Megadja Gábor–Molnár Attila Károly
Egyelőre nehezen azonosítható az új rezsim természete. Ami a bosszún túl van, és úgy tűnik „van benne rendszer”, kizárólag a külföldi megbízók-támogatók általi megrendelést tükrözik. Kérdés, hogy lehet-e ennél többet is mondani majd egyszer róla.
Ami a kormányzás kérdését illeti, ott gyorsan végeztünk is: egyelőre ilyet nem látunk. Sodródás van, vagy go with the flow, a Tisza ígérete ugyanis az volt, hogy minden olyan jó dolog, amit a „maffiakormány” teremtett, az természetesen marad, miközben felszámolják a korrupciót és a bűnözést, és a jó dolgok mellé még több jó dolog érkezik – többek között az uniós pénzek –, a rossz dolgokat pedig eltüntetik.
Bár a 2008-as pénzügyi világválság után a magyarok gyorsan kiábrándultak a nyugati evangéliumból, úgy tűnik, a rendszerváltoztatás illúzióját most újra el lehetett adni az ország jelentős többségének. Az illúzió fontos eleme volt az az állítás, amit a frissen rezsimpártivá váló sajtó-, influenszer- és intézethálózat terjesztett, hogy az Orbán-kormányok túlságosan keletre tolták az országot, és ha visszatérünk a Nyugat szerető ölelésébe, hirtelen minden jobbra fordul. 1989-ben hasonló délibábot kergetett Magyarország: csak át kell venni a nyugati politikai-gazdasági modellt, mindenben igent mondani a nyugati magországoknak, és akkor a félperiféria is felzárkózik, utoléri a Nyugatot. Ez az illúzió elsősorban az életszínvonalra vonatkozott, de kétségtelenül része volt a nyugati szabadságeszmény is, ami negyven évnyi szovjet megszállás és szocialista diktatúra után érthető vágy volt.
A rendszerváltoztatást követő évtizedekben azonban úgy tűnt, a vágyott Nyugat után hiába szaladunk, az továbbra is távol van tőlünk. És noha a rendszerváltoztatás utáni jobboldali kormányok – 1990 és 1994, valamint 1998 és 2002 között – kifejezetten nyugatosak, Európa-pártiak és atlantisták voltak, a szerelem egyoldalúnak bizonyult. A birodalmi központok jobban díjazták a még kezesebb posztkommunista–liberális formációkat. A magyarok három évtized alatt kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy hiába feküdtünk be gyakorlatilag mindenben a nyugati kívánalmaknak, a várt eredmények elmaradtak. A rendszerváltoztatás illúziójának aztán a 2008-as válság tette be az ajtót – a 2010-es választások eredményének egyik üzenete a kiábrándulás volt a nyugatos receptből.
Úgy tűnik azonban, az illúziók szertefoszlása nem végleges. A nemzedékek tapasztalatának átadását korlátozta vagy fel is számolta a globális média, ezért talán minden nemzedéknek újra meg kell tapasztalnia a valóságot, az illúziói hiábavalóságát. Úgy tűnik, az ifjabb nemzedéknek is neki kell mennie a falnak, néhány leckének fájnia kell, hogy megtanulja, mit érnek a csábító illúziók, mit eredményez az egyéni és magánéletben is érezhető szuverenitásvesztés, a kollektív szabadság elvesztése, és mit ér az önjelölt haladár komprádorok uralma.
A Covid-járvány következményeként az amúgy sem túl robusztus európai gazdaság egésze letérdelt. Magyarországon is eltűnt a gazdasági növekedés, amit 2023-ban sikerült még megspékelni rekordinflációval, főként az élelmiszerárak esetében. A hangulat romlani kezdett. (E hangulatromláshoz a Covid-járvány kezelése maga is hozzájárult, nem csak gazdasági értelemben. Azon túl, hogy vállalkozásoknak kellett lehúzniuk a rolót, az emberi kapcsolatok is meggyengültek, az emberek kénytelenek voltak felköltözni az internetre. A gazdasági sokk és az ezekből fakadó pszichés problémák kumulálódtak.)
2022-ben a jobboldal ugyan hatalmas győzelmet aratott, ám ez a győzelem eltakarta a mélyben gyülemlő problémákat. A 2022-es választást ugyanis a frissen kitört orosz–ukrán háború döntötte el. Kérdéses, hogy a friss és közvetlen fenyegetést jelentő háború nélkül a jobboldal aratott volna-e ekkora győzelmet, sőt, meg tudta volna-e nyerni a választást.
2024-től kezdve a Tisza-projekt sikeresen irányította a dühöt a kormányzat irányába, miközben a rendszerváltoztatás illúzióját és az erkölcsi magabiztosság reményét kínálta a választóknak. Ezzel szemben a Fidesz nem a reménnyel, hanem inkább a félelemmel operált: veszélyek korában élünk, háborús fenyegetés van és fokozódó gazdasági nehézségek. A Fidesz üzenetének lényegi eleme az eddigi eredmények – rezsicsökkentés, családtámogatás, szuverenitás, béke – megvédése volt a közeledő bajokkal szemben. A düh és a remény elegye erősebbnek bizonyult a félelemnél. A düh gyökerei lehettek részben gazdaságiak, azonban a fő üzenet a Fidesz-kormánnyal szemben morális természetű volt: „szörnyek”, korruptak, pedofilok stb. Az elégedetlenségre építve sikerült mozgósítani a külföldi szolgálatok és a nyilvánosság hálózatainak elképesztő haderejét, ezzel megroppantva a szuverenista magyar kormányt.
És míg a „tisztítótűz” brandje aligha új – a kérészéletű Matovič-féle OLaNO-projekttől vették –, úgy a puccs/államcsíny receptje sem ismeretlen, hiszen azt alkalmazták Tuskék visszatérésük után Lengyelországban. (Nem véletlen, hogy az új magyar miniszterelnök első útja oda vezetett – persze némi, az osztrák nagytőke képviselőinél tett kitérővel –, hiszen onnan érkezett jelentős politikai-operatív támogatás a magyar jobboldali kormány megbuktatásához.)
Egy kormányzat választási veresége 16 év után nem váratlan. Sokkal érdekesebb, hogy mi következett utána. Az új rezsim megértése legalább olyan kevéssé evidens, ahogy Übü király működése. Jelenleg a mai magyarországi helyzet két értelmezése versenyez egymással. Az egyik a kormányé, amely lángpallosú, igazságtevő angyalnak láttatja magát, akinek már árnyéka sincs, és aki eljött, hogy ítéljen a Föld gonoszai felett, és megtisztítsa azt tőlük. A másik pedig mindenki másé, aki tisztítótűz helyett felperzselt földet lát, és gyanakvó minden „fényhozóval” szemben. „Végük méltó lesz tetteikhez.” (2Kor 11:14-15)
Ahogyan 1989-90-ben e két országban roggyant meg a szocializmus, úgy e két ország nemzeti és konzervatív kormányai próbálták megőrizni a szuverenitásukat az Egyesült Királyság távozása után egyre inkább a németek fügefalevelévé váló Európai Unióval szemben. E kormányok választási veresége is meglehetősen közel volt egymáshoz, és az új, az EU-bürokrácia által jóváhagyott és támogatott kormányok működése és az abból kiolvasható cél is feltűnően sok hasonlóságot mutat.
Ez a mostani erős remény meghökkentő volt. A posztszocialista országokat 1990 óta egyöntetűen, bár változó mértékben jellemzi a rakománykultusz helyi változata. A cargo-kultusz vagy rakománykultusz eredetileg Vanuatun és Pápua Új-Guinean alakult ki a háború után. Ezeket a szigeteket az amerikaiak támaszpontokként használták, és a helyi lakosok megnyerése érdekében mindenféle földi jót osztogattak köztük. A háború végén elmentek a katonák, és többé nem osztogattak nagyszerű fogyasztási cikkeket a bennszülötteknek. A javak iránti vágyból alakult ki a rakománykultusz – a bennszülöttek leszállópályákat, irányítótornyokat, repülőket építettek fából, és úgy viselkedtek, ahogyan az amerikai katonáktól látták. Azt remélték, hogy mindez mágikus módon visszacsalogatja majd a kincsekkel megrakott repülőket. E felszínes utánzás leírására alkotta meg Richard Feynman 1974-ben a rakománykultusz-tudomány fogalmat, a tudományt imitáló, de a lényegétől távol álló tevékenységek megnevezésére.
Hasonlóképpen beszélhetünk a világban, de főképpen a posztszocialista országokban rakománykultusz-politikáról: ha utánozzuk a szomszédban élő gazdag népeket, akkor azok szeretni fognak bennünket, és megosztják velünk a kincseiket. (Ennek a mai megnevezése az „EU-s pénzek” hazahozatala.) Mert nem csupán gazdagok, hanem jó emberek is, sőt azért gazdagok, mert jó emberek. Élnek velünk vallási-politikai fanatikusok, akik, ha tehetik, megpróbálnak jó emberré kényszeríteni minket. Ezt nevezik haladásnak, a megjavulást pedig ma szeretetországnak, aminek a hagyománya kétezer éve a kultúránk része.
De a többség megelégedne a képernyőkön látott kincsek birtoklásával és az ehhez szükséges utánzással. És ha őszinték akarunk lenni, az átnevelésünkre, megváltásunkra törekvők sokkal kevésbé elviselhetőek, mint a politikai látványszínház építői és a nyugati politikai formalitások, külsőségek utánzói. Utóbbiak legalább a lelkünket nem akarják.
Látjuk, hogy a posztszovjet államokban a „Nyugatnak” vagy „EU”-nak nevezett politikai rakománykultuszok működnek: így Ukrajnában 2014 óta, vagy Moldovában és Örményországban. Az azonban valóban meglepő, hogy a kultusz 2006-os magyarországi kudarca után ismét erőre kapott nálunk is.
A cselekvők mindig hajlanak a korlátaik lerombolására, a cselekvési szabadságuk tágítására. Ez különösen igaz a politikusokra. És még ennél is inkább a radikálisokra, akik minden olyan korlátot a múlt káros, meghaladott, gonosz örökségének neveznek, ami gátolja őket a jó megcselekvésében. Másrészt legalább ennyire törekszenek a politikusok a hatalom megtartása feltételének tekintett tevékenységek ellenőrzésére. Ebből alakult ki a totalitárius törekvés, aminek enyhébb formája a társadalommérnökség. Ennek a lényege a prepolitikai tevékenységek és viszonyok alakítása: azok teljes ellenőrzése és az ellenfelek kiszorítása onnan annak reményében, hogy ezek alakíthatóak, és a hatalmat támogatják majd. Csak pénz, akarat és szakértelem kell hozzá. Ilyen területnek tekintik hagyományosan az oktatást és a médiát (az oktatás a politika folytatása más eszközökkel), majd egyre inkább a gazdaságot, és legújabban a családot, a személyes viszonyokat, az életvilágot. Minél radikálisabb egy rezsim, annál inkább jogosnak tartja és igyekszik totálissá tenni a hatalmát. A revansrezsim radikalizmusa pedig az 1947-49-es magyarországi változásokat idézi, csak nem szovjet, hanem német támogatással. Azonban a hivatkozás mindkét esetben a demokrácia megteremtése.
Mivel Magyarországon agonisztikus demokrácia alakult ki, aminek része nem csupán a más pártok kiszorítása a hatalomból és más politikák érvényesítése, de a másik intézményes és társadalmi infrastruktúrájának a felszámolása is és kiszorítása a politikai közösségből, ezért nemhogy konszenzusra, de modus vivendire sincs lehetőség.
Az ellene szavazók szerepe a meghunyászkodás és a szolgálat az „igazságtevők” „szeretetországában”. Ha eddig nem értettük, hogy volt lehetséges a saját népüket irtó diktatúrák létrejötte 1789-ben és 1917-ben, a mostani magyarországi társas médiát olvasva megértjük: a hirdetett humanisztikus eszmék ellenére, sőt azok nevében meghökkentő bosszúszomj van sokakban a velük együtt élő polgártársakkal szemben.
A radikális eretnekmozgalmak logikájának megfelelően a „rendszerváltás” azt takarja, hogy minden eddig fennálló szabály, törvény, szokás érvényét vesztette, és mindenkivel nemcsak szabad, de szükséges is leszámolni, akit az előző „rendszerhez” sorolnak. A kétségtelenül pejoratívvá váló Nemzeti Együttműködés Rendszerét felváltják a Nemzetközi Leszámolás Rendszertelenségével. Mivel a korábbi rendszer az abszolút bűn megtestesítőjévé vált – Cosa Nostra, maffia stb. –, ezért a legalitás megszokott útjait és csatornáit kikerülve, azokat figyelmen kívül hagyva az abszolút moralitás nevében kell eltakarítani a Föld színéről a romlottságot, és akik azt képviselik. Nem kormány és ellenzék van, hanem a „nép akarata”, az azt képviselő kiválasztottak, és az üdvösség útjában álló bűnösök – pontosan úgy, ahogy volt ez mindig Cromwelltől Leninig és tovább. Addig nincsenek érvényes törvények, szabályok, amíg el nem érjük a tabula rasát, hogy onnan építhessük föl az „emberséges és működő Magyarországot”. A régi rend in toto érvénytelen, egészében elpusztítandó és egy teljesen újat kell építeni. Ha a gonoszság földi képviselői nem mérgezik tovább az országot, akkor gazdasági és érzületi értelemben is minden rendbe jön. Ezt az eufóriát lehet most kihámozni az általános magyar közhangulatból. A világnézetileg nehezen megfogható, posztmodern performatív-mediatizált kormányzáspótlékot e morálisan abszolút megváltás- és revansvágy támasztja alá.
A folytonos határátlépés (latinul violentia, amit „erőszaknak” szoktak fordítani) mind ellenzékben, mind hatalomra kerülve, úgy a személyes, mint a politikai kommunikációban (lásd a trumpi modellt vagy a társas médiát) és az eddigi jogalkotásban – a jelenlegi rezsim büszkén vállalt sajátossága. Az ellenzéki politizálásban ez elfogadhatóbb, azonban, ha az államhatalom hirdeti a radikalizmust, az valamilyen totalitárius törekvést sejtet, mint a fasiszták, bolsevikok és hasonlók esetében.
Ugyanakkor nem nevezhetjük forradalomnak a jelenlegi rezsimet, bármilyen arcátlan, erőszakos és romboló is – ugyanis nincs ideológiája. Nincs semmilyen terve az ország és intézményei átalakítására. Az nem is lenne összeegyeztethető a vállalt geopolitikai csicska szerepével. Akinek elvei vagy megvalósítandó tervei vannak – a hatalom megtartásán túl – az nem tud zökkenőmentesen engedelmeskedni a felette álló döntéshozónak.
Az új revansrezsim mögötti lázadás jellege
Talán természetszerű volt, hogy a NER így érjen véget – ez következik az 1990 óta Magyarországon létező agonisztikus demokráciából. Nincs konszenzus, de meggyőzési vagy igazolási törekvések sincsenek, csak a hatalom megszerzése és birtoklása számít. Ebben vétkesek jobboldali véleményformálók és hangadók is, akik kizárólag a többség akaratát, a népszuverenitást és a hatalomgyakorlás öncélját tették meg vezérelvnek: ezek alapján a Tisza-projekt jelenlegi hatalomgyakorlásában nehéz kivetnivalót találni, hiszen kétségtelenül a többséggel a hátuk mögött teszik, amit tesznek. Azonban ahogy azt a NER bukása is jelzi, a többség bizony illékony, és ha annak nincsenek normatív korlátai, akkor ez a folyton változó tényező örökké feszültségben tartja az agonisztikus demokráciát és megszokottá teszi a határátlépést. Ez még akkor is igaz, ha a retorika ellenére a jobboldali kormány sosem engedett volna meg magának olyan lépéseket, amiket az új rezsim az első két hónapjában megtett.
A konszenzusos demokrácia – amikor nincs éles ellentét, inkább együttműködés van a versengő pártok közt – a hidegháború terméke volt a kontinensünk nyugati felén. E működési modell hátránya mostanában látszik, amikor esetleg újításra, irányváltoztatásra lenne szükség, de e politikai üzem kiszelektálta a konszenzustól eltérőket és a konfliktust vállalókat.
Magyarországon ezzel szemben nem alakult ki a konszenzus, és a választási rendszer sem kényszerítette erre a pártokat. A bukott szocialistákat nem tiltották el sehonnan, és a gazdaság, a média és a kultúra terén sikeresen mentették át a hatalmukat, amivel a szabadon választott kormány ellen fordultak. Míg a szocializmus valós bűneiért semmilyen felelősségre vonás nem történt, 1994-ben nem is titkolt bosszúvággyal jelent meg a szocialista és liberális kormányzat. A szabadon választott jobboldali kormányt véletlen balesetnek tekintették az ország „természetes vezetői”, mert „elit csak egy van”, és szerintük a dolgok rendje 1994-ben állt helyre. Azóta a kormányváltások nem pusztán a szokásos zsákmányolással, de a revans szellemével is társultak Magyarországon. És így történt ez 2026-ban: a baloldal a sorozatos kudarcai okozta, míg a NER harmad-negyedvonala a karrierje megtorpanása miatt érzett szorongása okán gondolja, hogy bosszút kell állnia, amit „igazságtétel” néven tettek nemessé.
Megadható-e, kik alkotják a Tisza társadalmi bázisát? Ezt a kérdést legalább három részre kell bontanunk: kik szavaztak rá, kik hozták létre és segítették, és kiknek az érdekében cselekszik?
Már a kampányban sokszor büszkélkedett az akkori ellenzék, hogy a képzettebbek támogatják őket, és a választások is ezt látszanak igazolni. Ami annyit jelent, hogy a nagyvárosi és magasabb jövedelmű rétegek támogatták, és még inkább a felső középosztály. Bizonyosan nem szegénylázadásról beszélünk. Noha a nép óriási többsége adott felhatalmazást az új rezsimnek, a revansvágy nem az alsóbb osztályokat, a szegényebbeket, vagy akár a szakszervezeteket jellemzi, hanem a mellőzött elitet és felső középosztályt.
A Tisza a hatalom megszerzése után sem a szakszervezetek vagy a szegényebbek igényeit igyekszik kielégíteni, hanem a felső középosztály bosszúszomját. Elsősorban ők akarnak vért: lásd a „jogtudósok” vagy a filozófiai társaság levelét, a történészek megszólalásait arról, hogy kiket kell azonnal elbocsátani, elhallgattatni, mely intézményeket kell bezárni. A bosszúhadjárat jellemzően olyan személyek és intézmények ellen irányul, akik a felső középosztályhoz tartoznak, de nem annak az érdekeit képviselték. A revansrezsim szíve közepe a patríciuslázadás: a mellőzött elit és felső középosztály akar bosszút állni az „osztályárulókon”.
Az elit részéről a leszámolás igénye nem feltétlenül anyagi természetű, inkább a mellőzöttség, az elismerés hiánya mozgatja. A Fidesszel szembeforduló értelmiségiek derékhadát nem az éhezés veszélye fenyegette a NER másfél évtizede alatt – sőt, a „száműzöttség” gyakran több vezetői állással, szolgálati autókkal és szabad szemmel is jól látható fizetésekkel járt –, hanem azért, mert mások lettek vezetők, nagykövetek stb., és nem ők.
A 20. század második felének felismerése volt keleten és nyugaton egyaránt, hogy a tulajdonosok mellett – sőt, gyakran inkább felettük – kialakult egy új uralkodó csoport, amely kollektívan birtokolja és/vagy irányítja, szabályozza az erőforrásokat. Ezt a diplomás, bürokrata és tudástermelő csoportot nevezték Új Osztálynak. Nem történt ez másképp Magyarországon sem.
Az Új Osztálynak megadható anyagi- és presztízsérdekei vannak, amiket nagymértékben tudatosít, magas fokúan szervezett és jól leírható mentalitása, kultúrája van. (Ezt ma legjobban a „bohém burzsoá” kifejezés írja le, a gyermekeiét pedig a woke.)
A jobboldal és a felső középosztály nem állt mindig szemben egymással. 2022-ig a parlamenti választásokat a felső középosztály fontos kerületeiben mindig a jobboldal nyerte. (Lásd erről Hogyan veszítette el a jobboldal a felső középosztályt?, kontra.hu, 2022. április 24.) Egyrészt nemzedékváltás zajlott le. Korábban a felső középosztály egy jelentős része – orvosok, jogászok stb. – a magyar polgárokból vagy a magyar államból élt, de mára ez megváltozott. Nem csupán a felső középosztály létszáma nőtt meg, hanem egyre többen multi- vagy külföldi cégekből élnek, a referencia-csoportjuk globalista. Hasonló hatása volt annak a 2010 körül kezdődő nyomásnak a hazai tudományos világban, amely a nemzetközi publikálást hangsúlyozta és azt a teljesítményértékelésekben lényegesen többre értékelte. Ezért a magyar tudományos élet egyre inkább a külföld számára kezdett termelni, egyre inkább azok – túlnyomórészt radikálisan globalista és baloldali – elvárásainak kell megfelelnie.
A felső középosztály mentalitásának elmozdulását a David Goodhart által akárholnak nevezett irányba kiegészítette relatív jövedelmi helyzetének a romlása. Az elmúlt másfél évtizedben a középső és alsó középosztály jövedelme nagyobb mértékben javult, ezért a felső középosztály számára igénybe vett szolgáltatások – a takarítónő, a kertész, az autószerelő, az étterem stb. – jelentősen megdrágultak, így kevesebb vehető ezekből igénybe, mint korábban. Ráadásul e munkavállalók alkuhelyzete jelentősen jobb lett, csökkent a kiszolgáltatottságuk, és előnyösebb jövedelmi helyzetük miatt ellephették a felső középosztály által korábban birtokolt helyeket. A migránsokat plüss macikkal várók erényfitogtatása mellett fontos látnunk, hogy a felső középosztály érdeke a bevándorlás, mert az olcsó munkaerőt jelet.
Az értelmiségi elhűlve nézte, ahogy a hidegburkoló ugyanoda ült be steak-et fogyasztani, ahova ő. (Ahogyan a felső középosztály száz éve megszállta az arisztokrácia fizikai és politikai-társadalmi tereit, amire reakcióként születettek meg az olyan elit- és tömegelméletek, mint Ortega y Gasset A tömegek lázadása című opusa.) Mindez jelentősen növelte a státussüllyedés érzetét és a velejáró relatív deprivációt a felső középosztályban. (Az alsó középosztály felzárkózását sok módon próbája megakadályozni a felső. Ezeket a módokat jellemzően kiváló retorikába csomagolja, hiszen az egyetemi képzés egyik célja, hogy a magán- vagy csoportérdekeket valaki egyetemesként, közérdekként tudja tálalni. Ilyen mód például a könnyített iskola – ez esetben nem a versenyvizsgák döntik el, hogy ki kerülhet be egy adott szakmába, hanem a szülők társadalmi, hálózati tőkéje. A fogyasztási elkülönítés módja például a kézműves termékek felértékelése – ezek gyakorta pocsékabb minőségűek, de drágábbak, mint a lenézett ipari termékek –, vagy a zöld átállás, ami a közlekedést teszi drágábbá, vagy az áramár emelésével a lakótelepeken is elterjedt légkondicionálók használatát. Mindezek helyreállíthatják a felső és az alsó középosztály közt látható fogyasztási különbségeket.)
A relatív depriváció azt jelenti, hogy valaki nem kapja meg azokat a javakat, amikkel korábban bírt, vagy amikre igényt tart. A magyar társadalomtudományi gondolkodás tévesen csak az anyagi javakra érti a viszonylagos megfosztottság érzetét, azonban az ágostoni–hobbes-i hagyomány rámutat arra, hogy még ennél is fontosabb a megbecsülés, a státusz, önbecsülés és hatalom igénye. És hiába járt jól nagyon sok ember a felső középosztályból, ha egyszer kiszorult a hatalom környékéről, megrekedt a karrierje, és úgy érezte, nincs eléggé megbecsülve. A relatív deprivációt pedig csak növelte a társas média elterjedése és a vele járó elmagányosodás, az „urbanizáció”, ami miatt az emberek folyamatosan összevetik a saját helyzetüket másokéval (lásd René Girard mimetikus vágy-elméletét), és a látható látszatvilághoz képest a saját életüket szegénynek, kirekesztettnek, elnyomottnak találják. Az emberek sokkal könnyebben és gyorsabban sértődnek meg, mint amilyen gyorsan, könnyen tanulnak.
A relatív depriváció, közönségesen az irigység az egyetlen bűn, ami nem jár élvezettel. Sőt, Bertrand Russell megfogalmazása szerint „az irigy ember nemcsak szerencsétlenséget akar okozni – és meg is teszi ezt büntetlenül, amikor csak teheti –, hanem maga is boldogtalanná válik az irigységtől. Ahelyett, hogy örömét lelné abban, amije van, fájdalmat érez amiatt, amije másoknak van.”
A boldogtalanság érzése és a harag – amiért mindig másokat tesznek felelőssé – velük marad, amíg fel nem számolják az irigyelt különbség forrását, legyen az vagyon, megbecsülés, szépség, egészség, bármi.
A relatív depriváció és a frusztrációk szenvedéssé minősítése azt jelenti – mivel a szenvedés forrása a Gonosz –, hogy akár egy személyt, akár egy csoportot teszik ennek forrásává, a gonoszként megjelölt személy vagy csoport olyan, akivel vagy amellyel szemben szabad és kötelező bármit megtenni. Így lesz a bosszú és a harag kiélése „igazságtétel”. Magyar Péter magát áldozatként bemutatva lépett a nyilvánosságba, a mozgalma leginkább mozgósító témáját a pedeofilok gyermek- és fiatalkorú áldozatai adták, majd az egész ellenzéki világot, annak minden tagját a „NER áldozatának” nyilvánították, amivel tetteikre előzetes felmentést kaptak.
Lehet-e túlzásba vinni azt, ami jó? Például az erkölcsöt? Nem megsértve platonista barátainkat, a tapasztalat szerint lehet.
Bármennyire is idegen a mai felső középosztálytól a kereszténység, a bosszú igazolása elsősorban morális „igazságtétellé” nemesítve a millenarista keresztény eretnekmozgalmak mentalitását követi. Nem mintha a Tisza vezetői tanulmányozták volna ezeket – bár ki sem zárható teljesen, hiszen e mentalitás a protestáns mozgalmak révén érte meg a modern kort –, de a modern kor radikális politikai mozgalmaiban rendre megtalálható.
E mentalitás jellemzője a dühödt manicheus moralizálás, ami a politikai ellentéteket csak a Jó és Gonosz kozmikus harca részének tekinti, amely szerint a gonoszokkal sem megegyezni, sem kibékülni nem lehet, velük szemben bármi megtehető, sőt azt meg is kell tenni. Elég az értelmiségi terrorista egyik archetípusára gondolni, aki helyesnek és szükségesnek tartotta, hogy a bolsevikok keresztülhazudják magukat az igazságig. A haladás a történelem során a jövőben bekövetkező evilági megváltás, ezért a haladárok a jó emberek. (Ebből ered erkölcsi önhittségük, amit Fidel Castro úgy fogalmazott meg, hogy „a történelem feloldoz engem”.) Akik velük szemben állnak, azok a haladás, az evilági megváltás akadályozói. Tehát gonoszok.
A bosszúállók morális felsőbbrendűsége, önhittsége két elemen alapul:
- Az elité a tudásán (lásd a „42 jogtudóst”). Azzal hízelegnek maguknak Kant nyomán, hogy „mernek gondolkodni” és autonóm erkölcsi lények – az egyének állítólag saját eszük által felismert egyetemes elvárásoknak akarnak megfelelni. (Ennek megfelelően az erkölcstelenség a partikularitáshoz való ragaszkodásból ered.)
- A népé a frusztrációi elszenvedésén: szenvedtek a múltban, és ez megjavította, erkölcsileg megtisztította őket – ezért nem tudnak rosszat elkövetni.
A hipermoralizmus e hulláma a világ tökéletességét kéri számon, és kizár minden politikai megfontolást, kompromisszumot vagy árnyalatot a Jók és Rosszak között. A békés együttélés, a józan ész, és időnként a valós emberek maguk is, belefulladnak az „erkölcsbe”.
Míg a Fidesz politikusai azzal vádolhatók, hogy lelkesen felszálltak a schmittiánus, a realista vagy a nietzschei vonatra, és ezzel felszabadították magukat az erkölcsi skrupulusok alól, a mostani rezsim szereplői a szektás erkölcsi önhittségük miatt teszik meg ugyanezt.
A revansrezsim kórrajza
Az aspiráns elit. A Tisza frakciójában ülők egy része is közülük került ki. A revansvágy fő indoka az aspiráns elit sérelemgyűjteménye. Ezért is tűnik furcsa elegynek az új kormány és a kormánypárti frakció összetétele: egyrészt a NER harmad-negyedvonala ült be az első sorba, másrészt a kultúrát-oktatást tokkal-vonóval megkapták a liberális, progresszív politikai vallás radikálisai. És míg a NER-ben hátrébb szorulók sérelemgyűjteménye univerzális igazságosság-igénnyé nemesül a morális radikalizmusban, addig a néhány területet birtokló progresszív radikálisok nyilván ott folytatják, ahol tizenhat évvel ezelőtt abbahagyták.
Nincs ideológiája (amije van, az a „Nyugat” nevű csomag: gazdasági és kulturális globalizáció van, nincs különút vagy helyi alternatíva, büszke csavar vagyunk a gépezetben), csak a bosszú és a tabula rasa kívánalma létezik.
1. A revansrezsim egyik célja a példastatuálás: ahogyan Magyarország 2026-ig a brüsszelitákkal szembeni elégedetlenek egyik sikeres példája volt (és az elégedetlenek támogatója), a mostani bosszú célja részben annak megmutatása, hogy „így járhat mindenki, aki szembeszegül velünk”. A szembeszegülő nem pusztán vereséget szenved és ellenzékbe kerül, hanem megszűnik politikai tényezőként létezni. A személyzetét, infrastruktúráját is felszámoljuk.
2. A bosszú két célja: az osztályáruló – a felső középosztály igényeit és a globalizációs érdekeket sértő, korlátozó és patrióta – csoport és politika ne kerülhessen ismét döntési helyzetbe. Váltakozhatnak a pártok, versenyezhetnek, de e két feltétel szigorú figyelembevételével.
3. Ahogyan 1947-48-ban vagy 1956-ban láttuk már Magyarországon, a politikai ellenféllel leszámoló „igazságtevők” abban bíznak, hogy örökre kihívó, konkurens nélkül maradnak, és hatalmuk örök hatalom lesz, amely nem enyészik el soha. (Dániel 7:14) A konkurencia felszámolása mögött nem pusztán valamiféle szadisztikus düh, érzület áll, hanem a végső megoldás, a politikatörténet végének reménye. A NER-nyikek és az óellenzék lecserélése az új rezsimnek hálás emberekkel azon a reményen alapul, hogy a politikai újoncok lojálisak és hálásak lesznek az őket felemelőknek.
4. A gonoszokkal történő leszámolás után pedig beköszönt a boldog állapot, a szeretet, a béke, az egyetértés és a szabadság antipolitikai világa, amit ma „demokráciának” neveznek. Ez a millenarista, politika-vallásos „szeretetország” pontosan az ellenkezője a keresztény tanításnak. (1Kor13:4-7)
A cél az, hogy másoknak kisebb legyen a kedve önállóskodó vállalkozásokba kezdeni. A nemzetközi politika nem visszafogja a bosszút – mint tette azt 1990-ben vagy 2010-ben a számára kényelmes szocialistákkal szemben –, hanem ösztönzi: Magyarországgal példát akar statuálni.
A jobboldali, konzervatív rezsim – mint a konzervatívok általában – elutasított minden ideologikus tervet, ha valami jellemezte a szemléletét, az a nemzeti érdek szempontja volt. A mostani Tisza-rezsimnek nem látszik, hogy lenne valamilyen átfogó ideológiai elképzelése, bár kétségtelen, hogy támaszkodik a woke-ra. Ideológiai besorolása csak elfedné a lényegét. Ha a revans mellett más jellemzőjét keressük, akkor az az önképe szerint „európai”, kritikusai szerint „nem-nemzeti” lesz, leginkább a latin-amerikai komprádor vagy a román fanarióta rezsimekhez hasonlatos.
Megadja Gábor és Molnár Attila Károly eszmetörténész
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök a frakcióvezetők napirend előtti felszólalására reagál az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. június 29-én. Jobbról Orbán Anita külügyminiszter / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés