– mondta mosolyogva egy ékszerárus nő a ljubljanai piacon a napokban, miután megkérdezte, where are you from. Finoman elmosolyodtam a kérdésére, ezt vehette igennek is, de vehette úgy is, hogy udvariasan megkerülöm a választ. Meg akartam kerülni, mert semmi kedvem nem volt erről beszélgetni vele. Bő egy évvel ezelőtt már kikerültem egy efféle választ, csak egy másik irányból. Szardínián stoppoltam, el kellett jutnom a legközelebbi település gyógyszertárába. Egy idős férfi vett fel, és miután megválaszoltam a szokásos kérdést, mely szerint where are you from, jelentőségteljesen rám nézett, és azt mondta: Orbán Viktort itt nagyon tisztelik, ő maga is nagyon tiszteli, és hogy ilyen államférfiból kellene minél több ebben a „szegény Európában”. In this poor Europe, így mondta. Akkor is finoman elmosolyodtam, amit vehetett helyeslésnek is, de vehette úgy is, hogy megkerültem a választ. Az idős szardíniai férfi így látta, a fiatal ljubljanai ékszerárus nő pedig úgy látta.
Hogy miért látta egyikük így, a másikuk úgy, erről csak sejtéseim lehetnek. A fiatal szlovén nő ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy öltözködött, ahogy itthon öltöznek az „alter” fiatalok, alterek vagy hipszterek, akikből oly sokat látni az utóbbi években mifelénk, a Dunakanyarban is. Nem tudom, van-e Szlovéniában a SZABAD feliratú pólónak helyi megfelelője, de ha lenne, ez a nő biztosan szívesen viselte volna. Az idős szardíniai férfi pedig úgy festett, mint az író Ernst Jünger öregkorában, vagy mint egy nyugdíjas irodalomtörténész a Cagliari Egyetemről. Szinte feketére cserzett arcbőr, könyékig felhajtott hosszúujjú ing, vászonnadrág, viseltes bőrszandál. Két típus, az előbbi, hogy is mondjam, népszerűségének csúcsán, az utóbbinak pedig, ezt is hogyan mondjam, szemmel láthatóan leáldozott. Ritka példány, már csak elvétve kerül szem elé. Mindkettőjük számára én jelentettem Magyarországot abban a pillanatban, és amit mondtak, azt egyszerre szánták nekem és a Magyarország nevű absztrakt entitásnak.
Ahogy most itt merengek erről, eszembe jutott egy 2010-es évek elején történt eset is. Egy nemzetközi irodalmi fesztivál fellépője voltam Drezdában, lenyomtam a műsoromat, aminek a végén a nézők feltehettek kérdéseket. Fel is állt egy férfi a nézőtéren, és azt kérdezte, mit szólok ahhoz, hogy Budapest utcáin rendszeresen zsidókat vernek mostanában. Én nem tudok ilyesmiről, válaszoltam neki, majd megkérdeztem tőle, hogy honnan értesült erről. A sajtóból, hangzott a lakonikus válasz. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de szerencsére nem folytatódott ez a beszélgetés, mentünk a dolgunkra. Illetve mentem volna, mert a színház folyosóján még odajött hozzám és értetlenségének adott hangot: miként lehet az, hogy én nem tudok a rendszeres budapesti zsidóverésekről. Azért nem tudok róla, mert nincsenek, mondtam neki, és hogy talán nem kellene hitelt adni mindennek, ami a sajtóban megjelenik. Továbbra sem hitt nekem, de itt már tényleg befejeződött a beszélgetésünk. Ebben a helyzetben is én voltam Magyarország az ismeretlen férfi számára, és szemmel láthatóan nemcsak nekem nem hitt, hanem Magyarországnak sem. A magyar írókat szokták szeretni Németországban, olyasmiket mondanak, amiket szeret hallani a szarukeretes szemüveget viselő, művelt olvasóközönség. Kérdés persze, hogy mostanában majd miket fognak mondani a magyar írók ennek a közönségnek, mert ugyanazt nem mondhatják, amit eddig mondtak. Mást kell majd mondaniuk, ami kétségkívül komoly szellemi feladat lesz, drukkolok is nekik erősen.
Tudom, hogy nem szereted hallani, szokta volt mondani édesanyám, nagyon sokszor hallottam ezt tőle életemben. És ezután tényleg olyan mondatrészek szoktak következni, amelyeket nem szoktam szeretni. Ha válaszoltam volna mégis a ljubljanai ékszerárusnak, olyasmit mondtam volna neki, amit nem szeret hallani. Ha válaszoltam volna a szardíniai öregúrnak, az is talán olyasmi lett volna, amit nem szeret hallani. Mert egyrészt (be kell vallanom férfiasan) mérsékelten örülök a new govermentnek, másrészt nem hiszem, hogy olyan sok Orbán Viktor kellene ebben a szegény Európában. Ezt az egyet sem tudta megemészteni, ahogy Magyarország sem (lásd new goverment).
Viszont érteni vélem, miért mondta az idős szardíniai, amit mondott. Ahogy azt is érteni vélem, miért mondta a ljubljanai ékszerárus, amit mondott. Nem árulok zsákbamacskát, ezért azt mondom, hogy a szardíniai öregúr véleményéhez jobban tudok „kapcsolódni”, hogy ezzel a manapság divatos kifejezéssel éljek. Azzal együtt is, hogy az Orbán által vizionált Magyarországra ma szemmel láthatóan nincs többségi igény. Amire igény van, és amit a ljubljanai nő üdvözölt, ahhoz viszont sajnos nem tudok kapcsolódni, mert semmi olyasmit nem látok benne, ami kapcsolódásra érdemes lenne. Azt sem tudom, hogy pontosan mit üdvözölt az ékszerárus.
Az ékszerárusnál tett rövid látogatásom után meglátogattam a ljubljanai várat, amely arról is nevezetes, hogy 1849 tavaszán-nyarán itt tartották fogva Batthyány Lajost, első miniszterelnökünket. Emléktáblája is van a tömlöc falán. Az idegenvezető ősi szlovén erősségként hivatkozott a várra, amiből nem következne logikusan Batthyány fogva tartása, de mivel egyébként is megfigyeltem, hogy a szlovén múltépítés sajátos narratívák mentén képződik, ezen már meg sem lepődtem. Kinéztem a vár mellvédjéről, a Karavankák csodás vonulatait figyeltem, és (mint már oly sokszor) arra gondoltam, hogy a legjobb lenne elveszni a hegyekben, és (ahogy Oravecz Imre írja) „soha többé elő nem jönni.” De amint az ábra mutatja, sajnos nem vesztem el. Vagy ki tudja. Lehet, hogy mindig is el voltam veszve.
Borítókép: Elektronikus zenei koncert a Parlament előtt 2026. augusztus 20-án / fotó: MTI/Kovács Márton
Bejelentkezés