A függetlenség alatt többnyire a pártoktól, az aktuálpolitikától való függetlenséget értjük. Mintha az elfogultság csak kívülről jöhetne: tehát, ha nem leszünk egyik oldalnak sem a hívei, egyetlen szekértábor mellett sem foglalunk állást, akkor függetlenek vagyunk. Rendszerint nem gondolunk rá, hogy a függetlenségünk legnagyobb ellensége gyakran odabent van, belőlünk jön. Az ilyen szempontból legszentebb embernek a pártok felé talán valóban nem hajlik a keze. De maga felé – ahogy a mondás tartja – annál inkább. Vagyis ezt a harcot először önmagunkkal kell megvívnunk.
Gyakran elhangzó vélelem a közbeszédben, miszerint független ember nincs, mindenki tartozik valahová. Az előző ciklusban szinte naponta merült fel, hogy a kinevezések és közbeszerzések hátterében rokoni, üzleti, baráti és politikai szálak húzódnak. S úgy tűnik, érdemi változás a jelenlegi kormány alatt sincs. Legalábbis a miniszterelnök sógorának jelöléséből, a kulturális miniszter sógorának kinevezéséből, vagy legutóbb a katonai titkosszolgálat vezetőjének jelölt, Tisza-aktivistaként ismert nyugdíjas katonatiszt személyéből egyértelműen felsejlik a szándék, hogy ismét olyan emberek kerülhessenek hatalomgyakorló pozícióba, akik az uralmon lévő párthoz, illetve a vezetők családjához közel állnak. S itt jön a kérdés:
Először talán próbáljuk meg definiálni, a közügyek terén mi a függetlenség, kit tekinthetünk független embernek? A közvélemény oroszlánrésze többnyire azt tekinti a függetlenség sérelmének, ha neki ellenszenves, a gondolatvilágával, világnézetével szembenálló párthoz, illetve annak holdudvarához tartozó embert jelölnek közpozícióra. Itt rögtön mondjuk ki a legfontosabb princípiumot: nemcsak a szavazatunkkal leváltani, megbuktatni akart párthoz tartozók sérthetik a függetlenséget, hanem azok is, akik az általunk támogatott belpolitikai oldalhoz tartoznak. Emellett meg kell határoznunk, egyáltalán milyen pozíciók esetén várhatjuk el a függetlenséget? Nyilvánvaló, hogy a direkt pártpolitikai, kormányzati tisztségekben lévőknek ezt nem kell teljesíteniük. Egy frakcióvezető, egy államtitkár, egy pártelnök, egy miniszteri kabinetfőnök nyilvánvalóan politikai szereplő, akitől nehezen várható, hogy pártatlan legyen.
Bár itt is felmerülhetnek etikai, valamint összeférhetetlenségi szempontok. Kormánytagság esetén a miniszterelnökhöz való politikai és személyi lojalitás egyenesen követelmény. Ugyanakkor Magyar Péter sógorának az igazságügyi tárca élére való kinevezése azt a furcsa helyzetet eredményezte volna, hogy Magyar Péter egyik rokona, Melléthei-Barna Márton fogja átnézni, vizsgálni a Magyar Péter másik családtagja, gyermekei anyja, korábbi felesége, Varga Judit korábbi igazságügy-miniszter által szignózott aktákat. Mely akkor is felvetne etikai (s a józan ész alapján végiggondolt összeférhetetlenségi) dilemmákat, ha papíron ez valóban törvényes. Ugyanakkor vannak olyan tisztségek, ahol már a politikai részrehajlás látszata is megengedhetetlen. Ilyen a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke, az Alkotmánybíróság tagjainak, a közmédia és az Állami Számvevőszék vezetőinek pozíciója. Melyeknél az a paradox helyzet áll fenn, hogy ide frakciók és politikusok jelölnek embereket, akiknek mégis pártatlannak kell(ene) lenniük.
Mondjuk egy alkotmánybírót nyilván az alapján jelöl valamelyik párt, hogy közel érzi magához annak jogfilozófiai gondolkodását. Viszont a beiktatott alkotmánybírónak az őt jelölő párttól is függetlenednie kell. Nem tarthat bizalmas kapcsolatot annak politikusaival sem, nem egyeztetheti velük az ítéleteket, s végképp nem fogadhat el tőlük erre irányuló kérést, javaslatot vagy utasítást. Optimális esetben előbb-utóbb annak is meg kell történnie, hogy egy alkotmánybíró az őt jelölő párt beadványa ellen ítél. De menjünk ennél tovább. Biztos, hogy csak az nem tekinthető függetlennek, aki valamelyik párt vagy más belpolitikai szervezet embere? Ha valaki nem tartozik egyik párthoz sem, illetve munkássága során valamennyi közszereplőnek okozott már érdeksérelmet, attól ő már független? Itt most e sorok írója belekezd abba, ami szerinte a függetlenséghez vezető nehéz, rögös út: maga ellen fog beszélni.
Hiszen attól, hogy nem szolgálom egyetlen párt érdekeit sem, még nekem is van egy atipikus, különc, egyedi politikai felfogásom. Tegyük fel, hogy egy hozzám hasonló, rám emlékeztető politikai magányos farkast neveznek ki egy nyomozati, pénzosztási vagy döntéshozatali jogkörrel rendelkező közhatalmi intézmény vezetőjének. Az illető tényleg nem embere se kormánynak, se ellenzéknek. Ellenben valamennyi politikus orra alá tört már borsot. Csakhogy elég-e mindez a függetlenséghez? Példának okáért létrejönne egy, a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalnál is komolyabb hatalommal rendelkező testület, mely aztán tényleg meggyanúsít korrupciógyanú esetén tiszás, fideszes, mihazánkos, kutyapártos, DK-s, szoci, momentumos, jobbikos, LMP-s, független politikusokat egyaránt. Na, de ettől a vezetője nem lehet politikailag ugyanúgy részrehajló? Csak ő nem egy konkrét párt javára elfogult, hanem a saját különc, egyik oldalhoz sem sorolható világnézete irányába.
Szokták emlegetni bezzegországi példaképként a korrupcióellenes, független ügyészi, illetve vizsgálóbírói nyomozóhivatalokat, amelyek lám, lám, az összes politikust bilincsbe verik. Tényleg ez lenne az igazi függetlenség? Az nem fordulhat elő, hogy egy ilyen hivatal állammá válik az államban, és nem pártpolitikai irányultság, hanem vezetőinek személyes elfogultsága, politikai felfogása alapján hoz döntéseket? Egy pártpolitikai értelemben teljesen független bírói hatalom mondjuk nem válhat taláros bonapartizmussá? Olyan szereplővé, mint Törökországban a hadsereg, amely pártrendszertől független hatalmi ágként avatkozott újra és újra a belpolitikába.
Nem lehet, hogy amennyiben én kerülnék egy ilyen nagy hatalmú, autonóm szerv élére, akkor a pártoktól független belső nárcizmusom, hiúságom, az egómból fakadó részrehajlásom vezetné a döntéseimet?
Ami viszont ugyanolyan elfogultság, mintha egy pártot szolgálnék. Egy különc „független” személyiség tulajdonképpen maga is egy egyszemélyes párt. Szóval nem olyan egyszerű a dolog. A kérdés tulajdonképpen az, hogyan lehet egymást sakkban tartó belső fékekkel kiegyensúlyozni a hatalmi rendszert. Ismét hazabeszélek, mert azt gondolom: mielőtt a politikusokat bíráljuk, talán illő nekünk, újságíróknak is magunkba szállva befelé nézni. Még tavaly készítettem interjút egy kiváló médiakutató szerzőpárossal. Melynek egyik tagja a lapombudsman intézményéről is beszélt, amely az ő szavaival nem más, mint „az újság fizetett ellensége. Maga a lapkiadó tartja őt azért, hogy az újságírók hibáiról értekezzen az újság hasábjain. Ez egy olyan gyakorlat, amit jó lenne meghonosítani Magyarországon is.” A lapombudsman tehát olyan személy, aki független nem csak az újságíróktól, a lapvezetéstől, de szakmai tekintetben az őt alkalmazó médiacégtől is.
Vizsgálatokat, ellenőrzéseket indít, s adott esetben nyilvánosan kimondja: az újság elfogult, részrehajló munkát végzett. Hány lapombudsman is van jelenleg a médiaszakmában? Hány kiadó engedi meg, hogy független személy ilyen véleményt mondjon a portáljáról, újságjáról? És tovább megyek: vajon az újságíróknál mit jelent az általuk a politikusokon olyannyira számon kért függetlenség? Az egymással csatázó szekértáborok itt csak fekete-fehérben tudnak gondolkodni. Vannak a propagandisták, aki Azokat szolgálják, és vannak a Mieink, akik független újságírók. Pedig jó lenne itt is megszabadulni az árnyalatvakságtól. Egyfelől természetesen vannak olyan újságírók, akiknek az elfogultsága messziről, ködben, szemüveg nélkül is ordítóan látszik. Akikről tudható, hogy az általuk szolgált pártot csak dicsérni, az utált ellenséget pedig kizárólag szidni fogják. Van ilyen ember mindegyik oldalon. De aki nem tartozik ezek közé, az már rögtön független?
Bajomi-Lázár Péter médiakutató a fentebb már hivatkozott interjúban rámutat egy ennél rejtőzködőbb, kódoltabb, lopakodó elfogultságra is. „El tudunk képzelni olyan helyzetet, amikor egy szerkesztőség formálisan teljesen független, de informálisan szorosan összefonódik valamelyik párttal.” Illetve vannak olyan újságírók, akik alapvetően, illetve legtöbb esetben szerintem függetlenek. Tehát ők nem pártpropagandisták. Kiélezett helyzetben viszont előjöhet belőlük a részrehajlás. A független újságírás beugró tesztje szerintem a következő. Van egy sajtómunkás, aki igyekszik szakmai alapon végezni a hivatását. Ettől függetlenül, akárcsak nekem, neki is megvan a világnézete, azt se titkolja, kire fog szavazni. S tegyük fel, ez a kolléga a választás előtt pár nappal kap egy dossziét. Az abban lévő hiteles, kompromittáló dokumentumok, amennyiben leközli őket, szinte biztosan megakadályozzák, hogy a párt, amelyre szavazni fog, hatalomra jusson vagy hatalmon maradjon. S a fenti ügyben általa írott cikk épp azt a pártot juttatná győzelemhez, amelyet az illető riporter mint szavazó leváltani, hatalmon kívül tartani akar.
Vagy például, ha a Tiszában belső törést okozó tavaly novemberi konfliktus részletei nem most (amikor választásilag már nincs tétje) jutottak volna el a sajtóhoz, hanem a kampány vége előtt nem sokkal kapják meg ezen információkat magukat függetlenként deklaráló szerkesztőségek, vajon melyik közölte volna le, s melyik utasítja el, illetve halogatja a publikálásukat? Egy vérbeli újságíró persze ilyenkor elkezd maga (a szavazói énje) ellen beszélni, és főnökét is győzködi, közöljék csak le azonnal. Gondoljunk bele, hányszor szembesül ilyen dilemmákkal egy minisztériumi főosztályvezető, kormányhivatali igazgató, rendőri vagy titkosszolgálati szakmai vezető. Aki pontosan tudja, hogy a jelentés, amit beadni készül, a javaslat, amit tennie kéne, szemben áll nemcsak az őt kinevező végrehajtó hatalom érdekeivel, de a saját meggyőződésével, gondolkodásával is.
Borítókép: Illusztráció / fotó: JESPER KLAUSEN / SCIENCE PHOTO L / JKU / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés