Bob Dylan a könnyűzene történetének legnagyobb átváltozóművésze, olyasfajta kaméleon, mint a legtöbb popkulturális Barba-trükköt bemutató David Bowie, sőt, bizonyos értelemben még sokkal olyanabb. A semmiből érkező fiú, a rock Rimbaud-ja, akiről nem tudjuk, honnan jött, hová tart, ki fia borja, egyszerre sűrű és áttetsző, súlyos és könnyed, körülírhatatlan és nagyon is kontúros személyiség és alkotó. Talán nem is véletlenül mondja magáról a néhány nap múlva a mozikba kerülő Sehol se otthon (A Complete Unknown) című filmben minden lánynak, aki az útjába akad, hogy valamikor vurstliban dolgozott muzsikusok, mutatványosok, cowboyok, és minden egyéb rendű és rangú csepűrágó között. Tulajdonképpen igaza is van, Dylan valamiféle mutatványos. Dalszerző és énekes, talán költő is, erről megoszlanak a vélemények, szerintem az – mindenesetre irodalmi Nobel-díjat, azt kapott –, de összességében zseni és varázsló.

Hogy miként lehet elmesélni az életét, vagy annak bizonyos részeit, arra most, ezzel a filmmel már több megoldás is mutatkozik. Todd Haynes rendező 2007-es I’m Not There – Bob Dylan életei című Dylan-filmjében különös eszközhöz nyúlt: a zenészt összesen hét színész alakítja, köztük a fiatalon meghalt Heath Ledger, Richard Gere, valamint a szerepért Oscarra jelölt Cate Blanchett is. Sőt, hogy fokozzam: a fiatal Dylant egy fekete kisfiú játssza, aki a filmben egy lassú vonat tehervagonjára ugrik fel, úgy távozik az otthoni tájról. Az I’m Not There azért érdekes és formabontó, mert nem olyan, mint a megszokott életrajzi filmek: elemelt, metaforikus, költői. Legalább annyira költői, mint Dylan maga. Martin Scorsese No Direction Home címmel készített róla dokumentumfilmet, amit 2005-ben mutattak be, 2019-ben pedig egy másik Scorsese-doksi jött ki, a Dylan Rolling Thunder Revue című 1975-ös turnéját bemutató film.

Az, hogy milyen egy nem formabontó, de jó zenés életrajzi film – vagy egyáltalán: életrajzi film – az jó kérdés. A válasz talán nem is olyan bonyolult: elmesél egy történetet, miközben próbál rávilágítani a főszereplő (az alkotó, a popsztár) személyiségére, elvezetni minket a biográfia színfalai mögé, rámutatni tetteinek mozgatórugóira, a mögöttes összefüggésekre, az apró részletekre. És persze közben szóljon a zene, lehetőleg sokat. Lehet ezt jól is, rosszul is csinálni. Utóbbira példa a Queenről készül Bohém rapszódia, az Oliver Stone-féle Doors-film vagy az elmúlt évben bemutatott Bob Marley-mozi. Ezekkel az a baj, hogy inkább lebutítják a bennünk élő képet. És vannak remek példák: a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli manchesteri zenei életet megjelenítő Non-stop party arcok (24 Hour Party People), a Joy Divisionről szóló Control, a Beatles korai éveibe betekintést nyújtó Backbeat, vagy a Johnny Cash életét feldolgozó A nyughatatlan. Ezeknek jól áll a lineális történetmesélés.

A film előzetese:


Ami a Sehol se otthont illeti, éppen az utóbbi, az eredetileg Walk The Line címet viselő Johnny Cash-mozi miatt lehetett bizodalmunk abban, hogy rendben lesz, mivel mindkettőt James Mangold rendezte. És a reményeink igazolódnak is, ugyanis az új Dylan-mozi jó. Kifejezetten jó. Nem zseniális, nem észveszejtően különleges, de egy jól elmesélt történet, ami valami nagyon fontosat mond el Bob Dylanről, valami olyat, ami Dylan teljes pályájának és életművének összefüggésében lényeges állítás. Tehát valami olyat, ami egyébként nagyon is túlmutat egy jól elmesélt történeten. Bár, ha jobban belegondolok, egy jól elmesélt történet mindig túlmutat egy jól elmesélt történeten.

A film Dylan pályájának első öt évét mutatja be. A reménybeli zenész – akit Timothée Chalamet alakít, egyébként egészen kitűnően, beleértve azt is, hogy a színész zenél és énekel is a filmben, pontosabban az összes Dylan-dalt valóban elő is adja – 1961-ben érkezik New Yorkba, azzal a szándékkal, hogy először is felkeresse hősét, a folkénekes-legendát, Woody Guthrie-t (szerepében Scoot McNairy), aki egy New Jersey-i kórházban fekszik nagybetegen. Megismerkedik a Greenwich Village-i folkszíntér központi figurájával, a zenész-polgárjogi harcos Pete Seegerrel (Edward Norton alakítja). Egy csapásra a folkzenészek kulthelyei, a Café Wha? és a Gaslight ünnepelt előadója lesz, szerződteti a Columbia lemezkiadó, elkészíti első, egyelőre feldolgozásokból álló lemezét. Közben bonyolódik a magánéleti szál is: felbukkan Sylvia (Russo, akinek az alakját a filmesek Suze Rotolóról mintázták, ő volt Dylan első komoly partnere, Elle Fanning játssza), ám közben jön a Village folk-félvilágának királynője, Joan Baez (Monica Barbaro), és egymásba akadnak.

Egyik sem egyszerű helyzet: Sylvia érzi, csak egy állomás Dylan életében, míg Joan Baez szembesül azzal, hogy Bob a tehetségével egyszerűen elszáguld mellette – amikor először látja a dalnokot egy klubban, el van bűvölve, aztán jön a harag, a düh, végül a belátás. Dylan öntörvényű alkotó, nem kér a bel-New York-i folkpuritánok atyáskodásából, a tradicionális repertoárt egyre inkább félretéve saját dalokat ír, aztán már az akusztikus gitáros folkhangzás is szűk a számára, elektromos gitárra és rockzenekarra vált. A nyíltszíni botrány az 1965-ös Newport Folk Fesztiválon robban ki, melynek zárónapján, július 25-én Dylan a Paul Butterfield Blues Banddel lép színpadra, és ezzel kiváltja a szervezők és a nézők többségének haragját. Egy hónappal később megjelenik a nagyhatású Highway 61 Revisited, a többi pedig, ahogy mondani szokták, történelem.

Timothée Chalamet Dylant énekel a Saturday Night Live-ban:


A tehetségnek nem lehet határt és gátat szabni, az mindenen átsüt és átüt, mondja a Sehol se otthon, ahogyan azt is, Dylan az első pillanattól beskatulyázhatatlan figura. Az, hogy folkzenészként indult, csupán egy dolog – ahogyan a tradícióhoz nyúlt, már abban is ott volt valami, a hagyománynál több, vagy inkább valami attól elkülönböző, azt valamilyen univerzális összefüggésbe helyező megközelítés és attitűd, majd miután elkezdett saját dalokat írni, végképp elemelkedett attól a közegtől, ami egy kicsit meg is sértődött attól, hogy Bob elárulta „az ügyet” („Júdás!” – kiabálja be neki egy néző Newportban, „Nem hiszek neked, hazudsz!” – válaszolja a színpadról Dylan. A valóságban ez nem itt és ekkor történt, hanem hónapokkal később, 1966. május 17-én Manchesterben, a Free Trade Hallban adott koncerten. Ezt a fellépést dolgozta fel egyébként lemezre Cat Power dalszerző-énekesnő, aki nem mellesleg június 28-án lép fel ezzel a műsorával Budapesten, az Akváriumban.). Bob Dylan popzenész és popsztár volt és lett a dolog lehető leguniverzálisabb értelmében.

És közben mintha végig nem lenne ott. Nem tévedett Todd Haynes rendező, amikor az I’m Not There címet adta a korábban már emlegetett filmnek, és az A Complete Unknown, azaz a – kicsit amúgy suta – Sehol se otthon cím is jó felé kutakodik, amikor Bob Dylan örök kívülállósága körül matat. Többek közt ebből a szemlélő, megfigyelő, kint is, bent is mozgó személyiségből következnek Dylan örökérvényű dalai. És ugyanebből, a kívülállóságból, a mindig mozgásban lévő rollingstone-személyiségből, meg Dylan kontrárius alkatából, hogy nem akart megmaradni sehol, megfelelni senkinek, kiszolgálni senkit.

Dylan kerülte az intézményesülést. Maradt titokzatos. Még a Nobel-díj átadására sem ment el. Don’t follow leaders, watch the parkin’ meters, azaz: Ne kövess vezetőket, figyeld a parkolóórákat, énekli a rá jellemző szürrealitással a Subterranean Homesick Blues című klasszikusában, és ezt úgy is értette, hogy őt se kövesse senki. No, no, no, it ain’t me babe, énekelte a filmben is felhangzó It Ain’t Me Babe-ben, azaz, hogy nem, nem, nem ez nem ő. Bob Dylan egy pillanatra sem vált önmaga szobrává. Ha egy zenés életrajzi film dolga az, hogy ilyeneket megvilágítson, márpedig ez a dolga, akkor a Sehol se otthon jól teljesít.