Ha azt gondoljuk, a Fidesz kormányzása maffiaállam, illetve maga a Cosa Nostra, tehát a NER elitje gengszterekből állt, úgy bizarr képlet jön létre, amikor ezt rávetítjük a korabeli Olaszországra. Ugyanis, ha Itáliában úgy számoltak volna le a maffiával, mint nálunk április óta, az mit is jelentene? Hát egy olyan szituációt, amelyben a Cosa Nostra másod- és harmadvonalbeli középvezetőiből hirtelen miniszterek, prefektusok, rendőrkapitányok és vizsgálóbírók lesznek, és ők irányítják a Tiszta Kezek (vagyis: Tisza Kezek) programját. Amennyiben Orbán Viktor keresztapa, akkor a fenti logika mentén az általa kinevezett (majd a Tisza-kormány politikusává, intézményvezetőjévé váló) államtitkárok, cégvezetők, rendőr- és honvédtábornokok, ügyészek is bűnözők.
A hatalmon lévő miniszterelnök és támogatói a maffia, illetve Cosa Nostra szavakkal jellemzik a NER kormánypártját. Újdonság nincs ebben: a maffiaállam fogalmát már a 2010-es évek első felében használta a korábbi balliberális kormányok minisztere, az SZDSZ egykori elnöke, Magyar Bálint. Ahogy az orbáni rendszer is maffiabaloldalként utalt a bukott elődeire. Ennek lényege, hogy a szervezett bűnözés nemcsak összefonódik a politikával, hanem az uralmat gyakorlók lényegében átveszik a helyét, vagyis ők válnak maffiává. Tehát míg korábban egyes bűnözői csoportok fegyverrel, zsarolással, gyilkosságokkal értek célt, azt jelenleg törvényekkel csinálják, anyagi érdekeik szolgálatába állítják a rendszert. Csakhogy lehet-e a korrupciót, illetve, hogy a közpénzes megbízásokat, amelyek politikai utasítások, illetve alkuk mentén dőlnek el, maffiaállamnak nevezni?
Lehet,
Az, hogy állami, önkormányzati tenderek és beszerzések megnyerése politikai alapon történik, komoly múltra visszatekintő gyakorlat a Lajtán és az Atlanti-óceánon túl egyaránt. Ausztriában a proporz-system (a közpozíciók, megrendelések kormány és ellenzék közötti elosztása) nagyon is emlékeztet arra, mikor a kolumbiai drogbárók kartellba lépve felosztották egymás között a piacot. Ezt a folyamatot pártkartell-rendszernek, vagy hatalmi kartellnek is nevezik. S miért lenne jobb az, ha az ellenzékhez közel álló vállalkozóknak is előre letárgyalt, megbundázott módon jut a közpénzből, mintha őket teljesen kihagyják? Az utóbbi a tekintetben még a kisebb rossz, hogy aki nincs benne a versenyt felülíró alkuban, képes tiltakozni ellene – akinek viszont jutott az osztásból, aligha fog. Ebben a rendszerben pártonkívüliként, függetlenként előrejutni de facto lehetetlen.
Scorsese filmje, a Casino remekül mutatja be, hogy a maffia által lesápolt játékbarlangban a parkolós állás annyira menő volt, hogy aki be akart kerülni oda, annak fizetnie kellett a kaszinóigazgatónak. Ez a valóságban hasonlóképp zajlott például a demokraták által uralt Chicagóban és környékén. A politikai tisztségeket szinte nyíltan pénzért árulták. Ez még a századunk elején is így volt, mikor Illinois állam kormányzója áruba bocsátotta az Obama elnökké választásával megürült szenátori pozíciót. Ehhez fűződik egy kegyelmi botrány is – az ügy miatt 14 év börtönre ítélt Rod Blagojevich egykori kormányzó Trump jóvoltából korábban szabadulhatott a börtönből. S mondja valaki, hogy a pártközi alkukartellek ideje leáldozott. Politikai utasításra odaítélt tisztségek, közpénzek – ez többé- kevésbé a világ minden pontján része a hatalomgyakorlásnak. Legutóbb egy általam tudósított győri korrupciós perben is a korábbi városvezetés utasításaira hivatkoztak a vádlottak. De biztos, hogy ez a rendszer is maffia? Holott a rendszer valójában nem teljesen ugyanaz, mint ami Olaszországban, valamint a szesztilalom idején az Egyesült Államokban működött.
Annál bizonyos értelemben jobb, más szempontból rosszabb. Ami például az elmúlt 16 évben zajlott a közpénzek felhasználása, bizonyos cégeknek egyes szaktorokból történő kiszorítása, illetve a választásokon megnyilvánuló jogsértő vagy etikátlan befolyásolás terén, az kétségtelenül rossz volt. De nem hiszem, hogy bármely kisvállalkozó, a boltok, üzletek, kocsmák és diszkók tulajdonosai elcserélnék mindezt azzal, hogy kigyúrt izomemberek nyíltan fenyegessék őket a védelmi pénz beszedésekor. Kétségtelenül történt voksvásárlás, a szavazási korrupció létező jelenség. De ami nálunk volt, jóval puhább verziója annak, mikor Chicago egyik külvárosát, Cicerót nyíltan a maffia irányította. A településen nyolcszáz fegyveres gengszter volt, s mindössze ötven rendőr. „Megfélemlítések és vesztegetések révén a város minden hivatalos pozícióját ellenőrzése alatt tartotta Capone, a polgármestertől kezdve a sintérig.” (Carl Sifakis: A maffia – Enciklopédia. Glória Press Kiadó, 2001, 78. o.) Al Capone és bandája, ha nem tetszett nekik valami, egyszerűen megverték a politikusokat. Ez történt Joseph Z. Klenha cicerói polgármesterrel, amikor a maffia beleegyezése nélkül hozott rendeleteket – Capone rendőrök jelenlétében felpofozta (más forrás szerint ágyékon rúgta) a városvezetőt.
„1924-re Cicerót már a Szindikátus Városának hívták. [.. .] Capone maffiózók százaival biztosította, hogy ne legyen túl nagy a politikai szabadság.” (Uo.) A főjegyzőnek jelölt William F. Pflaumot a választás előtt összeverték, a demokrata kampányszervező Michael Gavin mindkét lábába belelőttek, a rendőröket ólmosbottal verték meg. A szavazóktól a gengszterek megkérdezték, kire akarnak szavazni, s ha nem a megfelelő jelöltet mondták, egyszerűen elvették tőlük a szavazócédulát. Így aztán az alvilágnak behódoló Klenha polgármestert újraválasztották. De ugyancsak maffiaállam volt Louisiana, amelynek kormányzója, aztán szenátora 1935-ös, merénylet általi haláláig Huey Long volt, „az alvilág valaha élt legjobb politikai barátja”, aki „korlátozás nélküli felhatalmazást adott a szindikátusnak, hogy kezdjék meg a kaszinók kiépítését” (205-206. o.). Long szintén egyszerre korrupt, autoriter és populista rendszert működtetett, amely könyörtelenségben, gátlástalanságban simán felülmúlta a NER-t.
Annak senki sem örül, ha bűnözők zsarolják, illetve a maffia beleavatkozik a választásokba. Ugyanakkor ekkoriban mégiscsak tisztábbak voltak a frontvonalak. Olaszországban a maffia számos politikust, közhivatalnokot, ügyészt és rendőrt megölt, sőt: újságírókat is. 1984 januárjában Catania belvárosában hat lövéssel ölték meg Giuseppe Fava újságírót, a szicíliai maffiáról szóló riportkötet szerzőjét. És nem ő volt az első újságíró, aki erre a sorsra jutott. Valószínűleg ugyanígy járt az 1970-ben eltűnt Mauro De Mauro is. 1956-ban az USA-ban egy, a maffiának dolgozó bérgyilkos savval megvakította Victor Riesel amerikai oknyomozó újságírót. Felrobbantották Giovanni Falcone vizsgálóbírót, megölték Cesare Terranovát és Pio La Torrét, a maffiaellenes vizsgálóbizottság tagjait. Ahogy Piersanti Matarellát, a szicíliai tartományi kormány elnökét, Gaetano Costa palermói főügyészt, Carlo Alberto Dalla Chiesa csendőrtábornokot, Giuseppe Russo csendőrezredest, Boris Giulianót, a palermói különleges csendőri osztag parancsnokát, valamint Rocco Chinnici és Paolo Borsallino vizsgálóbírókat is. Ahogy a medellini kartell is végzett Rodrigo Lara igazságügy-miniszterrel, utódja ellen pedig épp hazánkban követtek el merényletet. Hernando Baquero Bordát, a Kolumbiai Legfelsőbb Bíróság elnökét is megölték.
Nyilván senki nem kívánja, hogy ugyanilyen dolgok történjenek Magyarországon, de ez mégiscsak azt jelenti, hogy ezek az emberek nem szolgálták a maffiát – sem a bűnözők által korrumpált politikusokat. Nem tudták őket vértelenül befolyásolni vagy irányítani, és csak a haláluk árán tudtak megszabadulni tőlük. Hogy nálunk ilyenek nem történnek, nem azt jelenti, hogy nincs szervezett bűnözés, maffialogikával üzemelő politika – csupán azt, hogy nincs szüksége ilyen módszerekre. Minek fenyegesse merényletekkel az államot, ha foglyul is tudja ejteni? Mert a közhatalom emberei sokkal puhább módszerekkel is rávehetőek arra, hogy ne nyomozzanak korrupciós, illetve szervezett bűnözéshez vagy politikához kötődő ügyekben. A komoly jogállami hagyományokkal nemigen rendelkező Egyiptomban a bírák sztrájkba léptek, amikor a rendszer korlátozhatalanná, vagyis túlhatalmivá akarta tenni az elnöki a jogköröket. Nálunk azonban sem az Alkotmánybíróság, sem általában a bírói kar nem nyúlt ilyen eszközökhöz – de még sokkal enyhébbekhez se nagyon. Ahogy a folyton diktatúrázó, maffiaállamozó ellenzék sem gondolt rá komolyan egy pillanatig sem, hogy ténylegesen (a parlamentbe beülés, a választáson indulás szintjén is) felmondja az együttműködést az általa a bűnözéssel azonosított rendszerrel.
Hazánkban részben azért is szelídült meg az ország korrupcióra, valamint szervezett bűnözésre hajlamos része, mert rájöttek valamire: nem kell senkit lelövetni vagy megveretni ahhoz, hogy elérjék a céljaikat. Idehaza a közigazgatás, a hivatalnoki gárda, valamint a politikai elit nem azért állt be a sorba, mert az életét féltette. Őket elég volt azzal fenyegetni, hogy elveszítik a pozíciójukat. Szóval,
Soha nem tartottam lehetetlennek, hogy bizonyos korrupciós, illetve maffiajellegű bűncselekményekben a közhatalom egyes vezetői akár irányító, kezdeményező szerepet is játszhatnak. Már a NER létrejötte előtt, 2010 elején felvetettem a rendőrmaffia működésének lehetőségét, ami három évvel később bebizonyosodott: a Népszabadság 2013. február 4-i, Vizoviczki és a rendőrmaffia című riportja szerint korrupt rendőrök maffiamódszerekkel zsarolták az alvilágot, amely ellen harcolniuk kellett volna. „Ez a módszer kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az alvilág védelmi pénz fizetésére bírta (bírja) a vállalkozásokat” – olvasható a cikkben. Akkor pedig miért ne jellemezhetné a teljes államvezetést a maffialogika?
Messze nem gondolom azonban, hogy ez csak a Fidesz-ciklusokra lett volna jellemző. Az olajpénzek mindkét oldalhoz eljuthattak, legalábbis mindegyik szekértáborhoz köthetőek bizonyos érintettek. Az olajbizottság jelentésében a Portik-féle Energol mellett említett ETL Rt. felügyelő-bizottságában „Karl Imre (MSZP) energetikai kormánybiztos is fáradozott” – írták már egy korabeli riportban is. A 2007-es Energol-per vádlottjai között pedig Tóth Bélát említhetjük, aki a 90-es években mint „a Fideszhez közel álló üzletember” szerzett ismertséget.
A balliberális kormányok idején a szervezett bűnözés már összefonódhatott a kormánypártokkal – vagy ahogy a szocialista titkosszolgálati miniszter, Katona Béla elmondta: „a hidat már leverték a politika és a szervezett bűnözés közé”. Ugyanakkor érdemes néhány dolgot figyelembe venni. A szervezett bűnözés ugrásszerű anyagi gyarapodását megalapozó olajszőkítés Eldorádója az MDF által vezetett, 1990–94 közötti jobboldali kormánykoalíció idején volt – mely hatalomgyakorló garnitúrához az 1993-as székházügy révén a Fidesz is közel került. A HTO és a gázolaj kettős árrendszere, illetve a halasztott vámfizetés illegális felhasználását megkönnyítő rendelet ebben a ciklusban végig hatályban maradt. Amikor az előbbit szakértői javaslatra próbálták kivezetni, azt – vélhetőleg politikai utasításra – leállították. (Vagy ahogy az olajbizottság jelentése fogalmazott: „külön kérésre törölték”. Az olajozást lehetővé tevő jogi kiskapukat csak 1995-ben, a balliberális Horn-kormány idején zárták be. Az ezután kezdődő gyilkosságok, robbantások, leszámolások nem függetlenek attól a ténytől, hogy a korábbi bevételi források elapadtak, és harc indult más területek elfoglalásáért. A sokkoló alvilági merényletekből, a biztonságérzet drámai romlásából a legnagyobb politikai kára az MSZP–SZDSZ kormánynak volt, amely jelentős részben ebbe bukott bele.
Nem kizárt, hogy az alvilágon belüli leszámolások politikai célpontok elleni támadásokká való eszkalálódásában külföldi titkosszolgálatok is szerepet játszottak. Egyébként pedig abból, ahogyan 1998-ban a szervezett alvilág és/vagy a külföldi hírszerzők beavatkoztak a választásokba, egyértelműen a Fidesz, illetve annak koalíciós partnere, a Kisgazdapárt jött ki győztesen. Amiből természetesen nem következik, hogy erről Orbán és pártja bármit is tudtak volna – ők ennek legfeljebb akaratlan, öntudatlan haszonélvezői voltak. Amúgy is javallott kerülni az árnyalatvakságot. Minden pártban, kormányban egyaránt megtalálhatóak a korrumpált politikusok – és azok, akik harcolnak a korrupció ellen. (Vagy legalább ők nem fogadnak el ilyen pénzt.) Ténykérdés viszont, hogy az olajmaffia ügyeinek feltárásában sem Pintér Sándor akkori belügyminiszter, sem Polt Péter legfőbb ügyész nem jeleskedtek. A tőlük, illetve az általuk felügyelt intézményektől kért akták, illetve jelentések – mint riportsorozatomban feltártam – be sem érkeztek az olajbizottsághoz (máskor pedig visszavették azokat), illetve használhatatlanok voltak, eltűntek vagy bezúzták őket.
Azok az iratok sincsenek meg, amelyből tisztázható lenne: valóban egy rejtélyes szál köthette-e össze az olajszőkítés zászlóshajójának tekintett Energolt a rendszerváltás utáni években Pintér Sándor által főkapitányként vezetett ORFK-val? Ugyanis Csikós József, az Energol korábbi vezérigazgatója, a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó Hivatalának egykori vezetője 1997. szeptemberi rendőrségi kihallgatásán arról beszélt: tudomása szerint az Energol felügyelő-bizottsági elnöke, Szabó József korábban az ORFK tanácsadó testületének tagja volt. Hogy Szabó valóban tanácsadóként dolgozott-e ott, s ha igen, mikortól és meddig, azt már jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni: ugyanis a Tanácsadó Testület konkrét működéséről „az ORFK Központi Irattárában dokumentum nem lelhető fel”.
Az elszámoltatás során ritkán kerül elő Pintér Sándor neve, holott ő valamennyi Fidesz-kormánynak tagja volt. Pintérnek a rendőri korrupcióhoz való hozzáállását találóan írja le Dezső Andrásnak a Nagyfőnök című Portik-életrajzában olvasható történet, mely szerint Pintér még országos főkapitányként egyszer „egész nap az irodájában ült, csak hogy ne kelljen találkozni az odakint várakozó titkosszolgával, aki a rendőrségi korrupcióval kapcsolatban szeretett volna neki átadni dokumentumokat” (i. m., 371. o.). Valamint „egyszer megtiltotta a belső elhárítás munkatársainak, hogy belépjenek egy rendőri objektumba.” (Uo.) A Pintér körüli gyanúkból, sejtelmekből kialakult egyfajta hírhedtség, amit a korábbi belügyminiszter nem igazán tudott hatásosan cáfolni – egy idő után pedig talán már ő és/vagy a környezete rá is játszott a félelmetes rendőrkeresztapa negatív imázsára.
Hasonló folyamatok mentek végbe Orbánnál, aki kezdetben még olyannyira elhatárolódott a gengszterstílustól, hogy több mint negyedszázada úgy megsértődött a Fidesz-vezérkart maffiaklánként ábrázoló HVG-címlap miatt, hogy azóta sem áll szóba velük. Idén azonban már büszkén viselte a Don Vétó becenevet, s a választás alatt pedig már olyan jelenetek zajlottak a kampányrendezvényeken, melyek szinte az Al Capone uralma alatti Cicero utcáit idézték – fekete ruhás arcok állták útját a politikai rivális tüntetőinek. De azért ez nem a maffia hőskora: a NER másfél évtizede már nem a gyilkossággá fajuló leszámolások érája volt.
Az elmúlt tizenhat év legmenőbb illegális cselekménye a befolyással üzérkedés. „Ma már a korrupciót is hamisítják. Megkeresnek valakit, aki bajban van, büntetőeljárás vagy NAV-végrehajtás folyik ellene, azzal, hogy ők majd elintézik, mert ismerik a miniszterelnököt, a belügyminisztert, a rendőrfőkapitányt vagy a főügyészt. Persze valójában nincs ilyen bennfentes ismeretségük, de manapság egy választási gyűlésen vagy más rendezvényen gyakorlatilag bárkivel lehet egy közös szelfit csinálni, vagy akár ilyen képet hamisítani. Ez mondjuk sokkal inkább a társadalomról, illetve az közintézményekbe vetett bizalomról árul el valamit. Hogy az emberek azt gondolják, bárki megvehető és bármi elintézhető” – mondta a rendőrségi forrásom.
Mit is jelentene ugyanis, ha Itáliában úgy számoltak volna le a maffiával, mint nálunk április óta? Egy olyan szituációt, amelyben a Cosa Nostra másod- és harmadvonalbeli középvezetőiből hirtelen miniszterek, prefektusok, rendőrkapitányok és vizsgálóbírók lesznek, és ők irányítják a Tiszta Kezek (vagyis: Tisza Kezek) programját. Amennyiben Orbán Viktor keresztapa, akkor az általa kinevezett, (majd a Tisza-kormány politikusává, intézményvezetőjévé önmagukat átmentő) államtitkárok, cégvezetők, rendőr- és honvédtábornokok, ügyészek is bűnözők.
A számos rokon vonás dacára ezért sántítanak az ilyen analógiák – mint azt az Átlátszóban írt hajdani komparatív maffiaelemzésemben is kifejtettem. Itt tehát ugyanarról van szó, amit már nemegyszer taglaltam. A NER-dongó (s időközben kikelt utódai) röptének megfejtéséhez nem elég pusztán ilyen hasonlatokkal dobálózni.
Bejelentkezés