A függetlenség alatt többnyire a pártoktól, az aktuálpolitikától való függetlenséget értjük. Mintha az elfogultság csak kívülről jöhetne: tehát, ha nem leszünk egyik oldalnak sem a hívei, egyetlen szekértábor mellett sem foglalunk állást, akkor függetlenek vagyunk. Rendszerint nem gondolunk rá, hogy a függetlenségünk legnagyobb ellensége gyakran odabent van, belőlünk jön. Az ilyen szempontból legszentebb embernek a pártok felé talán valóban nem hajlik a keze. De maga felé – ahogy a mondás tartja – annál inkább. Vagyis ezt a harcot először önmagunkkal kell megvívnunk.

Gyakran elhangzó vélelem a közbeszédben, miszerint független ember nincs, mindenki tartozik valahová. Az előző ciklusban szinte naponta merült fel, hogy a kinevezések és közbeszerzések hátterében rokoni, üzleti, baráti és politikai szálak húzódnak. S úgy tűnik, érdemi változás a jelenlegi kormány alatt sincs. Legalábbis a miniszterelnök sógorának jelöléséből, a kulturális miniszter sógorának kinevezéséből, vagy legutóbb a katonai titkosszolgálat vezetőjének jelölt, Tisza-aktivistaként ismert nyugdíjas katonatiszt személyéből egyértelműen felsejlik a szándék, hogy ismét olyan emberek kerülhessenek hatalomgyakorló pozícióba, akik az uralmon lévő párthoz, illetve a vezetők családjához közel állnak. S itt jön a kérdés:

vajon nem az emberi természetből fakadó, onnan kiirthatatlan hajlam-e, hogy a törzsünkhöz, klánunkhoz tartozó embereket bízunk meg ilyen feladatokkal? S mivel ez a jelenség újra és újra megismétlődik, van-e remény ennek felszámolására?

Először talán próbáljuk meg definiálni, a közügyek terén mi a függetlenség, kit tekinthetünk független embernek? A közvélemény oroszlánrésze többnyire azt tekinti a függetlenség sérelmének, ha neki ellenszenves, a gondolatvilágával, világnézetével szembenálló párthoz, illetve annak holdudvarához tartozó embert jelölnek közpozícióra. Itt rögtön mondjuk ki a legfontosabb princípiumot: nemcsak a szavazatunkkal leváltani, megbuktatni akart párthoz tartozók sérthetik a függetlenséget, hanem azok is, akik az általunk támogatott belpolitikai oldalhoz tartoznak. Emellett meg kell határoznunk, egyáltalán milyen pozíciók esetén várhatjuk el a függetlenséget? Nyilvánvaló, hogy a direkt pártpolitikai, kormányzati tisztségekben lévőknek ezt nem kell teljesíteniük. Egy frakcióvezető, egy államtitkár, egy pártelnök, egy miniszteri kabinetfőnök nyilvánvalóan politikai szereplő, akitől nehezen várható, hogy pártatlan legyen.

Bár itt is felmerülhetnek etikai, valamint összeférhetetlenségi szempontok. Kormánytagság esetén a miniszterelnökhöz való politikai és személyi lojalitás egyenesen követelmény. Ugyanakkor Magyar Péter sógorának az igazságügyi tárca élére való kinevezése azt a furcsa helyzetet eredményezte volna...