„Mit tud a főleg férfiakból álló egyház, amit a nőjogi civil szervezetek, az érintettekkel dolgozó szakemberek és az orvosok nem?” – teszi fel a kérdést a PATENT Egyesület, miközben feministák a sajnos igen hisztérikusnak ható „Papok, kifelé a méhünkből!” címmel petícióban követelik az isztambuli egyezmény haladéktalan ratifikálását és a szívhangrendelet eltörlését, a „paternalista gondolkodás” szimbólumának nevezve a jogszabályt.
Nézzük akkor a dolgot eggyel higgadtabban, hogy kevésbé vélhesse beigazolódni előítéleteit az a macsó, aki szerint a nők alapértelmezett működési formája a logikátlan, szemellenzős hiszti.
Kezdve egy nulladik ponttal. Jelenleg 1000 szülőképes korú nőre nagyjából 10 terhességmegszakítás jut, 1990 környékén azonban volt az 35 is, ami akkor évi 90 ezer esetet jelentett. Egyenesen következik ebből, hogy az abortusszal kapcsolatos vitákat ennek megfelelő számú nő, valamint rokon figyeli egykori érintettként, egy esetleg a tudatalattijába száműzött fájdalmas traumával, illetve bűntudattal. Elöljáróban tehát le kell szögeznünk: egy valamirevaló keresztény képes (illetve képes kell, hogy legyen) különválasztani magában a tettet és az embert; úgy rühelli például a házasságtörést, hogy közben nem követeli az esetleges elkövető vérét.
Teljesen érthető, és tapintattal veendő tudomásul, ha akad, aki az „életkezdeti” kérdéseket akár évtizedek elteltével is magára veszi, és úgy érzi, hirtelen ezernyi mutatóujj irányul csakis felé – ez azonban csak egy újabb bizonyíték az abortusz sokszorosan pusztító voltára. Akiből sejtcsomót távolítottak el, az nem érzi magát kellemetlenül, valahányszor onkológiai témát tárgyalnak diplomás férfiak.
Sok téveszme él a kereszténységgel kapcsolatban, de az egyik az, hogy folyton szégyenérzetet és bűntudatot akar generálni a szerencsétlen emberben – pedig épp ellenkezőleg. Tényleg érdemes ilyen szemmel lapozgatni a Bibliát, akár ateistaként is, csupán érdekességképpen: a házasságtörő asszony esetén kívül ott van például az a jelenet, ahogy a feltámadt Krisztus, miután szenvedésének és kereszthalálának napjaiban szégyenletes módon magára hagyták a tanítványai, húsvéthétfőn melléjük szegődik az úton, és kábé azt kérdezi tőlük, hogy „mizújs”. Az ebből kikerekedő baráti beszélgetés során pedig úgy megvigasztalja őket, hogy a végére teljesen feldobódik mind. Sehol egy szemrehányás, sehol egy mégoly szelíd „tudom ám, hogy mit tettetek, de spongyát rá”. Hasonlóképpen
Logikus is: jól néznénk ki, ha egy „életpárti” bárkit is élve eltemetne, akár csak erkölcsileg is.
És itt kanyarodhatunk rá a következő pontra. Az említett hétvégék résztvevői rendszeresen sóhajtanak fel, hogy „ha csak egyvalaki mellém állt volna!” – ehhez képest a leghangosabb „választáspárti” megmondóemberek ma épp azt követelik, hogy bízzuk az egészet a várandósra, ez egyedül az adott nő dolga, senki másé, hiszen „ő tudja a legjobban”.
Legfeljebb még a ténylegesen férfiak uralta mesterséges intelligencia szólhat bele, tőle simán kérhet tanácsot egy kétségbeesett nő, az annyira XXI. századi – olyan MI-rendszerekről beszélünk, amelyek különféle kutatások során magasabb bérigényt ajánlottak a férfiaknak, mint a nőknek; a nőkhöz kapcsolták a konyhát és a gyereknevelést, a férfiakhoz pedig a karriert; illetve (hogy egy egészen friss tanulmányra hivatkozzak) kevésbé szofisztikált e-maileket írnak a nők kérésére, mint a férfiakéra (mind a négy vizsgált nyelvi modell iskolázottabb emberre utaló szöveget fogalmazott, ha férfiakra jellemző szófordulatokkal kérték fel az írásra).
De még ha szó sem lenne efféle előítéletekről: ha a súlyos krízishelyzetben lévő, kétségbeesett nő teljesen egyedül mérlegel, az automatikusan azt is jelenti, hogy a teljesen egyedül meghozott döntés miatti felelősséget is csakis a magáénak fogja érezni, egészen a haláláig. Biztosan jó ez neki?
Különösen, mivel a mostani abortuszvitában momentumos Szilas Kincsők, valamint negyven év feletti nagyvárosi diplomás feministák, illetve karriert is építő családanyák követelnek isztambuli egyezményt és nem beleszólást – miközben legnagyobb valószínűséggel a 25 év alatti, gyermektelen, zömében hajadon, alapfokú végzettséggel rendelkező nők jelentkeznek terhességmegszakításra. Szabolcsban és Hevesben arányaiban két és félszer annyi abortuszt végeznek, mint Budapesten.
Azt most hagyjuk is, hogy mit javasol az egyház az idő előtti, házasságon kívüli nemi élet tárgyában (bár egyszer esetleg térjünk vissza rá, mert még az is lehet, hogy ott is pont a kiszolgáltatottabb fél, nevezetesen a hajadon lány érdekeit védené).
Viszont ha megállapodhatunk abban, hogy „senki nem jó dolgában megy abortuszra”,
Amely program keretében a közoktatásban elvileg elsőtől tizenkettedikig, tantárgyakon átívelően fejlesztenek (fejlesztenének) olyasmiket, mint a konfliktuskezelés, a társas kapcsolatokban való megfelelő működés, az önismeret és a jellem, a felelős döntéshozatal, valamint az egészséges szexualitás (igen, ez is benne van a nemzeti alaptantervben).
Mitől lesz több esélye annak, hogy a hátrányos helyzetű diáklányt nem ejtik akarata ellenére teherbe: attól-e, ha a nemzeti alaptantervnek megfelelően már alsóban elkezdi megtanulni kisfiú és kislány, hogy milyen a méltányos otthoni feladatmegosztás, mik is a szeretetnyelvek, hogyan ismerjük fel a rossz barátot, mennyire értékes minden egyes ember (így az adott tanuló is), továbbá mi fán terem a termékenység – vagy attól, ha olyasféle szövegek ugranak fel a hátrányos helyzetű hevesi fiatal telefonján (két pornográf tartalom között), hogy a becsúszó „sejtcsomó” még semmiképp nem élet, minél egyszerűbb kiiktatása pedig alapvető jog?
Egy 2022-es kutatás szerint a kisgyermekes anyák 62 százaléka a fogantatástól kezdve gyermeknek tekinti a magzatot, a nőknek pedig összességében 52 százaléka; ezzel szemben a férfiaknak csak bő kétharmada számítja az életet a fogantatástól, a 18–29 éveseknek pedig mindössze 29 százaléka. Ha az az alapelv, hogy az szóljon bele és az döntsön, akinek a méhe érintett, akkor vajon kinek higgyünk életkezdet-ügyben: a nők vagy a férfiak többségének? Annak-e, aki épp a saját újszülöttjét szoptatja, vagy annak, aki 18 évesen még elképzelni se tudja, hogy valaha gyereke lesz?
Az abortuszok arányának csökkenése örvendetes tendencia, de messze nem eleve elrendelt jelenség, amely körül bátran lehetne matatni: egyrészt Magyarországon belül akad, ahol tíz év alatt majdnem megfeleződött a terhességmegszakítási ráta, míg máshol csak 18 százalékos javulás volt tapasztalható, másrészt a spanyoloknál, a németeknél és a horvátoknál például stagnált, Finnországban pedig egyenesen romlott a helyzet. Ausztriában nem létezik hivatalos abortuszstatisztika, rendszerint azonban évi 30 ezerre becsülik, bár emlegetnek ennél magasabb számokat is. Tekintve, hogy Magyarországon mostanában évente 20 ezer abortuszt végeznek, adódik a kérdés: vajon a kisebb Ausztriában mitől magasabb a szám, ráadásul ennyivel? Tán többen küzdenek anyagi nehézségekkel? Vagy kevesebben tudják, hogy mitől lesz a baba? Netán (isztambuli egyezmény ide vagy oda) ennyivel több ott az erőszak? Vagy mert ott a nőre hagyják a dolgot, szőnyeg alá seperve a kérdést?
Mindeközben az isztambuli egyezményt 2017-ben szorgosan ratifikáló Németországban épp zajlik például egy jemeni férfi pere, aki (amellett, hogy hamis adatokkal idegen gyerekek után is felvette a szociális juttatásokat) 2025-ben bántalmazta a frissen beutaztatott feleségét, ami miatt távoltartást rendeltek el vele szemben a civilizált Bajorországban – ennek ellenére gond nélkül berontott egy késsel a lakásba, hogy a négyéves kislányuk szeme láttára gyilkolja meg a feleségét, méghozzá (elnézést a brutális néven nevezésért, de) lefejezéssel. Nem érdemes előrántani az „elszigetelt eset” kártyát: a fent említett Ausztriában 2014 nyarán lépett hatályba az áhított egyezmény, akkoriban évi 19 nőgyilkosság történt az országban – ehhez képest a 2019 és 2026 közötti évek átlaga a tavalyi kiugróan kedvező adattal együtt is közel 27 femicídium.
Ha az állítólag nem minden esetben alkalmazott szívhanghallgatás értelmetlenségét bizonyítja, hogy nem csappant meg tőle az abortuszok száma, akkor az isztambuli egyezményről mit mondanak el az efféle adatsorok? Idén áprilisban a nemi erőszak eseteinek romló statisztikáira reagálva a Német Büntetőnyomozók Szövetségének elnöke kijelentette: a kockázat úgy csökkenthető a legjobban, ha egy nő egyáltalán nem létesít párkapcsolatot férfival. Ennyit az egyezmény hatékonyságáról – ennél még a legkatolikusabb pap is messze kevesebb önmegtartóztatást javasol.
Így hát, a gyermekügyi miniszter által is szorgalmazott adatvezérelt szemléletből kiindulva, a pőre számok alapján úgy tűnik:
Borítókép: Ultrahang-felvétel / fotó: RAJAAISYA / SCIENCE PHOTO LIBRARY / DRH / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés