen terepmunkát végeztek: a polgármestereken, az önkormányzati képviselőkön, a helyi szervezetek vezetőin és a fiatal aktivistákon (igen, ilyenek is vannak). Egy politikai közösséghez tartozás számukra eredetileg részvételt, kezdeményezést és valamiféle közös, lokális ügyet jelentett. Egy túlcentralizált szervezetben viszont a helyi politikus lassan nem felfelé viszi a választók problémáit, hanem csak a kommunikációs paneleket hozza lefelé.
Ez pedig egy idő után nemcsak frusztrációt szül – mind az adott politikus, mind a helyi közösség számára –, hanem politikailag életveszélyes is. Egy párt ugyanis nem akkor kezd megöregedni, amikor a vezetői között már alig akad 50-60 év alatti ember, hanem akkor, amikor a perifériája több információval rendelkezik a valóságról, de egyre kevesebb lehetősége van arra, hogy ezt közvetítse a központ felé.
A Fidesz hosszú időn keresztül éppen mély helyi beágyazottsága miatt volt félelmetesen hatékony politikai szervezet. Falvakban, kisvárosokban és választókerületekben tudta, ki mit gondol, mitől fél, mit szeretne és kire hallgat. Ha ebből a hálózatból puszta szócső lesz, éppen az a képesség tűnik el, amely egykor a legnagyobb erőt jelentette.
És itt érünk vissza a már vázolt paradoxonhoz: a Fidesz kifelé a szuverenitásért harcolt, miközben idehaza egyre kevésbé bízott az egyén, a vállalkozó, a kulturális hátország, a helyi közösség és végül saját emberei önrendelkezésében.
Analóg állam egy digitális társadalomban
Mindeközben maga a társadalom is megváltozott.
Analóg emberekre bízták, hogy vezessék át az országot a digitális korba. Közülük sokan mintha részben felesleges hóbortnak, úri huncutságnak tekintették volna az egészet, részben pedig egyszerűen nem érzékelték, milyen gyorsan változtak meg körülöttük az emberek. És erre büszkék is voltak. Pedig már rég nemcsak a húszévesek élnek digitális életet. Idősebb generációk tömegei foglalnak szállást, bankolnak telefonon, beszélnek videón az unokával, vagy éppen anyázzák egymást az interneten.
Óhatatlanul is felmerül bennük a kérdés: ha szinte minden szolgáltató képes alkalmazkodni hozzám, az állam miért várja továbbra is azt, hogy én alkalmazkodjak hozzá? A korszerű állam egyik fontos tulajdonsága ugyanis nem az, hogy állandóan demonstrálja az erejét. Hanem hogy amikor nincs rá szükség, szinte láthatatlan. Nem feltétlenül kisebb, hanem gyorsabb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb és kevésbé tolakodó. És igen: digitalizált, kattintható, lehetőség szerint otthonról intézhető.
Ez pedig különösen furcsán festett akkor, amikor a Fidesz nyugati szövetségesei egyre sikeresebben beszéltek bürokráciacsökkentésről, gazdasági szabadságról és a technokrata paternalizmus visszaszorításáról.
Budapest hallotta a zenét, csak nem érezte a ritmust.
Nem az volt a baj, hogy nem mentek eléggé jobbra
A Fidesz vereségét természetesen kényelmes volna azzal elintézni, hogy tizenhat év után elfáradt a kormányzás. Bár ebben is van igazság.
Gazdasági nehézségek, botrányok, személyi hibák, elhasználódott politikusok és rosszul megválasztott kampányüzenetek mind-mind hozzájárulhattak a bukáshoz. De a felsorolás még nem magyarázza meg a nagy egészet. A mélyebb probléma talán az volt, hogy a Fidesz hitelességi válságba került: olyan önellentmondási spirálba, amelyben saját politikai nyelve kezdte erodálni saját önazonosságát.
Ők azt ígérik választóiknak, hogy visszaadják az egyénnek mindazt az autonómiát, amelyet az állam, a bürokrácia és a politika fokozatosan elvett tőle. A magyar kormány közben egyre több olyan területre tenyerelt rá, ahol az átlagember már úgy érezte, semmi keresnivalója a hatalomnak.
Ezt az ellentmondást sokáig elfedhette a szabadságharcos retorika és a kétharmados győzelmek sora.
2026-ra ez már kevésnek bizonyult.
Ezért veszélyesen kényelmes következtetés volna a magyar jobboldal számára azt feltételezni, hogy a vereséget pusztán néhány rossz személyi döntés, egy elhibázott kampány vagy az ellenfél szerencséje okozta. Még kényelmesebb volna azt gondolni, hogy ugyanazt kell tovább csinálni, csak hangosabban. A Fidesz vereségéből ugyanis nem következik, hogy a magyar társadalom kevésbé jobboldalivá vált volna (nézzük csak meg a Tisza kényszeredett kommunikációját például a migráció kapcsán). Könnyen lehet, hogy
Ennek tükrében a magyar jobboldal előtt álló feladat jóval nehezebb annál, mint hogy kitalálja, milyen felállásban akar indulni 2030-ban, kit támogat miniszterelnök-jelöltként vagy akar-e új pártokat gründolni. Újra meg kell tanulnia, hogyan legyen akkor is szabadságpárti, amikor már nem ő lázad a hatalom ellen. Orbán Viktornak és környezetének pedig érdemes volna tudatosítania: a mögöttük futó, hátukat lapogató sporttársak közül néhányan már jó pár körrel előrébb tartanak.
Most pedig már igazán ideje lenne nem azt figyelni, ki hogyan hízeleg azzal a volt kormányfőnek, hogy ő vezet, hanem azt, hogy merre halad valójában a mezőny.
A szerző az Index munkatársa
Borítókép: Orbán Viktor, a Fidesz elnöke beszédet mond a Fidesz-KDNP kampányzáró rendezvényén az I. kerületi Szentháromság téren 2026. április 11-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés