1956 októberében Lengyelország és Magyarország látszólag hasonló helyzetbe került: mindkét országban megrepedt a fennálló kommunista hatalom. Mindkét társadalomnak elege lett a terrorból, a politikai alárendeltségből és a gazdasági működésképtelenségből. Mindkét helyen olyan kommunistákhoz fűzték a változás reményét, akiket korábban eltávolítottak a hatalomból. A végkifejlet mégis alapvetően különbözött. Míg Lengyelországban a válság politikai fordulattal és korlátozott reformokkal zárult, addig Magyarországon forradalommá vált, amelyet szovjet tankok fojtottak vérbe.
De mi volt a hasonlóság és az érdemi különbség a két ország közt? A legegyszerűbb magyarázat az volna, hogy a lengyelek óvatosabbak, míg a magyarok radikálisabbak voltak. Vagy hogy Władysław Gomułka ügyesebb politikus volt, mint Nagy Imre. Ezek a magyarázatok azonban nem kielégítők. A végeredményt a két társadalom korábbi tapasztalatai, az elitek reakciói, a hadsereg magatartása és Moszkva számításai egyaránt meghatározták. 1956 megértésének kulcsa tehát nem egyetlen vezető jellemében vagy egyetlen végzetes döntésben rejlik. A lengyel és a magyar események egymással összefüggő, mégis eltérő történelmi folyamatok. Budapestet nem lehet Varsó nélkül megérteni, Varsót pedig Poznań nélkül.
Poznań, a figyelmeztetés
Lengyelországban már júniusban kitört a válság. A poznańi Sztálin Művek – a mai Hipolit Cegielski-üzemek elődei, illetve ami azokból mára megmaradt – munkásai a munkakörülmények, a bérek és az áruellátás hiányosságai ellen tiltakoztak. A Varsóba indított küldöttségük nem érte el céljait: nem sikerült kiharcolnia a normák csökkentését és a bérek emelését. A küldöttség állítólagos letartóztatásáról szóló híresztelés tovább élezte az amúgy is feszült hangulatot. A tiltakozás kezdetben szociális jelszavakkal indult: „kenyeret és munkát” követeltek, de hamarosan politikai követelések is megjelentek. A békés demonstráció zavargássá alakult. Foglyokat szabadítottak ki, fegyvereket szereztek, megtámadták az állambiztonsági hivatal helyi kirendeltségét. Lövések dördültek, több tucat halálos áldozat, több száz sebesült. Az állam és a párt erőszakkal válaszolt.
A poznańi munkásfelkelést – vagy ahogy a lengyelek nevezik, a poznańi júniust – nem lehet pusztán béremelésért folytatott lázadásként értelmezni. A tiltakozás gyorsan politikai jelleget öltött. A kiindulópont azonban eltért a magyarországi helyzettől: a poznańi munkás elsősorban az elviselhetetlenné vált életkörülmények enyhítését követelte, míg a magyar egyetemisták már október 23-án a Szovjetunióhoz fűződő viszony megváltoztatását és a sztálinista vezetők eltávolítását követelték. Mindkét tiltakozás a fennálló rendet támadta, de kezdetben annak más-más elemeit vette célba.
Ez a különbség nem jelentette azt, hogy a lengyel társadalom kevésbé vágyott volna a nemzeti önállóságra, vagy hogy a magyarok eleve radikálisabbak lettek volna. A lengyelországi tiltakozás szociális követelésekből indult ki, de hamar felszínre hozta a politikai hatalommal és a polgárok elnyomásával szembeni elégedetlenséget is. Magyarországon viszont a nemzeti függetlenség, a szovjet katonai jelenlét és a politikai rendszer átalakítása már a kezdetektől szorosan összekapcsolódott.
A lengyel vezetés brutálisan reagált, és különösebb nehézség nélkül, saját erőből fojtotta el a felkelést. A hadsereg és az állambiztonsági apparátus szolgai módon végrehajtotta a parancsokat. A tiltakozás leverése után azonban a hatalom felismerte, hogy a társadalmi sérelmek további figyelmen kívül hagyása – amelyek jelentős része jogos és megalapozott volt – újabb robbanással fenyeget. Edward Ochab (Bolesław Bierut 1956. március 12-i halálát követően ideiglenes pártfőtitkár) a párt- és állami apparátus érzéketlenségéről, bürokratizmusáról beszélt. A párton belül ugyanakkor továbbra is szervezett provokációt kerestek az események mögött; még Edward Gierek is előkészített összeesküvésnek tartotta a történteket. A megtorlás és a reform igénye tehát ugyanazon vezetésen belül élt egymás mellett.
Érdekes módon az államellenes összeesküvésről és a külső erők beavatkozásáról olyan emberek is beszéltek és írtak, akiket aligha lehetett a kommunizmus iránti rokonszenvvel vádolni. Ilyen volt Jędrzej Giertych is, aki „A poznańi események után. Ébresztő!” címmel brosúrát jelentetett meg. Ebben arra figyelmeztette a társadalmat, hogy ne engedjen a Lengyelország politikai helyzetének megingatására törekvő idegen ügynökségek befolyásának. A politikus következtetése szerint a belső zavargások egy olyan helyzetben, amelyet a valódi szuverenitás hiánya jellemez, még ha hiteles társadalmi elégedetlenségből fakadnak is, valójában a nagyhatalmak világpolitikai érdekeit szolgálhatják.
Giertych gondolatmenete egy fontos dilemmára világít rá: az idegen befolyással szembeni óvatosság nem feltétlenül jelenti a fennálló rendszer elfogadását. Egy külső hatalom valóban kihasználhatja a belső válságot, ám ebből nem következik, hogy a társadalmi követelések hamisak vagy jogosulatlanok lennének. A lengyel és a magyar események éppen azt mutatják, milyen nehéz egyszerre fellépni a belső elnyomás és a külső függőség ellen.
A poznańi június tehát figyelmeztető tapasztalat volt a lengyel pártelit számára. Megmutatta, hogy a régi módszerekkel már nem lehet változatlanul kormányozni. Azt is megtanította azonban, hogy a társadalmi követelések egy része teljesíthető anélkül, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt lemondana hatalmi monopóliumáról, az ország a szovjet tömbből való kilépéséről döntene, vagy az állam feladná a fennálló rendszer alapjait. Moszkva számára az is fontos volt, hogy a lengyel vezetés saját erőből képesnek bizonyult a súlyos válság kezelésére. A Kreml Varsóban olyan hatalmi központot látott, amely képes lehet önállóan is fenntartani a hatalmát.
A magyar októbernek nem volt hasonló előzménye. Nem akadt olyan, a poznańi eseményekhez mérhető korábbi megrázkódtatás, amely idejekorán rákényszerítette volna a vezetőket a fenyegetés valódi méretének felismerésére. Amikor kitört a felkelés, a hatalmi apparátus sem a kompromisszumra, sem a hatékony fellépésre nem volt képes, hiszen nem is volt rá felkészülve.
A magyar válság előzményei persze nem a semmiből tűntek elő. A Petőfi Kör vitái, az írók és az egyetemisták követelései, a Rajk László újratemetéséhez kapcsolódó tömegmegmozdulások, valamint a sztálinista gazdaságpolitika kudarcai már korábban jelezték, hogy a rendszer társadalmi legitimitása összeomlóban van. A különbség inkább abban állt, hogy a magyar vezetés nem tudta időben politikai engedményekkel kezelni ezt a válságot.
Ochab engedett, Rákosi kitartott
A különbség már a hatalom szerkezeténél tetten érhető volt. Bolesław Bierut halála és az SZKP XX. kongresszusának következményei elindították a lengyel párton belüli átrendeződést. Edward Ochab Moszkvához hű kommunista volt, de képesnek bizonyult a kompromisszumra. Végül lehetővé tette Gomułka visszatérését és a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetésének átalakítását. Ez nem jelentette a rendszer demokratizálását, azonban olyan személyi változás volt, amely megnyitotta az utat a sztálinizmus legkárosabb gyakorlatainak ellenőrzött felszámolása előtt.
Magyarországon Rákosi Mátyás görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz. Miután 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, Rákosi szabotálta az úgynevezett új szakasz politikáját, amely a terror enyhítését jelentette és gazdasági engedményeket is ígért. Rákosi a korábbi bűneiért, a tisztogatásokban való részvétele és a nyilvánvaló felelőssége ellenére is megőrizte első titkári tisztségét. Ez a kettős hatalom egyre inkább elmélyítette a konfliktust. Malenkov moszkvai bukása után Nagy Imrét félreállították, majd kizárták a pártból. Rákosi megerősítette pozícióját, noha a társadalom mind világosabban Nagy Imrében látta az alternatívát.
Magyarországon különös jelentősége volt a sztálinista terror emlékének és Rajk László perének, akit 1949-ben végeztek ki. Egyre élesebbé vált a konfliktus a Moszkvához kötődő kommunisták és a hazai politikai vonal képviselői között. A mind bátrabb bírálat a Petőfi Kör vitáiban talált teret. Hruscsov titkos beszéde után a múlt – amelyet lezártnak próbáltak tekinteni – ismét aktuális politikai problémává vált. Nemcsak arra kellett ugyanis választ adni, hogy mit kell megváltoztatni, hanem arra is, hogy ki a felelős a korábbi bűnökért.
A magyar társadalom számára a sztálinizmus bűneinek feltárása nem pusztán a vezetők személycseréjét jelentette. A Rajk-ügy rehabilitációja azt is megmutatta, hogy maga a pártállam gyártotta azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyekre később a megtorlásait alapozta. Az igazi kérdés tehát már nem az volt, hogy melyik kommunista vezető kerül a másik helyére, hanem egyre inkább az, hogy lehet-e egyáltalán hiteles reformot végrehajtani ugyanazon intézmények keretei között.
Rákosi csak 1956 júliusában távozott, ráadásul utódja, Gerő Ernő ugyanahhoz az irányzathoz tartozott, mint ő. A polgárok számára ez nem jelentett hiteles megújulást. A rendszer továbbra is ragaszkodott azokhoz a kompromittáló jelképekhez és vezetőkhöz, akiknek legitimitását a társadalom mind nagyobb része elutasította. Miközben a lengyel állampárt talált módot arra, hogy visszaemeljen a vezetésbe egy olyan embert, akit a sztálinizmus áldozatának tekintettek, a Magyar Dolgozók Pártja ezt a döntést addig halogatta, amíg ugyanez önmagában már kevésnek bizonyult.
Lengyelországban a párton belüli fordulat még azelőtt végbement, hogy az októberi tiltakozás forradalommá alakult volna. Magyarországon a döntéseket addig halogatták, míg végül az utca vette át a kezdeményezést.
Bem szobrától a barikádokig
A budapesti események október 23-án egyetemisták tüntetésével kezdődtek. Már a demonstráció útvonala is jelképes volt: Petőfi Sándor szobrától a magyar szabadságharc lengyel származású hősének, Bem József tábornoknak a szobrához vonultak. A tüntetők Lengyelországgal való szolidaritást hirdető jelszavakat skandáltak, lengyel zászlókat emeltek a magasba, a magyar zászlókból pedig kivágták a népköztársaság címerét. Természetesen mind az eltiport júniusi munkásfelkelés, mind pedig az októberi lengyelországi események inspirációt jelentettek számukra. Gomułka visszatérésének magyar megfelelője Nagy Imre újbóli hatalomra kerülése lett volna.
A jelképek hasonlósága azonban nem jelentette a követelések azonosságát. A magyar diákok tizenhat pontja Gerő Ernő eltávolítását, Nagy Imre visszatérését, a szovjet csapatok kivonását és az ország tényleges függetlenségét is követelte. A pontok között szerepeltek a politikai szabadságjogok kiterjesztésére, a gazdasági helyzet javítására, a mezőgazdaság problémáinak rendezésére, valamint a magyar–szovjet kapcsolatok egyenjogú alapokra helyezésére irányuló követelések is. A diákok nem pusztán egy kevésbé kegyetlen kommunista vezetőt akartak, hanem olyan országot követeltek, amely saját politikai és gazdasági berendezkedéséről érdemben saját maga dönthet. A követelések teljesítése közvetlenül érintette volna a szovjet befolyás alapjait, lényegében a teljes Varsói Szerződés geopolitikai architektúráját.
Persze Lengyelországban is voltak erős szovjetellenes indulatok, azonban a politikai vezetés igyekezett tudatosan elválasztani a belföldi problémákat a Szovjetunióval fennálló katonai szövetség kérdésétől. Magyarországon ezzel szemben a két folyamat már az események legelejétől szorosan összefonódott.
Fontos különbség, hogy a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség meghirdetése nem szerepelt ugyanabban a formában az eredeti tizenhat pont központi követeléseként, mint a szovjet csapatok kivonása. A Varsói Szerződés felmondását és a semlegességet Nagy Imre november 1-jén jelentette be, amikor a forradalom már egészen más politikai szakaszba lépett. Ez a fejlemény súlyos stratégiai kihívást jelentett Moszkvának, de nem magyarázza önmagában a szovjet beavatkozásról hozott döntést.
A hatalom reakciója szintén sokatmondó volt. Poznańban a zavargások kitörésekor a lengyel vezetők az országban tartózkodtak, az állami apparátus pedig megőrizte döntésképességét. A magyar válság kiéleződésekor Gerő Ernő és több vezető kommunista épp Jugoszláviában tartózkodott, csupán október 23-án, a tüntetések első napján tértek haza. Az elvesztegetett időt már nem lehetett visszahozni. Hruscsov később nem is rejtette véka alá megdöbbenését amiatt, hogy a magyar vezetés utazgatott, miközben már egyre több jel utalt a közelgő válságra.
A válságot csak fokozta, hogy Gerő visszatérése után sem próbálta csillapítani a feszültséget. Este a rádióban elmondott beszédében élesen elítélte a tüntetőket, ellenforradalmároknak nevezve őket. Ez politikai vakság volt abban a pillanatban, amikor a tiltakozás tömegmozgalommá vált.
A magyar hadsereg másképp reagált, mint a lengyel erők júniusban. Egyes alakulatok haboztak, kivártak, míg egyes katonák átálltak a felkelők oldalára, a laktanyák és a rendőrőrsök megnyitották fegyverraktáraikat a forradalmárok előtt, miközben a megtorló apparátus, az Államvédelmi Hatóság emberei a forradalmi tömeg elsőszámú célpontjai lettek. A hadsereg feletti ellenőrzés gyengülése miatt a pártvezetők olyan megoldáshoz nyúltak, amelyet Poznańban a lengyel vezetésnek nem kellett alkalmaznia.
A magyar katonák és a felkelők közötti kapcsolatok nem voltak mindenütt egyformák, és a hadsereg egészét sem lehet egységesen a forradalom mellé álló erőként leírni. Mégis, a parancsok végrehajtásának bizonytalansága, a fegyverek átadása és egyes alakulatok átállása alapvetően megváltoztatta a hatalom mozgásterét. A lengyel vezetés júniusban saját fegyveres erejére támaszkodhatott, a magyar vezetés viszont már az első naptól alig lehetett biztos abban, hogy saját állami intézményei engedelmeskednek-e neki vagy sem.
Ki hívta be a szovjet tankokat?
A szovjet beavatkozás első szakasza október 23–24-én kezdődött, a magyar kommunista vezetés kérésére. Ez még nem volt azonos a forradalom novemberi, teljes körű katonai leverésével. Az első csapatbehívás és a későbbi, nagyszabású invázió két különálló szakaszt jelentett.
A magyar kommunisták azt feltételezték, hogy a külső katonai erő segíthet visszaszerezni az ellenőrzést az események felett. A szovjet tankok jelenléte azonban még inkább radikalizálta a magyar társadalmat: fegyveres harc bontakozott ki, az államvédelmi szervek egyes tagjai ellen lincselések történtek, a pártapparátus pedig teljesen szétesett. A rendszer megmentését célzó beavatkozás valójában felgyorsította a rendszer felbomlását.
Lengyelországban épp fordított mechanizmus működött. Júniusban a vezetők nem kértek külföldi katonai segítséget. Októberben Gomułka és Ochab arról biztosította a Kremlt, hogy a személyi változások nem jelentik az ország feletti ellenőrzés elvesztését. Moszkvának nem kellett fenntartás nélkül hinnie nekik, de míg Varsóban továbbra is cselekvőképes hatalmi központot látott, addig Budapestről egyre nehezebb volt megmondani, hogy merre tartanak az események és ki irányítja valójában a folyamatokat.
A szovjet vezetés számára nem csupán az volt a kérdés, hogy melyik országban mennyire népszerű a kommunista párt. Az is számított, hogy a pártvezetés képes-e fenntartani az állami intézmények működését, ellenőrizni a hadsereget és garantálni a szovjet katonai-stratégiai érdekeket. A magyar vezetők előbb külső segítséghez folyamodtak, majd fokozatosan elveszítették saját társadalmuk és intézményeik feletti ellenőrzésüket. Ez Moszkva szemében a politikai megbízhatóság összeomlását jelentette.
Az a tény, hogy a magyar kommunisták szinte automatikusan azonosították a szovjet dominancia elleni fellépést a szocializmus elleni támadással, jelentősen beszűkítette a mozgásterüket. Amikor arra jutottak, hogy nemcsak a tüntetőkkel, hanem saját rendszerük alapjaival is szembe kell nézniük, a szovjet beavatkozást kezdték az egyetlen mentőövnek tekinteni. A külföldi hadsereg behívása a saját társadalom ellen azonban aláásta megmaradt politikai tekintélyüket is.
A két szovjet beavatkozást mégsem szabad egyetlen eseménnyé összevonni. Az október 23–24-i katonai fellépés a magyar pártvezetés kérésére indult, és a válság gyors elfojtását célozta. A november 4-én kezdődő, sokkal nagyobb erejű támadás már a forradalom felszámolására irányult. A második beavatkozás politikai döntése nem egyszerűen a november 1-jei semlegességi nyilatkozat következménye volt: a rendelkezésre álló dokumentumok alapján Moszkvában már október 31-én megszületett a döntés az újabb katonai fellépésről.
Két kommunista, kétféle politizálás
Gomułka és Nagy Imre összehasonlítása szinte magától adódik. Mindketten kommunisták voltak, akiket korábban eltávolítottak a vezetésből. Mindketten bírálták a sztálinizmus legbrutálisabb gyakorlatait és a túlzottan erőltetett kollektivizálást. 1956-ban mindketten a változás reményének jelképeivé váltak. Egyikük sem úgy kezdte politikai pályáját, hogy a marxista ideológiával való szakítást hirdette volna. Életútjukban a Moszkvához fűződő kapcsolat tapasztalata is közös volt. Nem egy másik világból érkező politikusok voltak: abból a rendszerből nőttek ki, amelyet később megpróbáltak megreformálni.
Ám a hasonlóságok itt véget is érnek.
Gomułka tapasztalt politikai szervező volt, aki a munkásmozgalomból és a háborús földalatti ellenállásból érkezett. Ismerte a hatalom mechanizmusait, a pártpozíciók jelentőségét és a politikai fegyelem szerepét. Képes volt a társadalmi elégedetlenség képviselőjeként fellépni, de nem akarta átengedni a társadalomnak a saját politikája határainak kijelölését. Nem a rendszer felszámolása volt a célja, hanem az, hogy visszaszerezze fölötte az ellenőrzést és megváltoztassa annak leginkább kompromittáló gyakorlatait.
Nagy Imre más habitust képviselt. Hosszú éveket töltött a Szovjetunióban, ahol mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Inkább érvekkel próbált meggyőzni, mintsem kíméletlen hatalmi harccal érvényesíteni az akaratát. Nagyot mindössze néhány nappal a forradalom kitörése előtt vették vissza a pártba, a kormány élére pedig már az események sűrűjében került. Nem ő hozta létre azt a mozgalmat, amelynek később vezetőjévé vált; egy tőle függetlenül kibontakozó megmozdulás követeléseire kellett válaszolnia.
Gomułka képes volt a társadalmi indulatokat a párt új vezetése körül összpontosítani. Nagy Imre egyre inkább olyan politikai központok, szervezetek és fegyveres csoportok nyomása és befolyása alá került, amelyek nem álltak az ellenőrzése alatt.
Gomułka megpróbálta megállítani a forradalmi folyamatot, míg Nagy Imre inkább megpróbált lépést tartani vele. Az előbbi kijelölte az engedmények határait, az utóbbi az események nyomása alatt egyre tovább tolta azokat. Nem személyes bátorságuk különbségéről van szó, hanem a politika eltérő felfogásáról.
Gomułka számára a társadalmi támogatás a tárgyalási pozícióját erősítette, de nem jelentette azt, hogy lemondott volna a párturalom fenntartásáról. Nagy Imre számára viszont egyre világosabbá vált, hogy a kormány nem nyerheti vissza hitelességét, ha a forradalom alapvető követeléseit egyszerűen ellenforradalminak minősíti. Ez nem feltétlenül valamiféle személyes idealizmusból fakadt: a magyar állam és a párt intézményeinek szétesése közepette Nagy csak a társadalmi mozgalom elismerésével remélhette a politikai rend újjászervezését.
Gomułka tudta, hol húzódik a határ
A lengyel október Moszkva számára korántsem volt közömbös. Hruscsov küldöttsége október 19-én feszült légkörben érkezett Varsóba. A szovjetek nem annyira Gomułkától és az őt övező legendától tartottak, hanem a lengyel vezetés átalakulásától és az erősödő szovjetellenes hangulattól. Gomułka is megértette, hogy népszerűségének jelentős része a korábbi függőséggel szembeni ellenállásból fakad. Tudta azonban, hogy ugyanez a társadalmi támogatás veszélyt jelenthet számára, ha a Moszkvával való szakítás felhatalmazásaként értelmezi.
Nem igaz, hogy Gomułkának a varsói tárgyalásokon tanúsított kemény fellépése önmagában meggyőzte volna Hruscsovot a katonai beavatkozás elvetéséről. A szovjet vezetők továbbra is mérlegelték a Lengyelország elleni katonai fellépés lehetőségét; az ország területén szovjet csapatmozgások is történtek. Október 24-én még komolyan aggódtak a helyzet miatt. Néhány határozott mondat tehát nem oldhatta meg a válságot. Az volt fontos, hogy Gomułka mit tett végül a LEMP Központi Bizottságának VIII. plénuma után és milyen határokat szabott saját politikájának.
Gomułka a szovjet katonai jelenlétet Lengyelország nyugati határának biztonsági garanciájaként kezelte. A német revizionizmust valós fenyegetésnek tekintette, a Szovjetuniót pedig az egyetlen olyan nagyhatalomnak, amely képes biztosítani a II. világháború utáni területi rendet. Lengyelország a Kreml számára az NDK-hoz vezető stratégiai összeköttetést jelentette, ahol jelentős szovjet haderő állomásozott. A két fél érdekei nem voltak azonosak, de ezen a ponton találkoztak. Ez teret nyitott a kompromisszum számára.
Gomułka követelte a szovjet tisztek – köztük Konsztantyin Rokosszovszkij marsall – eltávolítását a lengyel hatalmi apparátus kulcspozícióiból. Nem követelte azonban Lengyelország azonnali kilépését a Varsói Szerződésből, és nem szorgalmazta a szovjet csapatok jelenlétének felszámolását. A reformok azt jelentették, hogy a pártnak be kellett fejeznie a megtorlásokat, a kényszerkollektivizálást és az egyház üldözését, de fenn kellett tartaniuk a tervgazdaságot és a Lengyel Egyesült Munkáspárt monopóliumát. Ez szigorúan korlátozott önállóságot jelentett. Gomułka politikája a kis lépések politikájaként is értelmezhető.
A lengyel kompromisszum nem volt egyenlő a szuverenitás teljes visszaszerzésével. Sokkal inkább arról szólt, hogy Varsó bizonyos belpolitikai kérdésekben nagyobb mozgásteret kapjon, miközben elfogadja a szovjet blokk alapvető katonai és geopolitikai kereteit. Gomułka nem számolta fel a kommunista monopóliumot és nem vezette be a többpárti demokráciát, ilyen szándéka nem is volt. A társadalom egy részének mégis elegendőnek bizonyult, hogy a korábbi sztálinista gyakorlatok enyhítésében és a nemzeti önállóság korlátozott növekedésében reménykedhessen.
A veszély Hruscsov távozásával és a VIII. plénum befejeződésével sem múlt el. A lengyel városokban továbbra is nagygyűléseket és tiltakozásokat tartottak, a magyar forradalom iránti rokonszenv pedig erősítette a szovjetellenes hangulatot. Gomułkának folyamatosan bizonyítania kellett, hogy uralja a helyzetet. A Kreml számára azért maradt hasznos politikus, mert egyszerre rendelkezett társadalmi népszerűséggel és hajlandósággal arra, hogy Lengyelországot a szovjet biztonsági rendszerben tartsa.
Nagy Imre az utcával keresett megegyezést
Magyarországon ugyanez a formula egyre kevésbé tűnt megvalósíthatónak. Október végén az események gyorsabban haladtak, mint a kormány döntései. Nagy Imre nem lehetett biztos abban, hogy az alárendelt állami szervek végrehajtják-e az utasításait vagy sem. Egyes alakulatok tűzszünetről tárgyaltak, mások a felkelők elleni támadásra készültek. Különösen beszédes volt a Corvin köz környékén harcoló fegyveres csoportok elleni fellépés ügye. Nagy megpróbálta leállítani az akciót, a támadás mégis megindult, viszont legalább kudarcba fulladt. A miniszterelnök maga is elismerte, hogy a vezetésben káosz uralkodik.
Gomułka a társadalmi elvárásokat saját politikai számításának rendelte alá. Nagy Imre viszont arra a következtetésre jutott, hogy a tüntetők követeléseinek elismerése nélkül nem tudja megállítani sem a belső fegyveres konfliktust, sem a szovjet beavatkozást. Elutasította, hogy az egész mozgalmat ellenforradalomnak minősítsék, mert megértette, hogy ez a meghatározás utat nyit a tankokkal történő leveréshez. A valódi nemzeti mozgalomra akarta alapozni a kormányát, és annak élére kívánt állni. A gyakorlatban azonban egyre kevésbé volt világos, hogy a mozgalom még egyáltalán elfogadja-e az ő vezetését.
Október 28-án a magyar kormány tűzszünetet hirdetett, amnesztiát helyezett kilátásba, társadalmi változásokat ígért, és bejelentette a szovjet csapatok kivonását Budapestről, majd az országból. Nagy a felkelést a nemzeti függetlenség és a demokratizálás mozgalmának ismerte el, nem pedig ellenforradalomnak. Bejelentette a gyűlölt államvédelmi apparátus feloszlatását is. Két nappal később helyreállították a többpártrendszert, a kormányba pedig olyan politikusok kerültek, akik nem tartoztak a kommunista párt hatalmi monopóliumához. Ez minőségileg teljesen más folyamat volt, mint a Lengyelországban végrehajtott rendszerkorrekció.
Lengyelországban a párturalmat reformálták, Magyarországon a párt kizárólagos hatalmának lebontása kezdődött meg. Varsó a szövetségen belüli önállóságért küzdött, Budapest a Moszkvához fűződő viszony teljes lebontása, de legalábbis annak átalakítása felé haladt. A magyar kormány eközben saját állami apparátusa fölött is elveszítette az ellenőrzést.
A magyar forradalom követelései ráadásul nem egyetlen politikai csoporttól származtak. A munkások, az értelmiségiek, a diákok, a helyi forradalmi bizottságok és a munkástanácsok eltérő hangsúlyokkal fogalmazták meg elképzeléseiket. Voltak, akik a többpárti demokráciát és a nemzeti függetlenséget tekintették elsődlegesnek, mások a munkahelyi önigazgatást, a munkások beleszólását a közös ügyekbe és a gazdasági igazságosságot helyezték előtérbe. A forradalom ezért nem írható le pusztán egy liberális-demokratikus programként, de nem is egyszerűsíthető le nacionalista felkelésre.
Nem szabad azonban felcserélni az események sorrendjét. Nem Magyarország semlegességének november 1-jei hivatalos meghirdetése indította el a szovjet vezetés újabb invázióról szóló döntését. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint Moszkvában a politikai döntés már október 31-én megszületett. Ez a döntése korábban érlelődött meg, mégpedig válaszul a magyar állam fölötti ellenőrzés fokozatos elvesztésére.
Moszkva a kockázatok között választott
Az a magyarázat, hogy Lengyelországot Gomułka határozottsága mentette meg, Magyarországot pedig Nagy idealizmusa sodorta a pusztulásba, szintén túlságosan leegyszerűsítő. A Kreml nem a két politikus erkölcsi tulajdonságait és személyiségjegyeit mérlegelte. Azt vizsgálta, hol lehet katonai beavatkozás nélkül fenntartani a szovjet érdekeket és hol maradt már csak erő alkalmazására lehetőség.
Lengyelországban a katonai beavatkozás elhúzódó konfliktussal fenyegetett. A lengyelek készek voltak az ellenállásra, és az állami apparátus is megőrizte működőképességét. Gomułka olyan kompromisszumot kínált, amely biztosította a Szovjetunióval való katonai és politikai kapcsolatok fenntartását, így Hruscsov is megértette, hogy egy fegyveres összecsapást könnyebb elkezdeni, mint befejezni.
A magyar válság ezzel egy időben robbant ki, ami nyilvánvalóan csökkentette a Kreml cselekvési szabadságát. Moszkvának két fenyegetés között kellett megosztania a figyelmét és katonai erőforrásait. Ennél is fontosabb volt, hogy összehasonlíthatta a két kommunista vezetés viselkedését. Varsó azt ígérte, hogy fenntartja a rendet, a szövetség tagja marad, közben fokozatosan reformálja a rendszert. Budapest előbb szovjet csapatokat hívott be, majd elveszítette az ellenőrzést a hadsereg, az állambiztonsági apparátus, a karhatalom és a párt fölött, végül pedig már a világháború utáni politikai rend alapjait kezdte megkérdőjelezni. A szovjet döntéshozók számára ezek a különbségek döntő jelentőségűek voltak.
Ez nem jelenti azt, hogy a forradalom leveréséről szóló döntés már az első naptól elkerülhetetlen lett volna. Október végén a szovjet vezetők még a budapesti csapatkivonást is mérlegelték, a harcok beszüntetéséhez és a felkelők lefegyverzéséhez kötve azt. A megállapodást azonban kölcsönös bizalmatlanság akadályozta. A felkelők nem akarták átadni a fegyvereiket a szovjet csapatok kivonulása előtt, a szovjetek viszont úgy vélték, hogy a fegyveres ellenállás felszámolása nélkül nem lehet békésen megszüntetni a harcokat. Nagy Imre kormánya megpróbált a két fél között közvetíteni, de nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel saját megoldását kikényszeríthette volna.
Moszkvát a magyar hadsereg magatartása is aggasztotta. A szovjet tanácsadók arra figyelmeztettek, hogy a helyi tisztek elveszítették bizalmukat a pártvezetésben, a felkelők ellen küldött alakulatok pedig akár át is állnak vagy bármikor átállhatnak. A KGB budapesti jelentései a pártstruktúrák széteséséről és kommunisták meggyilkolásáról számoltak be. A szovjet vezetés végül arra jutott, hogy csak a saját hadseregével fordíthatja vissza azokat a változásokat, amelyek az ő szemében már túl messzire mentek. November 4-én megkezdődött a második szovjet intervenció.
A döntést azonban nem pusztán a magyarországi fegyveres harcok vagy a kommunisták elleni erőszak magyarázta. A Szovjetunió attól is tartott, hogy Magyarország semlegessége és a Varsói Szerződésből való kilépése precedenst teremthet a kelet-európai blokk más országai számára. Ha Budapest valóban kiválhatott volna a szovjet katonai rendszerből, az nemcsak egyetlen ország elvesztését jelentette volna, hanem a birodalmi ellenőrzés egészének meggyengülését is. A Kreml szemében a magyar kérdés így a szovjet tömb fennmaradásának kérdésévé vált.
Reform vagy forradalom?
Poznań azt bizonyítja, hogy a lengyelek elszántan és bátran szembe tudtak szállni a kommunista erőszakkal. Budapest viszont nem azt bizonyítja, hogy a magyarok meggondolatlanok vagy politikailag éretlenek lettek volna. A nemzeti függetlenségre irányuló követeléseik az alárendeltség, az elnyomás és a meghiúsult reformkísérletek tapasztalatából fakadtak. Az események más sorrendben bontakoztak ki, és másképp viselkedtek azok a vezetők, akiknek az állam működéséért kellett volna felelniük.
A lengyel rendszer képes volt saját struktúráin belül válságkezelő mechanizmust kialakítani. Nem adott a társadalomnak teljes szuverenitást vagy demokráciát, a változások azonban elég jelentősek voltak ahhoz, hogy csökkentsék egy általános felkelés veszélyét. Moszkva számára mindez megfelelő garanciát jelentett a szovjet dominancia folytonosságára. Magyarországon a reformok éveken át tartó blokkolása ellehetetlenített egy hasonló megoldást. Amikor a változás végül kikényszerült, a hatalom már nem tudta ellenőrzés alatt tartani sem a társadalmi várakozásokat, sem saját intézményeit.
A Gomułka és Nagy Imre közötti különbséget fontos hangsúlyozni, de az önmagában nem magyarázza meg az események eltérő lefolyását. Gomułka saját erőviszony-értékelése alapján szabta meg a változások határait. Nagy egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy az ország megmentése a forradalmi mozgalom követeléseinek elismerésétől függ. Gomułka kompromisszumot kötött Moszkvával, és ennek áraként Lengyelországot a szovjet univerzumban tartotta. Ez a kompromisszum rövid távon megőrizte a párturalmat, ugyanakkor lehetővé tette a korábbi sztálinista gyakorlatok egy részének felszámolását és a nemzeti önállóság korlátozott növelését. Nem jelentett teljes függetlenséget, de elkerülte a magyarországihoz hasonló vérontást.
Nagy Imre megpróbálta összeegyeztetni a társadalom felszabadítását a Szovjetunióval vívandó háború elkerülésével. Egyik célját sem tudta elérni és ezért később a legmagasabb árat fizette.
A két október végső tanulsága nem az, hogy az egyik nép bölcsebb, a másik pedig vakmerőbb lett volna. Csupán annyi, hogy Lengyelországban a pártvezetés még képes volt a társadalmi elégedetlenség egy részét saját politikai keretei között tartani, míg Magyarországon a reformok halogatása olyan mértékben rombolta le a rendszer hitelességét, hogy a változás már nem állhatott meg a vezetők cseréjénél. A lengyel október a korlátozott mozgástérért kötött kompromisszum, a magyar október pedig a nemzeti önrendelkezésért és a politikai szabadságért kibontakozó forradalom története lett.
A magyar munkástanácsok példája különösen jól mutatja, hogy a forradalom társadalmi tartalma jóval összetettebb volt a puszta kormányváltásnál. A munkások sok helyen saját választott testületeket hoztak létre, és a termelés, a munkahelyi döntések, valamint a gazdasági irányítás kérdéseibe is beleszólást követeltek. Ezek a tanácsok nem egyszerűen a régi pártállam helyi szerveiként működtek, hanem a forradalom önszerveződő társadalmi erejét fejezték ki. A jugoszláv munkás-önigazgatás példája egyes reformerek számára ismert alternatívát jelentett, de a magyar tanácsok nem tekinthetők pusztán a jugoszláv modell másolatainak. A jugoszláv rendszer maga is egypárti kommunista állam maradt, miközben a gazdasági irányítás decentralizálásával próbált eltávolodni a szovjet központosítás gyakorlatától.
Ausztria helyzete szintén része volt annak a geopolitikai háttérnek, amelyben a magyar események kibontakoztak. Az osztrák államszerződést 1955. május 15-én írták alá, az ország állandó semlegességét pedig október 26-án iktatták törvénybe. A szovjet csapatok korábbi magyarországi jelenlétét részben az Ausztriában állomásozó szovjet erőkkel való összeköttetés biztosításával indokolták. Az osztrák rendezés után ez az indok megváltozott, miközben a Varsói Szerződés 1955-ös létrehozása új katonai és politikai keretet adott a szovjet blokk működésének. Magyarország semlegességi törekvése ezért Moszkva szemében nem egyszerű belpolitikai reform volt, hanem a térség egészének stratégiai rendjét érintő kihívás.
A Nyugat sem adott olyan biztonsági garanciát Magyarországnak, amelyre Nagy Imre kormánya támaszkodhatott volna. A nyugati országok rokonszenve és a forradalom melletti nyilvános kiállás nem jelentett katonai beavatkozási szándékot. A magyar forradalmárok így olyan helyzetben küzdöttek a függetlenségért, amelyben a szovjet katonai fölénnyel szemben nem számíthattak külső fegyveres segítségre. Ez a körülmény tovább szűkítette a forradalom vezetőinek lehetőségeit, de nem teszi értelmetlenné vagy eleve reménytelenné a szabadságért folytatott küzdelmüket.
Lengyelország és Magyarország 1956-os története tehát nem egyszerűen két eltérő politikai vezető története. Két különböző válság kibontakozását látjuk: az egyikben a rendszer még képes volt korlátozott engedményekkel megőrizni önmagát, a másikban a reformok elmaradása a rendszer alapjait megkérdőjelező forradalmat váltott ki. A lengyel kompromisszum nem hozott demokráciát, a magyar forradalom pedig katonai vereséget szenvedett, de egyik esemény jelentőségét sem lehet kizárólag a közvetlen politikai eredmény alapján megítélni. Mindkettő megmutatta, hogy a társadalmi elégedetlenség, a nemzeti önállóság igénye és a szovjet hatalom korlátai milyen mélyen alakították át Közép-Európa történelmét.
Przemysław Piasta, lengyel történész, publicista, a Myśl Polska című hetilap publicistája, a Roman Dmowski Alapítvány vezetője
Szabó Balázs, politológus, nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakértő, az Országos Lengyel Önkormányzat képviselője és a Modern Lengyel Gondolatok Egyesülete elnöke
A szöveg elkészítésekor a szerzők mindenekelőtt Johanna Granville „1956 Reconsidered: Why Hungary and Not Poland?” (The Slavonic and East European Review. Vol 80., No 4., October 2022, pp. 656-687) című tanulmányára támaszkodtak.
Dr. Johanna Granville amerikai kutató, Kelet-Közép-Európa történelmének és a nemzetközi kapcsolatoknak a szakértője, a Tufts Egyetem Fletcher School intézményének végzettje. Kutatási területe a hidegháború és az 1956-os magyar forradalom. A The First Domino (2004) és a The Hungarian Revolution of 1956 (2026) című könyvek szerzője. Fulbright-ösztöndíjasként Magyarországon és Oroszországban is oktatott.
Borítókép: Ferenc körút, magyar kézre került szovjet harckocsi a Kilián laktanya előtt. Háttérben az Üllői út és a József körút sarkán álló romos épület látható / fotó: Fortepan/Varga Béla dr.
Bejelentkezés