Úgy is mondhatnám, hogy nem hittek Jon Snownak, meg kellett várni, míg a Mások már a Combinón vicsorognak meg a MOM körül kukabúvárkodnak a betétdíjért.

Sok éve kezdtünk el arról többen is nyilvánosan írni-beszélni, hogy miként szerte az országban, úgy szűkebb pátriámban, a kannás-tablettás borok őshazájában, a Bács-Kiskun aranyháromszögben is lecserélték a nehéz sorsú emberek olcsó búfelejtőjét. A rossz lőrék és a kerítésszaggató házi pálinkák helyére benyomult a herbál, a biofű, a dizájnerdrog, hívd bárhogy. A praktikusan fillérekbe kerülő, sokszor ismeretlen összetételű kábítószer. Ami nemcsak a fogyasztóját pusztíthatja el, hanem a környezetét is. Komplett falvakat terrorizálnak évek óta.

A Fidesz-kormány ezt sokáig tagadni-agyonhallgatni igyekezett, míg a nyilvánosság kapuőrei leginkább a társadalmi együttélésről és szolidaritásról értekeztek.

Most viszont tömegesen megjelentek a herbálos nyomorultak a belvárosban, és az elit hangadói megpróbálják mindezt rákenni…

…a visszaváltható palackokra.

Mondván, az a fő gond, hogy a betétdíjból vesznek drogot.

Az elmúlt másfél évtized kormányzati politikájának egyik legsúlyosabb kudarca, hogy egyre többeket hagytak az út szélén. Igen, el kell ismerni a NER elején indított egyes programok sikerét, például a foglalkoztatás növelésében. De beszélni kell arról is, hogy a Fidesz-kormány addig szedte el a jogi és pénzügyi eszközöket az önkormányzatoktól, addig hagyta elrohadni vagy tudatosan építette le a helyi élet alapvető kereteit biztosító infrastruktúrát – vasút, rendőr, háziorvos, szociális ellátás –, míg e közösségek önvédelmi képessége végletesen meggyengült.

Ez találkozott azzal a drogpolitikával, ami sem tiltani, sem tűrni, sem kezelni nem ott és nem úgy próbált, ahol és ahogyan erre szükség lett volna. T. Danny elkokainozott orra nyilván érdekesebb a bulvárnak és a politikának is, mint a vidéki herbálfogyasztás. De amíg emez csak szipogott a belvárosi luxusklubban, míg volt mivel, addig Öcsödön egy tizenhat éves fiú képes volt agyonverni egy nyolcvanöt éves embert, hogy drogra szerezzen pénzt.

Legyen világos: itt nem egy-egy kellemetlen találkozásról, nem a szegénység esztétikai problémájáról beszélek. Hanem arról, amikor a mindennapi életet kezdi fölzabálni a félelem.

Amikor már nem mersz otthagyni semmit az udvaron, amikor az idős ember fél ajtót nyitni, amikor a rendőri intézkedésnek nincs visszatartó ereje. De ez még ugyanúgy nem látszott a Rómer Flóris utcából, mint a Duna másik partján csillogó loftokból. Szintúgy nem kavart be az elit életébe, hogy a Hős utcában pörgött a Trainspotting-remake. Egészen addig, amíg a vidék és a városszél nyomora a visszaváltható palackok nyomában föl nem fedezte a belvárost.

Jaj, a 2800 forintos croissant-nal kényeztető luxuspékség szemetesét szurtos herbálosok borítgatják kifelé? A villamosmegállóban valaki magából kikelve üvöltözik? Egy budai mellékutcában a kukák mellett kuporognak? Valaki odaszart egy TOPTÍZGIMI lépcsőjére?

Nosza, gyorsan vegyük el a pénzt, amit a visszavitt palackokért lehet kapni.

Ennyi? Döbbenten figyelem a kollektív leolvadást. Mi volt igaz abból, amit eddig hallottunk? Mire volt jó az összes drogügyi workshop, konferencia, szakpolitikai tanulmány? A függőség eddig ismeretlen gyógymódja az úgynevezett visszaszegényítés? Az egyébként is nyomorgó embertől még el kell venni valamit, és ezzel megoldottuk a kábítószer-problémát?

Hazugság volt az empátia is, legalábbis abban a kényelmes változatában, amelyik az izolált elit jólétének magasából követelt elfogadást és asszertív kommunikációt a baj közepén élőktől.

Helóka, akiktől te most undorodva fordulsz el Hegyvidéken, azok nyomorát és annak következményeit eddig másoknak kellett tűrniük. Megjöttek hozzád. Willkommendáld őket!

És végül hazugság volt azok zöld buzgalma is, akik mástól mindig készek a környezet érdekében áldozatot kérni, de most bele se gondolnak, mi szemetet dobnánk ki megint, ha jajszavukra megszűnne a flakonozás.

A szemétbe dobott italcsomagolások jelentős részét ma olyan emberek gyűjtik össze, akiknek ez jövedelemforrás. Nem minden palackgyűjtő drogos, és nem minden drogos bűnöző. Van, aki ebből egészíti ki a nyugdíját, van, aki ebből él, és van, aki valóban drogot vesz belőle. A rendszer viszont mindegyik esetben ösztönzést ad arra, hogy a csomagolás az automatába kerüljön, ne a szeméttelepre. Lehet vitatkozni a palackvisszaváltás szabályain, az automaták elhelyezésén, a szemetesek kialakításán. De ha éppen a környezetvédelem nevében kiépített rendszer egyik fontos ösztönzőjét akarod kiiktatni azért, hogy ne kelljen szegény emberekkel találkoznod, akkor legalább ne állítsd, hogy változatlanul ugyanazok az elveid.

A probléma nem az, hogy a belvárosiak félnek, dühösek vagy undorodnak a látottaktól. Jogosan éreznek így, de nem az a válasz, hogy „a palackpénz miatt jöttek a városba, hát vegyük el a palackpénzt”.

Rajzoljuk meg az idővonalat!

Tegyük fel, hogy holnaptól nem lehet készpénzre váltani a palackokat. Vagy menjünk tovább a gondolatkísérletben: egyáltalán nem jár többé pénz a visszaváltásukért. Hazamegy „vidékre”, aki az 50 forintos betétdíjakért jött ide? Visszamegy oda, ahol nincs munka, nincs orvos, és már a szomszédból sincs mit ellopni? De nem ám. Van ez a Churchillnek tulajdonított mondás, miszerint „Sztálin két hibát követett el: megmutatta Európának az oroszokat, és az oroszoknak Európát”. Nos, itt valami hasonló történt. Ha a mélyszegény faluból valaki megjön flakonozni a zsíros belvárosba, vajon a betétdíjak elmúltával visszamegy a szegénységbe, vagy marad itt, ahol sokkal több az esély az alternatív bevételekre?

Nem állítom, hogy a palackgyűjtőkből automatikusan rablók lesznek. De pont abból nagyobb valószínűséggel igen, aki már ma is a legjobban zavarja az embereket. Aki drogra költi. A függőség nem szűnik meg attól, hogy a fogyasztónak elveszed az egyik pénzkereseti lehetőségét. És aki eddig a palackgyűjtésből is tudta finanszírozni a fogyasztását, az más módot keres rá.

Itt érkezünk el az állam felelősségéhez. Ahhoz, amivel a felháborodott nyilvánosságnak valójában foglalkoznia kellene. Miközben évek óta írok-beszélek arról, hogyan omlott rá Pintér Sándor rendőrségére ez a feladat, azt is rögzítsük, hogy már a Tisza eddigi kormányzása alatt is óriási beszakadás történt. Sőt, ha már politika: ha a polgár azt látja, hogy a rendőrség nem képes megvédeni, a bűnözőnek pedig nincs mitől tartania, másoktól fog védelmet kérni. Megérkeznek a Bűnvadászok, és abban igazuk is lesz, hogy az emberek közbiztonságot követelnek. A Mi Hazánk szavazótábora attól is növekedhet, hogy az állam képtelen teljesíteni a legelemibb feladatait.

Miközben lehetne itt követelni olyasmit, aminek valóban köze van a probléma megoldásához. Csak pár dolgot említek röviden (Nefelejcs Gergő kollégám erről részletesen is írt).

Kezdve azzal, hogy a rendőrség számolja fel az ismert drogterjesztő hálózatokat. Nem állítom, hogy ez egyszerű, de azért az mégiscsak abszurd, hogy egy-egy településen vagy városrészben mindenki tudja, hol árulják a szert, és az üzlet éveken át működhet.

Nyomozzanak, szerezzenek bizonyítékot, állítsák bíróság elé a kereskedőket. Hívják ezt is elszámoltatásnak meg tisztítótűznek, ha attól gyorsabb.

Lehetne követelni azt is, hogy egy rendőri intézkedésnek legyen következménye. Nem egyszer voltam szemtanúja, amint a kiérkező rendőrök megelégedtek egy „ugye tud maga viselkedni, ne kelljen többször jönnünk” búcsúmondattal, amit az érintett röhögve hallgatott végig, majd az egyenruhások távozása után folytatta azt, amit addig csinált. Egyébként a megállókban sincs a „Dohányozni tilos” felirat alatt, hogy „kivéve, ha falkába verődve, büdösen és részegen fújják a nyugdíjasok meg a gyerekek arcába a füstöt”. Most, hogy ennyire összecimborált Karácsony Gergely és Vitézy Dávid, ideje volna az eredeti közlekedésrendészeti elképzeléseket megvalósítani. A BKK-rendészet már létrejött, de működjön a feladathoz szükséges létszámmal, eszközökkel és következetességgel.

És persze követelni kellene azt is, hogy a rendészeti fellépést egészségügyi és szociális intézkedések egészítsék ki. A szerhasználó gyereknek gyámhatóság és gyermekvédelem kellhet, a függőnek addiktológiai kezelés, a pszichiátriai betegnek szakorvos, az utcán élőnek pedig esély arra, hogy emberhez méltó körülmények közé kerüljön.

Mindezt egyszerre. Mert a rendőrség nem helyettesíti a szociális ellátást, a szociális ellátás pedig nem mentesíti a rendőrséget a feladatai alól.

Empátia meg ahhoz kellene, hogy felismerjük: ezeknek az embereknek van nevük, TAJ-számuk, történetük. Járna nekik szociális és egészségügyi ellátás. Akkor is, ha piszkosak. Akkor is, ha függők. Akkor is, ha a jelenlétük kellemetlen, sőt, amikor a magatartásuk miatt rendőri intézkedésre is szükség van. És járna a vidéki embernek is a biztonság. Annak, akinek a tyúkját ellopták, a házába betörtek, a gyerekét megfenyegették. Ők most falun meg a szegényebb kerületekben annyit látnak, hogy az úri nép megriadt a herbálosoktól, és a palackpénz elvételével szeretné őket „hazatoloncolni”.

Mely elképzelés egyfelől önző dolog, hisz az elit számára kényelmesebb, előző fázist állítaná vissza, ami mindenki másnak rossz volt. Másfelől pedig ostobaság, mert ez így nem visszacsinálható. Felelős kormány ezért ma nem a flakonozást kezdi átszabni, hanem pont ahhoz nyúl utoljára. És azzal foglalkozik inkább, aki bajt kever meg aki bajban van.

 

 

Borítókép: Illusztráció / fotó: Papajcsik Péter/Index