Valójában Francesca Woodman miatt mentem el Bécsbe. Néhány éve ismerem a képeit, egészen lenyűgöz, amit a fotóin látok – de talán nem is az a legjobb szó, hogy lenyűgöz, az egy másik érzéshez tartozik, inkább azt mondom, onnantól, hogy tudom, ezek a képek léteznek, időről időre vissza kell térjek hozzájuk. Különösek, zavarba ejtőek, nyugtalanítóak, felkavaróak és időtlenek, nem könnyű velük mit kezdeni, talán azért sem hagynak békén, mert olyan kérdéseket tesznek fel, amikre nem könnyű választ találni. Többek között ezért érdekes egy szellemi teljesítmény: amikor olyan dolgok körül matat, amik nem adják könnyen magukat.

Kapva kaptam az alkalmon, hogy az Albertina kiállítást rendez a fotóiból, viszont ilyenkor, ha – mint most – egy napos látogatást iktat be az ember, úgy van vele, hogy minden mást is megpróbál belesűríteni ebbe a szűk egy napba. Mondjuk, ami a bécsi múzeumi kínálatot illeti, van is mit sűríteni, sőt, inkább az a feladat, hogy legyen hova sűríteni. Az Albertinában Woodmanen kívül Jenny Saville, Leonardo és Dürer, Monet és Picasso, Matthew Wong. A Kunstforumban Anton Corbijn képei. A Kunsthistorisches Museumban többek közt Bruegel és Rubens, Arcimboldo és Bassano. Képzőművészet-túladagolás-gyanú vagy -esély, szép összetett szavak ezek. Győz végül az étvágy, kora reggeli vonatra veszek jegyet, az kint van tíz után, aztán majd valamelyik késő estivel jövök vissza, legalább jól alszom majd hazafelé.

Kifelé Railjet, kényelmes, nyugis, mögöttem fiatal lányok kozmetikai termékekről beszélgetnek meglehetősen hosszan, az a jellys történet elég confusing, lassan én is elég confused vagyok, jól jön az újra kiadott, 2000-es évekbeli rövidprózákat egybegyűjtő Oravecz Imre-könyv, az Egy hegy megy. Feljegyzések egy eltűnő világból. Vonatozni egyébként mindig saját gyártású rövidfilm, most is az: köztes hely, meditációs objektum, kívül az időn, egy sajátos helyen a térben, ahol minden áll, miközben mégis mozog. Ide jöhetne a kedvenc vonatos dalaim listája, az élen a holland Nits együttes Adieu Sweet Bahnhof című remekművével.

Bécset szeretem, mert minden a helyén van, és minden olyan normális, és nem szeretem, mert minden a helyén van, és minden olyan normális. Napijegy-vásárlás az ÖBB-nél, alászállás az U-Bahn-rendszerbe, közben egy gyors kávé valamelyik aluljárós pékségben, plakátok, Queens Of The Stone Age, Guns N’ Roses és Public Enemy, ja, ezek mind jönnek majd Budapestre is. Közben konstatálom, hogy van, ami sohasem múlik el: a generációs érzés, az ismerős idegenség, ami akkor fogja el az embert, amikor elmegy egy másik országba, egy másik városba. Még akkor is, amikor ide a szomszédba. Ez már örökre velem marad. Velünk. Tompulhat, halványodhat, de meg nem szűnik. Kék pelikan, Moszkva tér, talkin’ ’bout my generation.

Nem vagyok igazi ínyenc – vagy nem tudom milyen egy igazi ínyenc –, mindenesetre nem a végére hagyom a főfogást. Francesca Woodmannel kezdem természetesen az Albertinában.

Woodman 1958-ban született amerikai fotóművész, apja, anyja képzőművészek (George Woodman fotós, festő, keramikus, Betty Woodman keramikus). Kora tizenévesen már fényképezett, 1975-ben kezdett képzőművészeti tanulmányokba, 1977-től 1978-ig Olaszországban élt és tanult, 1979-től ismét az Egyesült Államokban dolgozott, New Yorkban és Peterboroughban, New Hampshire-ben próbálkozott tovább vinni alkotói pályáját. 1981 januárjában, huszonkét évesen, azok után, hogy 1980-ban túlélt egy öngyilkossági kísérletet, kiugrott egy manhattani loft ablakából, és életét vesztette.

Életében alig pár kiállítása volt, és művészi munkáját sem kísérte túl nagy figyelem, halála után, de főleg a nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől fedezte fel művészetét a világ, innentől több kiállításon mutatták be képeit világszerte, és a fotói neves múzeumokban láthatók.

Egyfelől a test és a terek viszonya érdekelte, ahogy azt a kiállításon olvasható egyik ismertető is rögzíti. Másfelől meg, ha jól értem, a test és a létezés, a test kiszolgáltatottsága, az élő és tárgy kapcsolata. Vonzódott a szürrealistákhoz, a viktoriánus korhoz, a görög mitológiához. A képein többnyire egy testet (jellemzően a sajátját, „Én magam mindig kéznél vagyok”, válaszolta arra a kérdésre, hogy miért magát fotózza) vagy testeket látunk különös kontextusban, hol egy tapétába beleolvadva, hol egy erdőben, egy fa részeként, néhol szürreális helyzetben, evőeszközök között, van, hogy elmosódva, megint másutt meztelenül, mindenféle tárgyak társaságában, az egyik képén a meztelen hátát látjuk, mellette egy edényben egy angolna. Az egyik legemlékezetesebb képén egy ajtón lóg Krisztus-pózban, egy másikon eltűnni készül, mint egy kísértet. A fekete-fehér képek melankolikusak, gótikusak, akárha száz évvel ezelőtt készültek volna. Így aztán időtlenek is. Woodman képei egyszerre szorongatók és groteszkek, de van bennük valamiféle különös, sötét humor is, a lét abszurditása, mondjuk így.

Na, ez a kiállítás úgy fejbekólintott, hogy az Albertina többi termét csak amúgy félszívvel kóvályogtam végig. Megnéztem Jenny Saville angol festőművész különös, hatalmas festményeit – ő többek között arról is híres, hogy a wales-i sztárzenekar, a Manic Street Preachers két lemezborítóján is az ő művei láthatóak –, beleszagoltam a Michael Wong–Vincent Van Gogh-kiállításba, ami a néhai kínai-kanadai alkotó képeit állítja párba a még néhaibb holland mester műveivel. És nem hagytam ki a Monet to Picasso című tárlatot sem, ami egyébként egy elég komoly modernista kompiláció a kiállítás címadóin túl többek közt Cézanne, Toulouse-Lautrec, Gauguin, Malevics, Chagall és a német Die Brücke-csoport művészeinek alkotásaival.

Aztán át a Kunstforumra. Az ember, ha zenebuzi, természetesen kötelességének tartja megtekinteni az egyetemes popkultúra egyik – ha nem a – legnagyobb hatású fotósa, a holland Anton Corbijn kiállítását. Favourite Darkness. Haza ne merjek menni enélkül. Azokról a képekről van szó, amiket zenei magazinokból, lemezborítókról, az online kulturális sajtóból ismerünk – csak itt eredetiben, hatalmas méretben, ó igen. David Bowie egy szál ronggyal a csípején, krisztusi allúziókkal. Mick Jagger ördögmaszkban, sympathy for the devil. Nick Cave a zongoránál (fehérebb az orgonánál, a Boatman’s Call album idején). Jodie Foster és Philip Seymour Hoffmann melankolikus képeken. Persze melyik Corbijn-fotónak nincs valami sajátos melankóliája. A Joy Division a londoni metróban, Ian Curtis hátranéz, vámpírok a város alatt. És persze töméntelen mennyiségű Depeche Mode. Meg egy fantasztikus Willie Nelson-kép – az idős country-hős a fejébe húzott kalappal, kékes fényben –, ami eddig nem volt meg.

Menet közben útba ejtek egy apró könyvesboltot, Shakespeare & Company, bezsákolom Cormac McCarthy Az utas című regényét angolul, magyarul is elég kemény szöveg, éppen ezért érdekel, milyen eredetiben, szegény boltos kisasszonynak létrán kell felmásznia az m-betűhöz, de it’s okay, alles is gut. Irány a Kunsthistorisches Museum, mert ott meg leginkább Pieter Bruegel-képek várnak, ha már akkora majom vagyok, hogy eddig nem néztem meg őket. Az nem lehet ugyanis, hogy a Bábel tornya vagy a Vadászok a hóban kimaradjon. Nem is maradnak ki. Hosszasan álldogálok továbbá Arcimboldo gyümölcsökből, termésekből, magvakból, levelekből és faágakból álló közismert képei előtt, emlékszem, gyerekkoromban mekkora para volt, most inkább vicces. De vannak itt Bassano-festmények is, valamint két Rembrandt-önarckép, továbbá pár Caravaggio és Rubens, szóval erős tizenhatodik-, tizenhetedik századi besztof.

Ezek mind láthatók június elejéig-közepéig-végéig.

A múzeum egyiptomi kiállítására inkább már erőm és türelmem nincs, mint időm. Helyette követem az ennek az írásnak az ikercikkében, Szarka Károly Bécs-beszámolójában foglaltakat, mely szerint „a kultúrát azonban nem árt leöblíteni néhány korsó sörrel”. Szinte rituálisan lesétálok a korosztályom számára ugyancsak fétisértékkel rendelkező Mariahilfer Strassén, aztán valahol balra el, és találomra beülök egy helyre, Centimeter, kívülről szimpatikus, aztán belülről is – semmi különös, egy rendes bécsi söröző, ahol jók az italok és az ételek is. „Wiener hausmannskost & herzliche atmosphäre”, és tényleg. Az egésznapos kulturális ámokfutás után nem meglepő, hogy szinte húzóra megy le az első pohár, a pincérfiú pedig lendületből hozza a másodikat, aztán a harmadikat, közben rendes bécsi virsli mustárral és tormával. Nem kell mindig kísérletezni.

A nap viszont lassan a célegyenesbe fordul. Újabb sörök helyett, a kétpofára kultúrahabzsolástól elnehezedve zárom a kört, megyek – jó, vonszolom magam – vissza a kiindulópontra, a Hauptbahnhofra. A kozmetikumos lányok is ott állnak a peronon, vihognak. Vajon mit csinálhattak egész nap? Hazafelé Railjet helyett aztán Railj against the machine van, ugyanis a magyar–román–osztrák-koprodukcióban üzemeltetett Dacia Intercity már az osztrák fővárosba is közel negyven perc késéssel érkezik, és aztán hazafelé összeszed még tizenöt perc késést. Félálomban vagyok, amikor megérkezünk a Keletibe.