Ötven évvel az ősbemutató után újra színpadra állították a Kedves bópeer…! című kisregényt a Vígszínházban – Zsótér Sándor rendező állandó dramaturgja, Ungár Júlia közreműködésével készített dramatikus példányt Déry Tibor egyik utolsó prózájából.
Az szűkös kis Házi Színpadon karakteres díszlet fogad minket: az Ambrus Mária által tervezett, barna szőrmével borított, a játékteret széltében betöltő térelem egy sziklabarlang előterét idézi meg, amelyet beteges ragyogású, meleg sárga fény világít meg – Friedrich Gergely munkája. Hamar rájövünk, hogy valójában egy félbevágott, stilizált arccal van dolgunk: ez a busószerűen torz, groteszk pofa a Méhes László által játszott főszereplő, Flóris, az író önarcképe. Az ajtó orr, amelyen a szereplők ki-be járnak, mint a lélegzet, a szem ablaka – kissé kancsal – tükör: folyton befelé néz. A haj sziluettjén átütő rések (az agy barázdái?) könyvtárolásra is alkalmasak, bár könnyen kiesik belőlük az előadásban használt egyetlen könyvtárgy, Simone de Beauvoir Az öregség című kötete. (Az a benyomásunk támadhat, mintha Az öregség – vagy az öregség – valójában Flóris főműve és egyetlen referenciapontja lenne: ebből olvas, ezzel és ezen dolgozik.) Az arc szőrmeborítása a deszkákon is folytatódik – ez a tulajdonképpeni játéktér –, majd a nézőtér előtt homorú ívben ér véget: a közönség tehát a hatalmasra tátott száj üregében foglal helyet.
Flórist ugyanis a fékezhetetlen közléskényszer hajtja. Legfőbb ellentmondása abban rejlik, hogy mostanra kicsinyes, mizantróp öregember lett belőle, aki képtelen egy jó szót szólni pályakezdő kollégáihoz, sőt még a legközelebbi ismerőseire is folytonos gyanakvással tekint, ám közléskényszerét nagyon is megőrizte – szüntelenül reflektál saját gyengeségeire, testi-lelki romlására, és ezeket a gondolatmeneteket míves formában meg is osztja személytelen, arctalan közönségével, az olvasókkal – velünk. (Természetes, közvetlen, de nem tolakodó és abszolút motivált ez a viszony színész/mesélő és néző között.) Megtudjuk például, hogy Flóris az újonnan jelentkező szorulását is a zsugoriság következményének tekinti – hiszen nem tud már adni magából.
Ahogy nem tud visszavonulni sem, hátrébb lépni egyet, teret engedni az újnak. Mindenben, ami erőre kap, a saját gyengeségét látja. Hihetetlenül komikus, ugyanakkor megindító már az alaphelyzet is: nyolcéves fia, Tamás első erekcióját Flóris afféle provokációnak, apagyilkossági hadüzenetnek tekinti – hergeli magát, forgatja, növeszti a gondolatot, teljes írói arzenálját bevetve újabb és újabb szinonimákat talál a merényletre. Ijedten avatja be ismerőseit is a tragédiába, és felfoghatatlannak találja, mások hogyan képesek szembenézni az idő múlásának elkerülhetetlenségével. Mint a viccbeli sofőr, aki nem érti, miért jön mindenki szembe az autópályán. A mindent rögzítés, mindent artikulálás kényszere (amely a legnagyobb magyar író státuszába emelte őt) Flóris esetében nyilvánvalóan valamiféle elakadásnak a tünete. Nem is szereti, ha Mesternek hívják.
Érdekes, hogy az előadás szinopszisát olvasva azt hihetjük, a történet ott indul majd, hogy Flóris hazahívja a Svájcban taníttatott Tamást (Szántó Balázs hűvös, tisztelettudóan cinikus nyárspolgárrá formálja a fiút), aki újdonsült feleségét, a Szász Júlia által életre keltett, sugárzóan cserfes, kislányosan önazonos Cathrine-t is magával hozza a családi házba. Azért furcsállom a sajtóanyagbeli keretezést, mert eddigre már túl vagyunk a játékidő több mint felén.
A fent ismertetett Első Nagy Megrázkódtatásból következő öregedés elleni vádbeszéd tulajdonképpen alig szakad meg egy-egy pillanatra: a filozófiai futamokat rövid, hangulatfestő jelenetek tagolják, amelyek nagy sorsfordulatok helyett inkább azt mutatják meg, hogyan él, hogyan gondolkodik a hétköznapokban Flóris – például egy-egy kényszerű találkozásukkor milyen gyerekes tapintatlansággal vizslatja kortársait, sápadtak-e, ráncosak-e, látszik-e már rajtuk a halál előjele. Szellemes döntés, hogy barátnőjének hívott házvezetőnőjén, az Igó Éva által játszott szelíd, zárkózottságában is életigenlő Zsófin kívül a színészgárda fiatalokból áll össze – a legtöbb figurát (nagyrészt időseket) megjelenítő Liber Ágoston a húszas éveiben jár. A Tamás hazatéréséig tartó időszakot feldolgozó cselekményben a legnagyobb súllyal talán a Vukovics Szilviával való incidens bír – Balázsovits Edit fantasztikusan hozza a tehetségtelen írónő, ám annál tehetségesebb csábító szerepét, aki némi protekcióért cserébe felkínálja magát a dohogva epekedő írónak. (Reiter Zita nagyszerű jelmezei közül az övé a legemlékezetesebb.) Flóris teste azonban kudarcot vall – ebben a pillanatban érti meg, hogy többé nem képes már fizikai értelemben megkapni egy nőt. Nem véletlen, hogy ennek a fordulópontnak is a potenciához van köze.
Hogy az őt bópeer-nek (azaz beau-père-nek, franciául apósnak) szólító Cathrine-nal való megismerkedés egy új, addig lehetetlennek hitt kapcsolódást, az érintés nélküli szerelmet hozza el Flóris életébe, nem feltétlenül sorsdöntő fordulat, inkább egy keserédes, fontos felismerés. Mintha az előadás egyébként is ódzkodna a drámai változásoktól, a szélsőségektől és a határozott kézzel felrajzolt ok-okozati viszonyoktól. A végére talán kissé el is fárad, meg-megdöccen. A mögöttem ülő hölgy állandó cukorpapír-csörgetése időnként akciódúsabb, mint ami a színpadon történik, és mégis: helyénvaló ez a zaklatott lassúság – az öregség tempója.
Méhes László remekel a főszerepben: Flórisa egyszerre megcsömörlött bácsi, csillogó tekintetű gyerek, cinikus egoista és érzékeny lángelme. Fáradtan-fáradhatatlanul dolgozik a halál ellen: mintegy folytonos beszédre ítélt Sziszüphosz, napról napra szavak kordonjával keríti körbe a megállíthatatlanul vánszorgó időt. A többi színész is radikális érzelmi kilengésektől mentesen, de végtelen játékossággal, az értés örömével kelti életre a dialógusokat – hitelesen elsajátították és a saját képükre formálták a rendező Zsótér Sándor jellegzetes színészi technikáját. A közös, recitatív dalbetétek sem drámai aláfestésként szolgálnak, inkább valamiféle derűs, empatikusan távolságtartó karrá állnak össze ilyenkor a szereplők, hogy továbbsegítsék Flórist a halál felé vezető úton. Lelkes Botond zenei világa már-már túlzott visszafogottsággal támogatja a színpadi történéseket.
A Kedves bópeer…! nem azoknak való, akik körömrágós izgalmakra vágynak – bár ezért egyébként sem a Vígszínház stúdiúdobozkájába, a Házi Színpadra szokás járni. Aki viszont alapos élet- és emberismeretről tanúskodó, finomságokban gazdag, csendesen provokatív darabra vágyik, annak ajánlom Zsótér Sándor új rendezését – illetve a szöveg nyelvi teremtőerejére bátran hagyatkozó előadás bizonyára meghozza a kedvet Déry Tibor időskori kisregényéhez is.
Borítókép: Dömölky Dániel (forrás: Vígszínház)
Bejelentkezés