Steven Wilson a Porcupine Tree vezetőjeként és szólóban létrehozott életművének mindkét része önállóan is megállna a lábán, vele kapcsolatban viszont legalább ennyire hangsúlyos, hogy hangmérnökként is intézményesült, ezek a dolgok pedig úgy érnek össze, ahogyan ez korábban talán nem lett volna lehetséges. Wilson minden ízében modern, még abban is, hogy egy eleve anakronisztikus zsánert használt ugródeszkaként.
A progresszív rockot simán anakronisztikusnak nevezni persze túlzás, de leginkább azért, mert manapság gyakran tűnik úgy, mintha a zene teljes története valami furcsa egyidejűségben lenne jelen, hiszen minden elérhető néhány kattintással, így semmi sem nevezhető igazán anakronisztikusnak. Wilson számára a zsáner egyszerre ballaszt, ugyanakkor bármit csinál, szinte mindenből kihallható, hogy ebből a zenei világból érkezett, arról nem is beszélve, hogy a hangmérnöki pozícióját leginkább a hetvenes évek progresszív rock lemezeinek újrakeverésével érte el. A popzene hatása azonban hasonlóan fontos, Wilson pedig nem válogatós, az Abbától Billie Eilishig bármivel hagyja magát megfertőzni.
Nagyon érdekes, ahogy felismeri és alkalmazza a mainstream popzenében uralkodó fontos tendenciákat, anélkül, hogy a zenei integritása csorbulna, holott azokra a sajátosságokra reflektál, amik a jórészt teljesen generikusnak ható popzenére jellemzők. A TikTokra optimalizált zene korában nemcsak a dalok rövidültek le drámaian, de a dalszerkezetek korábban elkezdődött leegyszerűsödése is eljutott odáig, hogy már nem igazán beszélhetünk dinamikai ívekről, talán a korábban hagyományos értelemben vett dalokról sem, az egész átkerült egy sokkal tágabb kontextusba, ahol a zenei élmény minden korábbinál fontosabb része lett a túladagolt vizuális világ, amibe a zene beleágyazódik. Ugyanígy az élmény immanens része az átalakult jelenlét, ami a telefonok képernyőjén közvetített pillanatokat atomizálja, így talán nem meglepő, hogy nem érdemes hosszabb, szerkezeti elemeket fölmutatni tudó dalokat szerezni.
Wilson számára ennek a legérdekesebb aspektusa, hogy az előadók dalok helyett egy megkomponált világban gondolkodnak, ami egyébként értelmezhető egyfajta visszautalásként is Wilson zenei gyökereire, a hetvenes évek zenei világra, amikor az albumok gyakran nem egyszerűen új dalok kollekcióját jelentették. A márciusban megjelent, The Overview című legutóbbi albumán ez nagyon szépen megmutatkozik.
Az The Overview negyvenkét percén mindössze két dal osztozik. Az Objects Outlive Us (aminek a szövegét részben az XTC-s Andy Partridge írta) egy viszonylag koherens darab, amit összeköt a nyitó expozíció és annak visszatérése különböző variációkban, a címadó szám viszont vizuális mankók híján meglehetősen ötlettelen, ráadásul szájbarágós. Utóbbi a koncepciót hivatott kibontani, a legérdekesebb része talán a végén árválkodó, Theo Travis éterire visszhangosított szopránszaxofonjával elbúcsúzó Permanence című tétel.
A mondanivaló, és ez Wilsonnál máshol is tetten érhető, alig képes túllépni a közhelyeken, amik a világ ezer más helyen elregélt állapotát kárhoztatják. A szerzemények (a két dal tételekre oszlik) egy része jól hallhatóan nem kompozíció, sokkal inkább játék a különböző hangzásokkal, a legjobb példa erre a már említett Permanence zenei alapja, de legalább ennyire érdekes az Obejcts Outlive Us végének szándékosan dekonstruált gitárszólója, ami Wilson bevallása szerint egy reflexió arra, mennyire nem látja értelmét, hogy megpróbálja ő, vagy bármelyik gitáros reprodukálni a Comfortably Numb szólóját. Az albumhoz film is készült, ami magában is megáll, mármint vizuális túlterhelésként, a koncertek viszont féloldalasak lennének nélküle. A különböző deluxe-változatokkal sem spóroltak, de ez manapság általános.
Wilson szólólemezei messze nem egységes színvonalúak. A korai dolgok, főleg a Grace For Drowning és a Raven That Refused To Sing (And Other Stories) még nem távolodnak el a progresszívnek (unter uns mondom, ennek a kifejezésnek nincs sok értelme) nevezett vonaltól, erős dalokkal és überzenészekkel. A 2016-os Hand. Cannot. Erase. és a The Harmony Codex ellenben közelítenek a tökéleteshez. Érezhető a szándékos távolodás a zenei gyökerektől, de leginkább a Porcupine Tree világától, a To The Bone-on dalközpontúan, a Future Bites-on szintén, de ott nyakon öntve egy csomó elektronikus zenei hatással, ezek az albumok viszont pont a dalközpontúságon csúsznak el. Az eklektika emiatt áll jól a The Harmony Codex-nek, ott a zenei ötletek voltak hangsúlyban, és szinte bárminek jutott hely.
A hangmérnöki munkát illetően a kifejezés némi pontosításra szorul, Wilson ebbéli munkásságának jelentős része ugyanis jórészt korábban megjelent lemezek újrakeverése, az életmű törzsét pedig a hetvenes évek progresszív rock zenekarai jelentik. Wilson keverései egészen új minőséget hoznak ebben a körben, ráadásul nem csak újrakeveri a lemezeket. Korábban 5.1-es mixeket csinált, mostanra pedig áttért a Dolby Atmos-ra. Utóbbiban ő az egyik legkeresettebb a piacon. És itt ismét visszajutottunk oda, hogy a zene manapság változatos mankókra szorul, a Gesamtkunstwerk pedig egyre inkább lakossági igénnyé válik. Wilson újrakeverései esetén nem biztos, hogy markáns sajátosságokról beszélhetünk, ami a keveréseit megkülönbözteti másokéitól, sokkal inkább azért hívják, mert otthonosan mozog ebben a zenei világban, és tudja, hogy nyúljon ezekhez a lemezekhez úgy, hogy a hangzásukból kihozza azt, amit évtizedekkel ezelőtt nem lehetett, anélkül, hogy az albumok karaktere megváltozna. Természetesen az is fontos szempont, hogy az ő neve mint brand a lemezborítón, önmagában is jelzésértékkel bír.
2016-ban a mostanra RaM ArT színházra keresztelt RAM Colosseumban láttam Wilsont és zenekarát, egy nappal Prince halála után, el is játszották a soundchecken összedobott Sign o’ The Timest, a koncert mégsem emiatt maradt emlékezetes. Maga a turné is különleges volt abból a szempontból, hogy válogatott helyeken játszottak, ahol, ha nem is lemezminőségben, de jobban szólaltak meg, mintha most játszanának a Barba Negrában. A hangzás pedig tényleg működött, jazzkoncertet hallottam már jobban megszólalni, de az nem csak zenei szempontból más műfaj. A turnén a Hand. Cannot. Erase. albumot mutatták be, amelyen Ninet Tayeb énekel duettet Steven Wilsonnal. Tayeb azonban nem volt jelen, HD-ról szólt, ami persze megbocsátható, az albumot ugyanis egészben játszották el, minden hangot a lemezhez hűen.
2023-ban aztán a Porcupine Tree turnéján a basszer hiányzott, Nate Navarro családi okokból hagyta ott a turnét, a maradék koncertek pedig basszusgitáros nélkül mentek le, a témák szalagról szóltak, ez pedig, bármennyire is lehetetlen lett volna új basszerost találni, elképesztően illúziórombolónak hatott, de talán nem mindenki számára. Viszonylag új tendenciának tűnik, hogy a közönség egy része azért jár a koncertekre, hogy a stúdióalbumok hű reprezentációját hallja, ami egy konceptalbum (mint a Hand. Cannot. Erase.) esetében valamelyest érthető, összességében viszont a koncert mint élmény teljes félreértése. Bár egyre gyanúsabb, hogy ma már az élmény újragondolásáról van szó, Wilson pedig partner ebben, ahogy mások is.
Wilson a kortárs könnyűzene megkerülhetetlen figurája, és valószínűleg egyre inkább azzá válik a következő években. Megkönnyíti az életműve befogadását, hogy nem kell minden hangjáért rajongani, tulajdonképpen jól áll neki ez az egyenetlenség, ahogy az is, hogy közönsége is azt várja tőle, legyen saját maga, mert ez önmagában minőséget jelent. A kortárs zenét némi gyanúval figyelőknek pedig érdekes fricskát jelent a munkássága, mert azokat a dolgokat használja fel, amiknek egy részén talán joggal háborodik fel a máshoz szokott közönség, de Wilson bizonyítja, hogy létezik ezeknek olyan olvasata is, ami befogadható azok számára, akik nem szeretnék túlságosan alacsonyra tenni lécet.
Borítókép: Steven Wilson / fotó: Kevin Westenberg
Bejelentkezés