Bár a sajtóvita valaha régen kellemes és tartalmas műfaj volt, manapság mégis igyekszem kerülni a kollegákkal való viaskodást. Sok felvetésen lapozok túl vállat vonva, ám megesik, hogy nem tudom lenyelni és megemészteni a pályatársak gondolatait. Így jártam most is, mikor elolvastam Francesca Rivafinoli Jobb lesz-e a hátrányos helyzetű lánynak, ha sejtcsomónak minősítjük a magzatot? című meglepetését. A kiváló szerző ugyanis ez alkalommal a tőle meglehetősen szokatlan kenetteljes, atyáskodó hangon beszélt az abortuszról. Mintha sarokba vetette volna női identitását és kibújt volna lelkéből az elfojtott dominikánus, aki – modernitás ide vagy oda – alkalomadtán csak-csak beleolvasgat a Boszorkányok pörölyébe. Félreértés ne essék! Nem akarok személyeskedni. Őszintén nagyra tartom Rivafinoli szerzői munkáját, most azonban jeges rémülettel olvastam dolgozatát.
A szerző nőképe
Elhűltem például azon, amikor a magzat mineműségével kapcsolatban hátborzongató logikai csúsztatással él a szerző. Így ír: ha „a magzat még nem is ember, hiszen önálló életre még nem képes, csak a női testet szipolyozza ki”, akkor, e „logika alapján a családtagok erejét próbára tevő demens nagyi sem ember, sőt, a baleset vagy betegség miatt hosszú éveken át a szeretteire támaszkodni kénytelen kamasz is elveszíti ideiglenesen az ember mivoltát, de akár a gazdag individualista is emberebb, mint a mások segítségére szoruló mozgássérült”.
A valóság ezzel szemben az, hogy
A magzat emberi mivoltát azért lehet megkérdőjelezni, mert Maugli is inkább farkaskölyök, mint embergyerek, de biztosan kevésbé ember, mint mondjuk Kokó, a jelbeszéddel kommunikáló gorilla. Az emberi minőséget nem az önálló életképesség, hanem a mentális tartalom adja. (Amitől persze még a magzatot lehet embernek tartani. És lehet nem annak gondolni.)
Mindenesetre szerzőnk azzal, hogy fölidézi a segítségre szoruló ember és az abortuszra szánt magzat hasonlóságát, erőteljes párhuzamot állít a náci eutanáziaprogram (az úgynevezett T4 eutanáziaprogram keretében több százezer testi és szellemi fogyatékos gyermekeket és felnőttet gyilkoltak meg) és az abortusz között. Helytelen gesztus. Nem igazán viszi előre a diskurzust. Háborgok továbbá azon az ugyancsak bújtatott hímsoviniszta kikacsintáson, amikor azt írja Rivafinoli, most majd higgadtan elemzi a helyzetet, hogy „kevésbé vélhesse beigazolódni előítéleteit az a macsó, aki szerint a nők alapértelmezett működési formája a logikátlan, szemellenzős hiszti.”
Hogyan tetszik mondani? Miféle kitétel ez itt?
Értem én, hogy az író szemantikailag tagadja azt, hogy „a nők alapértelmezett működési formája a logikátlan, szemellenzős hiszti”, ám azzal, hogy leírja a fiktív macsó, fiktív felvetését, illetve azzal, hogy közli, az állítást csak részlegesen fogja megcáfolni, hogy „kevésbé vélhesse beigazolódni”, valójában azt sugallja, hogy a maga részéről a Patent Egyesület és más feministák „igen hisztérikusnak ható” kezdeményezéseit igen hisztérikusnak tarthatja, olyasminek, ami általánosságban is jellemző a nőies kezdeményezésekre.
Szépen beleillik azután a sorba az a bizarr elképzelés, amitől megszédül mindenki, aki a szexuális forradalom után szocializálódott. Rivafinoli megfontolásra ajánlja, „hogy mit javasol az egyház az idő előtti, házasságon kívüli nemi élet tárgyában”, tekintve, hogy ez a javaslat „pont a kiszolgáltatottabb fél, nevezetesen a hajadon lány érdekeit védené”.
Hosszú kommentár jöhetne itt, de elég lesz egy-két kérdés: ugyan miért volna kiszolgáltatott egy hajadon a házasság előtti nemi kapcsolatban? És ha kiszolgáltatott, miért kevésbé kiszolgáltatott egy házasságon belüli nemi kapcsolatban? Maga a felvetés is azt sugallja, hogy a kapcsolatokban valahogy nem egyenrangúnak a felek, a nő valahogy alávetett helyzetben van, vagy abba kerül, valahogy az akarata ellenére történnek vele a dolgok, ahogyan azt egyébként egy „logikátlanul” és „hisztisen”, azaz meggondolatlanul, az érzelmei szerint sodródó nőről föl is tételezhetnénk. (Ha ilyennek tartanánk a nőket…)
Hajadonokat védő bűntudat
De hagyjuk a hajmeresztő sugalmazásokat! Lássuk az állításokat!
Francesca Rivafinoli két állítással rukkol elő, egy légből kapottal és egy adatolttal, majd levonja a maga meglehetősen sánta konklúzióját: a súlyosan bűntudatkeltő szívhangrendelet (amely kötelezővé tette a magzati szívhang meghallgatását) hatékony eszköze az abortuszmegelőzésnek. Nem is érti, mit hisztiznek miatta a nők! (Alig lettek legyilkosozva!)
Nézzük a részleteket! Elsőbben is azt állítja erénycsőszünk, hogy a nők többsége szenved, ha abortuszt kell vállalnia. Azt írja például, hogy az abortusszal kapcsolatos vitákat az összes érintett „nő, valamint rokon figyeli (…) egy esetleg a tudatalattijába száműzött fájdalmas traumával, illetve bűntudattal.” Kicsit később így fogalmaz: „Teljesen érthető, és tapintattal veendő tudomásul, ha akad, aki az életkezdeti kérdéseket akár évtizedek elteltével is magára veszi, és úgy érzi, hirtelen ezernyi mutatóujj irányul csakis felé – ez azonban csak egy újabb bizonyíték az abortusz sokszorosan pusztító voltára.” Másutt azt fejtegeti az utólagos egyházi támogatás kapcsán, hogy „az abortuszon átesettek számára rendszeresen szervezett, és kifejezetten a gyógyulást-felszabadulást segítő hétvégék, mindenki előtt nyitott elvonulások alapvetése is kifejezetten az, hogy nem ítéllek el…”. Amihez gyorsan tegyük hozzá a tisztánlátás végett: ha azt kell mondanom valakinek, hogy „nem ítéllek el”, az azt jelenti, hogy elítélendő vagy. Csak én nem teszem.
Idézetcsokrom végére hagytam a nőmegvetés legdurvább rohamát: „a súlyos krízishelyzetben lévő, kétségbeesett nő teljesen egyedül mérlegel, az automatikusan azt is jelenti, hogy a teljesen egyedül meghozott döntés miatti felelősséget is csakis a magáénak fogja érezni, egészen a haláláig. Biztosan jó ez neki?”
Nem is értem!
Persze lehet, hogy rosszul döntünk, de felfoghatatlan, hogyan képzeli szerzőnk, hogy a saját sorsunkkal kapcsolatos felelősséget megoszthatnánk valaki mással. Mégis kivel? Mégis hogyan? Erős a gyanúm, hogy aki ilyen mondatot le tud írni, az nem tartja felelős döntéshozónak a nőket, hanem csak olyasféle lénynek, amelynek „alapértelmezett működési formája a logikátlan, szemellenzős hiszti”.
De mielőtt nagyon belelovallnám magam a felháborodásba, gyorsan lezárom a cikk állításainak bemutatását. A szerző részletekbe menően kifejti, hogy Magyarországon csökkent az abortuszok száma, s ez a csökkenés olyan nagy – különösen a szomszéd országokban látható trendekkel összevetve –, hogy nem is következhet másból, csakis a szívhanghallgatásból. A szívhangrendelet tehát megvédi a nőket a nem kívánt abortusztól. És elsősorban a nőket védi, akik – mint azt föntebb láttuk – szörnyű traumaként élik meg az terhességmegszakítást.
Könnyen vagy nehezen?
És akkor most nézzük meg, mit mutatnak a kutatások az abortusz lelki oldaláról. Könnyű dolgunk lesz az adatkeresgéléssel, mert a magzatelhajtással kapcsolatos döntéshozatal nehézsége, illetve az abortuszt megelőző belső konfliktusok és megküzdési mechanizmusok a pszichológiai és szociológiai kutatások kiemelt területei. És mindjárt hozzá is teszem, van olyan csoportja a nőknek, akikre igaz Rivafinoli feltevése. Minden egyes nő személyes magzatfelfogása, értékrendje és erkölcsi-vallási meggyőződése alapjaiban határozza meg, hogyan éli meg a döntési folyamatot.
Ezt például az eddigi legjelentősebb tudományos felmérésből, az amerikai ANSIRH kutatóintézet által végzett Turnaway Study kutatásból tudhatjuk. Ez a vizsgálat 5 éven keresztül követte közel 1000 olyan nő mentális állapotát, akik abortuszra jelentkeztek.
A kutatások szerint a nők kisebb csoportjánál jelentkezhetnek tartós negatív pszichés hatások (bűntudat, szorongás, depresszió, esetenként poszttraumás stressz).
De nem járnánk el helyesen, ha a túlnyomórészt jellemző utólagos megkönnyebbülést összemosnánk az előzetes kételyekkel és sokszor valóban erkölcsileg is megterhelt döntéshozatallal. Rivafinoli is inkább az abortusz előtti lelkiállapotról ír, arról, hogy ebben a helyzetben, miféle érzéseket tulajdonít a nőknek. Hiszen az, hogy a Turnaway Study szerint a nők 95%-a utólag nem bánta meg a lépést, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a döntés meghozatala könnyű lenne.
A pszichológiai kutatások azonban ismét híven tükrözik a társadalom megosztottságát a kérdésben.
A magzat ontológiai státusza (hogy minek tekintik azt) és a döntés belső nehézsége egyénenként változik, és a sikeres utólagos feldolgozás kulcsa éppen az, hogy a nő a saját belső értékrendjével összhangban, külső kényszertől mentesen hozhassa meg a határozatát. (Kár, hogy nem erről beszél szerzőnk, mert hát ez igen szép gondolat lett volna.)
A felmérések szerint a nők közel 50-60 százaléka nyilatkozik úgy, hogy az abortusz mellett dönteni „nagyon nehéz” vagy „közepesen nehéz” folyamat volt, amely komoly belső mérlegelést igényelt, 30-40%-a számára viszont a döntés viszonylag egyértelmű és gyors, mert a saját élethelyzetük vagy a magzatról alkotott képük nem hozott létre lelkükben belső, morális konfliktust.
Csökken vagy növekszik az abortuszok száma?
Teljes mértékben helytálló azonban szerzőnknek az az állítása, hogy Magyarországon az abortuszok mennyisége abszolút értelemben hatalmasat csökkent az elmúlt években. A rendszerváltás óta, de különösen az elmúlt 10-15 évben drámai mértékben esett vissza az magzatelhajtások száma. Míg 2010-ben még 40 449 terhességmegszakítást regisztráltak hazánkban, addig ez a szám 2024-re 20 257-re csökkent, és a KSH adatai szerint az utóbbi években is 20-21 ezer környékén maradt, azaz alig másfél évtized alatt a felére apad.
a visszaesés elsősorban a tudatosabb fogamzásgátlásnak és a komolyan előnyös családpolitikai intézkedéseknek köszönhető.
De nézzük meg közelebbről, hogy van-e egyáltalán bármiféle kimutatható hatása a szívhangrendeletnek! A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adminisztratív adatbázisaira épülő, immár több éves távlatot vizsgáló átfogó kutatások (például a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) friss elemzései) alapján a szívhangrendeletnek nincs statisztikailag kimutatható abortuszcsökkentő hatása. A KRTK kutatói által végzett úgynevezett megszakított idősoros elemzések kimutatták, hogy a csökkenés egy évtizedes, már a rendelet előtt is jól látható trend része. A jogszabály 2022. szeptemberi életbe lépése után az abortuszok görbéjében nem történt törés vagy hirtelen megugró csökkenés; a számok pontosan úgy alakultak, ahogyan az a korábbi évek tendenciáiból előre jelezhető volt.
Ám van egy ennél is komolyabb adat, amely cáfolja Rivafinoli és a rendelet megalkotóinak feltételezését az akusztikus inger hatékonyságával kapcsolatban. Miközben ugyanis az abortuszok abszolút száma szépen csökken, a születések száma ennél sokkal drasztikusabban mértékben esik vissza (2024-ben például történelmi mélypontra, 77 500-ra csökkent az élveszületések száma). Ennek következtében a 100 élveszületésre jutó abortuszok aránya valójában növekedést mutat. 2022-ben 24,6, 2023-ban 24,8 és 2024-ben már 26,1 abortusz jutott 100 születésre. Ha a rendelet kimutatható számban tántorított volna el nőket a beavatkozástól, ennek az arányszámnak csökkennie kellett volna. De nem ez történt.
Ezzel szemben a valóságban – ahogy azt fentebb láttuk – az abortuszra jelentkező nők többsége már a kötelező orvosi körök előtt meghozza a maga határozott döntését, amelyet kényszerítő strukturális okok (mélyszegénység, anyagi nehézségek, a partner hiánya vagy bántalmazó személyisége, erőszakos fogamzás vagy egyszerűen a gyermekvállalással összeegyeztethetetlen életcélok) vezérelnek. Ezeken a körülményeken a szívhang meghallgatása nem tud változtatni.
Bűntudatkeltő beavatkozás
Szögezzük le tehát nagy, erős ácskapcsokkal: a szívhangrendeletnek semmilyen mérhető abortuszcsökkentő hatása nincsen. Szakmai szervezetek és nőjogi elemzők szerint a jogszabály egyetlen valós és kimutatható következménye nem a döntések megváltoztatása, hanem a traumatizált, krízisben lévő nők felesleges, pszichés megterhelése a beavatkozást megelőző eljárás során.
És akkor vessünk egy pillantást erre a kötelező lelki bántalmazásra is!
Miféle felhatalmazása van arra az államnak, hogy egy erős szimbolikus töltéssel bíró auditív ingert (a szívhangot) érzelmi manipulációként alkalmazzon egy olyan ügyben, amely egyébként törvényes keretek között kitűnően szabályozott.
A hazai jogvédő és reprodukciós jogokkal foglalkozó szervezetek (például éppen a Patent Egyesület) és pszichológus szakértők szerint a szabály általánosságban is sérti a nők személyes és testi autonómiáját, mert nem választhatják meg, akarnak-e találkozni ezzel az ingerrel.
A kellemetlen kötelezettség ilyen körülmények között kizárólag arra alkalmas, hogy oktalan bűntudatot generáljon az abortuszra kényszerülő nők lelkében. Komoly kutatások mutatják ki, hogy azoknál a nőknél, akik egyébként is nehezen, morális dilemmaként élik meg a döntést, ez a pillanat súlyos traumatikus élménnyé válhat. Úgy élik meg, hogy az állam hivatalos eljárás keretében „rossz anyának” vagy „elkövetőnek” bélyegzi őket. (És miután ez megtörtént, nyilván szükség is lesz azokra a támogatásokra, amelyeket például az egyház nyújthat, ahogyan arra Rivafinoli rámutat. De ugye nemcsak nekem jut eszembe erről az eljárásról dr. Bubó halhatatlan bölcsességeinek egyike: „Ne terjessz el egy ragályt csak azért, hogy legyen mit megfékezned!”)
Szülők és nem szülők
Szülőnek lenni – bár rendkívüli élmény, bár a legszélesebb emberi kiteljesedés, bár életre szóló öröm – mégis nehéz életszakasz. Tudom. Három gyermeket neveltem föl.
Ezt az elzárkózást intellektuálisan megkérdőjelezhetjük ugyan, elmondhatjuk, hogy egy ilyen döntés szerintünk hibás, hogy az élet értelmétől fosztja meg magát, aki lemond a gyermekvállalásról, sőt érvelő vitában azt is elmondhatjuk, hogy a nők egy része később megbánja azt, hogy az abortusz mellett döntött. Még azt is bemutathatjuk, akár erős érzelmi hatásokkal fűszerezve, mennyire jó dolog szülőnek lenni. Megteheti az állam vagy megtehetik a különféle pro life szervezetek, hogy lehetőségeik szerint és különféle módokon – pszichés, szociális egzisztenciális segítséget nyújtva – a magzat megtartásában támogatják a nőket.
De azt nem teheti meg senki, hogy az utolsó és legkritikusabb pillanatban olyan nyomást terheljen az amúgy is nehéz helyzetben lévő nőre, amely azt a hamis látszatot kelti, mintha lenne egy szempont – a magzat dobogó szíve – amelyet kiemelhetnénk az egész kérdéskör bonyolult és csakis az érintett nő által átlátott komplexitásából és ennek alapján mégiscsak érdemes volna olyan életet választania, amelyet ő nem akar élni.
Természetesen nem gondolom, hogy az abortusz jó dolog.
De nem bűn, még kevésbé gyilkosság.
Bizony, a szívtelen szívhangrendeletet el kell törölni! Az abortusznak meg kell maradnia annak, ami most: az utolsó utáni védvonalnak a nők számára, hogy megőrizhessék döntéseik szabadságát és személyes életük fölötti önrendelkezés jogát, hogy életük hátralevő része ne egy baleset vagy egy meggondolatlan éjszaka következménye legyen, hanem tudatos döntés eredménye.
A nők ugyanis nem „logikátlan, szemellenzős hiszti” mentén döntenek életükről, hanem – gazdag érzelmeik ellenére is – okosan és praktikusan. Sokszor okosabban, mint a férfiak.
Borítókép: Egy hetes embrió, illusztráció / fotó: SEBASTIAN KAULITZKI / SCIENCE PHOT / SKX / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés