Megadja Gábor–Molnár Attila Károly
Egyelőre nehezen azonosítható az új rezsim természete. Ami a bosszún túl van, és úgy tűnik „van benne rendszer”, kizárólag a külföldi megbízók-támogatók általi megrendelést tükrözik. Kérdés, hogy lehet-e ennél többet is mondani majd egyszer róla.
Ami a kormányzás kérdését illeti, ott gyorsan végeztünk is: egyelőre ilyet nem látunk. Sodródás van, vagy go with the flow, a Tisza ígérete ugyanis az volt, hogy minden olyan jó dolog, amit a „maffiakormány” teremtett, az természetesen marad, miközben felszámolják a korrupciót és a bűnözést, és a jó dolgok mellé még több jó dolog érkezik – többek között az uniós pénzek –, a rossz dolgokat pedig eltüntetik.
Bár a 2008-as pénzügyi világválság után a magyarok gyorsan kiábrándultak a nyugati evangéliumból, úgy tűnik, a rendszerváltoztatás illúzióját most újra el lehetett adni az ország jelentős többségének. Az illúzió fontos eleme volt az az állítás, amit a frissen rezsimpártivá váló sajtó-, influenszer- és intézethálózat terjesztett, hogy az Orbán-kormányok túlságosan keletre tolták az országot, és ha visszatérünk a Nyugat szerető ölelésébe, hirtelen minden jobbra fordul. 1989-ben hasonló délibábot kergetett Magyarország: csak át kell venni a nyugati politikai-gazdasági modellt, mindenben igent mondani a nyugati magországoknak, és akkor a félperiféria is felzárkózik, utoléri a Nyugatot. Ez az illúzió elsősorban az életszínvonalra vonatkozott, de kétségtelenül része volt a nyugati szabadságeszmény is, ami negyven évnyi szovjet megszállás és szocialista diktatúra után érthető vágy volt.
A rendszerváltoztatást követő évtizedekben azonban úgy tűnt, a vágyott Nyugat után hiába szaladunk, az továbbra is távol van tőlünk. És noha a rendszerváltoztatás utáni jobboldali kormányok – 1990 és 1994, valamint 1998 és 2002 között – kifejezetten nyugatosak, Európa-pártiak és atlantisták voltak, a szerelem egyoldalúnak bizonyult. A birodalmi központok jobban díjazták a még kezesebb posztkommunista–liberális formációkat. A magyarok három évtized alatt kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy hiába feküdtünk be gyakorlatilag mindenben a nyugati kívánalmaknak, a várt eredmények elmaradtak. A rendszerváltoztatás illúziójának aztán a 2008-as válság tette be az ajtót – a 2010-es választások eredményének egyik üzenete a kiábrándulás volt a nyugatos receptből.
Úgy tűnik azonban, az illúziók szertefoszlása nem végleges. A nemzedékek tapasztalatának átadását korlátozta vagy fel is számolta...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.
