Valójában Francesca Woodman miatt mentem el Bécsbe. Néhány éve ismerem a képeit, egészen lenyűgöz, amit a fotóin látok – de talán nem is az a legjobb szó, hogy lenyűgöz, az egy másik érzéshez tartozik, inkább azt mondom, onnantól, hogy tudom, ezek a képek léteznek, időről időre vissza kell térjek hozzájuk. Különösek, zavarba ejtőek, nyugtalanítóak, felkavaróak és időtlenek, nem könnyű velük mit kezdeni, talán azért sem hagynak békén, mert olyan kérdéseket tesznek fel, amikre nem könnyű választ találni. Többek között ezért érdekes egy szellemi teljesítmény: amikor olyan dolgok körül matat, amik nem adják könnyen magukat.

Kapva kaptam az alkalmon, hogy az Albertina kiállítást rendez a fotóiból, viszont ilyenkor, ha – mint most – egy napos látogatást iktat be az ember, úgy van vele, hogy minden mást is megpróbál belesűríteni ebbe a szűk egy napba. Mondjuk, ami a bécsi múzeumi kínálatot illeti, van is mit sűríteni, sőt, inkább az a feladat, hogy legyen hova sűríteni. Az Albertinában Woodmanen kívül Jenny Saville, Leonardo és Dürer, Monet és Picasso, Matthew Wong. A Kunstforumban Anton Corbijn képei. A Kunsthistorisches Museumban többek közt Bruegel és Rubens, Arcimboldo és Bassano. Képzőművészet-túladagolás-gyanú vagy -esély, szép összetett szavak ezek. Győz végül az étvágy, kora reggeli vonatra veszek jegyet, az kint van tíz után, aztán majd valamelyik késő estivel jövök vissza, legalább jól alszom majd hazafelé.

Kifelé Railjet, kényelmes, nyugis, mögöttem fiatal lányok kozmetikai termékekről beszélgetnek meglehetősen hosszan, az a jellys történet elég confusing, lassan én is elég confused vagyok, jól jön az újra kiadott, 2000-es évekbeli rövidprózákat egybegyűjtő Oravecz Imre-könyv, az Egy hegy megy. Feljegyzések egy eltűnő világból. Vonatozni egyébként mindig saját gyártású rövidfilm, most is az: köztes hely, meditációs objektum, kívül az időn, egy sajátos helyen a térben, ahol minden áll, miközben mégis mozog. Ide jöhetne a kedvenc vonatos dalaim listája, az élen a holland Nits együttes Adieu Sweet Bahnhof című remekművével.

Bécset szeretem, mert minden a helyén van, és minden olyan normális, és nem szeretem, mert minden a helyén van, és minden olyan normális. Napijegy-vásárlás az ÖBB-nél, alászállás az U-Bahn-rendszerbe, közben egy gyors kávé valamelyik aluljárós pékségben, plakátok, Queens Of The...