Itt az új világrend – örülünk?

„A hatalom mindenhol büdöset szarik és nem töröl segget”
(Tankcsapda)

Teljes konszenzus övezi azt a tételt, hogy a korábbi, „szabályokon alapuló világrendnek”, a liberális világrendnek vége, és ha ez nem lenne elég, az új világrend még az ajtót is ránk rugdossa. A jelenséget nyilvánvalóan szörnyülködéssel szemlélik a liberálisok, a venezuelai puccsot a balosok, a liberalizmus végét örömmel veszik tudomásul a jobboldaliak.

De örülhetünk-e?

Nem kétséges, hogy a „szabályokon alapuló világrend“ is hamuka volt. Utóbbi is a nagyok erőn alapuló, rugalmasan változó szabályairól szólt. E szabályok akkor voltak életben, ha a nagyhatalmak számára hasznosak voltak, aztán szőrén-szálán eltűntek valahol Koszovó környékén. Az idealista frazeológia mögött a szuverenisták – jobbosok és balosok egyaránt – joggal láttak nettó nagyhatalmi cinizmust.

A „nemzetközi jog” mítoszának maximum azok az értelmiségiek dőltek be, akik kifestőkönyvből olvassák a politikát. A kifestőkönyv világában ugyanis vannak a Jók, akikkel Jóban Kell Lenni, és vannak a Rosszak, akiket fel kell szólítani, el kell ítélni (mint Gino a majálison), valamint TikTok-videókban elmondani róluk, hogy beteg állatok. A kifestőkönyvben a Jók érvényesítik a nemzetközi jogot a Rosszakkal szemben. Igen, a kifestőkönyvet a Marvel gyártja. E könyvecskét fogyasztók gondolják azt, hogy a külpolitikai viszonyok megfeleltethetők egy romantikus drámának – nekik szólnak azok a képek is, hogy kikkel fogott kezet a magyar külügyminiszter. A politikai kapcsolatok nem szerelmi viszonyok, még a belpolitikaiak sem, nemhogy a külpolitikaiak. Nem „szeretni” kell Putyint, Trumpot, a kínai elnököt vagy a tökkelütött eurokrata vezetőket, hanem az ország érdekében ilyen-olyan kapcsolatot fenntartani velük. Az országok, és főleg a nagyhatalmak vezetői ugyanis – akár Jók, akár Rosszak – itt maradnak velünk, ahogy az országaik is. Ezért e Jó és Rossz entitások létezését érdemes egyszerűen tudomásul venni, ahol a tudomásul vétel nem egyenlő a szeretettel vagy a rajongással. Utóbbi viszonyulások mehetnek a kifestőkönyvbe.

Ami a régi világrendet illeti, a magyarok nem egészen azt kapták az „unipoláris pillanattal”, amit reméltek a ruszkik kivonulása után. Az új hegemón megvette vagy megzsarolta a kommunizmus által kifosztott kisebb országok elitjeit, a hasznukat lefölözte, ráadásul még ideológiai elvárásai is voltak a helyi hatalmakkal szemben. A klasszikus birodalmi-gyarmati módszer mellé átnevelési projektbe is kezdtek, mert a visszamaradottakat itt a végeken liberális demokratákká kell(ett volna) nevelni. Ezért errefelé, főleg a jobboldalon – akiket „populistának” szokás nevezni – kialakult egyfajta berzenkedés és szembenállás e „szabályokon alapuló világrenddel” és az azt érvényesítő amerikai hegemónnal szemben. A szovjet megszállás alóli felszabadulás és a csatlakozás a nyugatiakhoz nem az önállóságot és a gazdasági fellendülést hozta el, hanem a folyamatos zsarolást, fenyegetőzést, a lecsúszást és a gazdasági sokkterápiákat. Pedig a modell működhetett volna, ha a szovjet csizmák alól kiszabaduló káeurópai népek megkapják azt a jólétet, amiről a nyugati ígéret szólt. Mellette akár gazdagodhattak volna a gyarmattartók is. Sajnos csak az utóbbi valósult meg, és ezt megspékelték még azzal a gusztustalan arroganciával, amire csak a beképzelt – ám közben rém tudatlan és provinciális – nyugati elit képes. Ezt a visszataszító attitűdöt vette át a honi komprádor politikai elit és értelmiség is.

Így a magyarok többsége kiábrándult a liberalizmusból, a belföldi fogyasztásra szántból éppúgy, mint a külpolitikaiból. A posztkommunista liberalizmusnak csak a helytartók örültek.

Nincs vitám azokkal, akik e „szabályokon alapuló nemzetközi rendet” képmutatónak tartják, és nem sajnálkoznak az eltűnésén. A gyászszertartásán sem tudunk sokat felidézni a pozitívumairól. Akik nem voltak a kedvezményezettjei, azok most csöndesen bámulják a hantot és rángatják a vállukat. Talán annyit el lehet mondani róla, hogy a kifestőkönyves brigád meggyőződésével szemben az európai békét eddig sem a szirupos eurokrata szólamok biztosították, hanem az amerikai katonai jelenlét. Utóbbi volt elég erős ahhoz, hogy kívül tartsa a muszkát, és nyakon tudja vágni a németet, ha a szükség úgy hozza – sajnos mintha már ez sem lenne annyira fontos, pedig most épp hozná a szükség.

A komcsi venezuelai drogbáró-diktátor elrablása kapcsán meglehetősen sok szempont előkerült, de maradjunk annyiban, hogy a Trump-adminisztráció nem erőlködött túlságosan a csomagolással. Donroe-elv, olaj. Volt ugyan olyan érv is, hogy komcsi diktátorokat ér megbuktatni – ami talán igaz, nem búslakodunk –, de ez esetben az új világrend a régi: a hegemón szaladhat a világba bárhová szörnyetegeket üldözni, diktátorokat buktatni – és hogy ki a diktátor, azt majd a hegemón eldönti. (Igaz, ez egy magyar jobboldalinak kényelmes helyzet: Venezuela tűnik annyira távolinak, mint Ukrajna az Egyesült Államokból, emiatt megfelelően érdektelen is, mi történik ott, tényleg csak az események előnyeit élvezhetjük, ráadásul lehet örömködni egy komcsi bukásán. Csak az okoz ürömöt az örömben, hogy leszállt vele a helikopter. És mellesleg: tessék, Vlagyimir, így kell levezényelni egy különleges katonai hadműveletet gyorsan és hatékonyan!)

Trumppal kivételesen jó viszonyt ápol a magyar kormány, így nem kell számítani olyan beavatkozásra, mint a demokraták esetében. És utána?

Az egyetlen reális és számunkra jó forgatókönyv az, ha Magyarország nem lesz elég „érdekes” a jövendőbeli amerikai adminisztrációk számára. Sőt: általában akkor vagyunk szerencsés helyzetben, ha Magyarország egyik nagyhatalom számára sem túlzottan érdekes. Amerikánál közelebb vannak hozzánk a germánok, a ruszkik és a muszlimok. Egyikük szerető ölelését sem kívánjuk.

Talán igaz, hogy az új világrendben az ideológiai gyarmatosítás kevésbé lesz fontos szempont, ám ez maximum az NGO-s szociológusok büdzséjét érinti kellemetlenül, mert gyarmatosításra, bekebelezésre, az uralmi zóna kiterjesztésére mindig lesz politikai és/vagy gazdasági igény, még ha az nem is ideológiai természetű. És ha igény van, lesz magyarázat és indoklás is (legvégső esetben a klasszikus sic volo, sic iubeo).

A status quo felbomlása sohasem békés jelenség: felfordulás, folyamatos konfliktusok, kis és nagy háborúk, polgárháborúk stb. A nagyok elkezdenek rendezkedni, a kicsik meg igyekeznek alkalmazkodni. Ráadásul minden ilyen átrendeződés során a viszonylagos rend olyan pontokon is meginoghat, amelyeket stabilnak hittünk. Venezuela valóban messze van, de ha közelebb borul valami, az már nem biztos, hogy ennyire kedvezően érint bennünket. (Igen, ez a velünk egyáltalán nem barátságos Ukrajnára is igaz.)

A nagyhatalmi rendezkedésből mindenki más ritkán jön ki jól. Magyarország ma nem nagyhatalom – sajnos, pedig igény volna rá! –, és ezt épp egy korábbi nagyhatalmi rendezkedésnek köszönhette, ami idealista pontokban fogalmazta meg magát. Bár a liberális világrend borzalmas volt, tényleg el lehet képzelni rosszabbat is. A horizonton nem a saját kis utópiánk lebeg, hanem veszélyek garmadája, amelyek között ritka ügyesen kell szörfözni, hogy Magyarország ne maradjon egyedül Mélosz érveivel. Ez azt jelenti, hogy a legkevésbé ideologikus, kísérletező vagy gátlástalan kormányosokra van szükségünk; inkább józan, pragmatikus vezetőkre, akik ismerik az egyensúlyozás művészetét. Avagy a klasszikus metaforát követve: olyanokra, akik tudják a hajót kormányozni nagy viharokban is.

Magyarország ma nyugodt hely, a polgárai biztonságban vannak, a világ viharai közül alig éreznek valamit a gazdasági nehézségeken túl. Ahhoz, hogy ez így is maradjon, komoly intellektuális és politikai teljesítményre lesz szükség.

Borítókép: Donald Trump az Andrews légitámaszponton 2026. január 13-án / fotó: Mandel NGAN / AFP