Steven Wilson a Porcupine Tree vezetőjeként és szólóban létrehozott életművének mindkét része önállóan is megállna a lábán, vele kapcsolatban viszont legalább ennyire hangsúlyos, hogy hangmérnökként is intézményesült, ezek a dolgok pedig úgy érnek össze, ahogyan ez korábban talán nem lett volna lehetséges. Wilson minden ízében modern, még abban is, hogy egy eleve anakronisztikus zsánert használt ugródeszkaként.
A progresszív rockot simán anakronisztikusnak nevezni persze túlzás, de leginkább azért, mert manapság gyakran tűnik úgy, mintha a zene teljes története valami furcsa egyidejűségben lenne jelen, hiszen minden elérhető néhány kattintással, így semmi sem nevezhető igazán anakronisztikusnak. Wilson számára a zsáner egyszerre ballaszt, ugyanakkor bármit csinál, szinte mindenből kihallható, hogy ebből a zenei világból érkezett, arról nem is beszélve, hogy a hangmérnöki pozícióját leginkább a hetvenes évek progresszív rock lemezeinek újrakeverésével érte el. A popzene hatása azonban hasonlóan fontos, Wilson pedig nem válogatós, az Abbától Billie Eilishig bármivel hagyja magát megfertőzni.
Nagyon érdekes, ahogy felismeri és alkalmazza a mainstream popzenében uralkodó fontos tendenciákat, anélkül, hogy a zenei integritása csorbulna, holott azokra a sajátosságokra reflektál, amik a jórészt teljesen generikusnak ható popzenére jellemzők. A TikTokra optimalizált zene korában nemcsak a dalok rövidültek le drámaian, de a dalszerkezetek korábban elkezdődött leegyszerűsödése is eljutott odáig, hogy már nem igazán beszélhetünk dinamikai ívekről, talán a korábban hagyományos értelemben vett dalokról sem, az egész átkerült egy sokkal tágabb kontextusba, ahol a zenei élmény minden korábbinál fontosabb része lett a túladagolt vizuális világ, amibe a zene beleágyazódik. Ugyanígy az élmény immanens része az átalakult jelenlét, ami a telefonok képernyőjén közvetített pillanatokat atomizálja, így talán nem meglepő, hogy nem érdemes hosszabb, szerkezeti elemeket fölmutatni tudó dalokat szerezni.
Wilson számára ennek a legérdekesebb aspektusa, hogy az előadók dalok helyett egy megkomponált világban gondolkodnak, ami egyébként értelmezhető egyfajta visszautalásként is Wilson zenei gyökereire, a hetvenes évek zenei világra, amikor az albumok gyakran nem egyszerűen új dalok kollekcióját jelentették. A márciusban megjelent, The Overview című legutóbbi albumán ez nagyon szépen megmutatkozik.
Az The Overview negyvenkét percén mindössze két dal osztozik. Az Objects Outlive Us (aminek a szövegét részben az XTC-s Andy Partridge írta) egy viszonylag koherens darab, amit összeköt a nyitó expozíció és...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.