A letelepedett ember luxusa

Egyetemistaként gőgös voltam és két részre osztottam a világot. Azokra az emberekre, akik olvasnak, és azokra, akik nem. Ha megismerkedtem valakivel, vagy ha csak megláttam valakit az utcán, azon törtem a fejem, hogy vajon ő olvas-e, és ha arra jutottam, vagy történetesen megtudtam, hogy az illető nem olvas, akkor elkönyveltem magamban, hogy ezzel az emberrel biztosan nem fogok szót érteni. De az az igazság, hogy nem pusztán erre gondoltam, hanem le is néztem az illetőt, amiért nem érdeklik őt a dolgok, hogy lusta. A barátaim többsége nem olvasó ember volt: mérnök, informatikus, közgazdász, sportoló. Nem voltak könyveik, mégsem néztem le őket, és soha nem éreztem, hogy többet tudnék náluk a világról. Sőt, mivel a barátaim voltak, szót is értettem velük. Kivéve akkor, amikor a könyveimről akartam velük beszélni, mert akkor mintha a fának beszéltem volna. Én voltam az az ember baráti körömben, aki felhalmozta a könyveket.

Nem bölcsészcsaládból érkezem, a felmenőim között egyetlen humánértelmiségi sem volt, de voltak mérnökök, közgazdászok, bányászok, könyvelők. A családi ingatlanokban mégis sok könyv volt, többségében irodalom. Gyerekként utáltam olvasni, és lassan és kényszerből olvastam. Az Egri csillagokat például két évig, majd, amikor a végére értem, megkérdeztem a szüleimet, hogy a várvédő egri hősök névsorát is kell-e ismernem. A nagymamám sorra vette nekem a kötelező olvasmányok rövidített változatait, még a Szent Péter esernyőjét is elkezdte felolvasni nekem, és mikor mondtam neki, hogy engem csak a foci érdekel, sopánkodott, hogy mi lesz belőlem. Aztán ezek a könyvek, melyek baljósan, valahogy mégis sokat ígérve tornyosultak a családi könyvespolcokon, egyszer csak megtetszettek nekem.

De elsősorban mint tárgyak. Tetszett a szaguk, jó volt belepörgetni, ízlelgetni a címeiket, eljátszani a büszkeség érzésével, hogy de jó lenne ezt itt mind ismerni, a bennük lévő tudást birtokolni. A könyvek, melyek azért léteznek, hogy fizikai valójuk által az emberi tudás legjavát közvetítsék az utókornak, a maguk tárgyszerűségében lettek számomra fontosak. Úgy tizenhét éves voltam, ekkor kezdtem el olvasni, így egy rakás kötelező olvasmány, alapmű, az emberi tudás legjavát jelentő dolog kimaradt. De ekkor elindult a felhalmozás, ami azóta is minden egyes költözés alkalmával idegbajként, fizikai fájdalomként, fáradságként, hiábavaló küzdelemként emlékeztet erre a függőségre. Mely függőség, ugyanakkor, nem hatalmaz fel semmire. Könyves embernek lenni legfeljebb más könyves emberek szemében jelent bármit is. Az olvasás pedig ezzel egyidőben egyre kevesebb embernek fontos, ugyanakkor az olvasók még megmaradt, intim köre mint szubkultúra egyre karakteresebb, egyre hangosabb.

Ennek a gondolatmenetnek – és az írásomnak – az apropója egyébként egy váratlan költözés, mely egy legkevésbé sem váratlan, nagyon is tervezett, nagyobb volumenű, messzebbre történő költözködést előz meg. A nem tervezett, első költözködés nyeresége pedig annak belátása, hogy mennyire lehetetlen és leküzdhetetlen vállalkozásként leselkedik rám az a bizonyos második. Hogy mennyire lehetetlen és szükségtelen ez a gyűjtögetés, és hogy miért ilyen őrült az ember, hogy már elolvasott, örök várakozásra kárhoztatott, ajándékba kapott, hirtelen felindulásból megvásárolt, családtagoktól begyűjtött könyvek tömkelegével veszi körül magát, és ezekkel költözködik. Újra és újra. Különösen úgy, hogy az elmúlt időszakban nem egyszer megtörtént velem, hogy egy könyv befejezését követően tanácstalanul, hosszú perceken át ácsorogtam a polc előtt, járkáltam előtte, képtelen voltam elkötelezni magam egy másik mellett. Ez túl hosszú, az nem olyan, ezt majd akkor, amikor, erre most nem tudom rávenni magam, ez meg jó, de nem most. Aztán elfáradtam és elmentem aludni. Aztán ha bele is kezdtem valamibe, sokszor félbehagytam. Szóval kezdett az egész értelmetlennek tűnni, holott pont ez a látszólagos, teszetosza szarakodás, bizonytalankodás, finnyáskodó válogatás az oka, és persze a következménye is annak, hogy az ember egy kisebbfajta könyvtárral rendelkezik. Lehetőségek tárháza egyfelől, döntésképtelenség másfelől.

Az egyébként nem túl sok, tíz-tizenkét ikeásdoboznyi, úgy háromszáz, háromszázötven kiló könyvből kiválogattam körülbelül százhúszkilónyit, hogy akkor ennyit engedek magamnak az Alpokon túlra, vagy a fene tudja, hová, cipelni, mert mindet azért mégiscsak túlzás volna. Először ezt a négy doboznyit válogattam ki, és a maradék hat-nyolc csak ezután telt meg. Ekkor jöttem rá, hogy ez sok, hogy el kell helyeznem őket, majd, amikor újrakezdtem a válogatást, hogy jó, de akkor ezt a négyet tovább kellene szűkíteni, végül összeállt egy ötödik, hogy oké, akkor azt a négyet, ezt az ötödiket majd a második körben, a többi meg megy a rokonsághoz és a használtpiacra. Utóbbi, úgy harminc kilónyi könyvtől meg is váltam, további száz-százötven várja félretéve új gazdáját.

Luxus. Ez a szó jutott eszembe. És a luxustól az ember nehezen válik meg, ha egyszer már belekóstolt. Az otthonosságérzet számomra ez: este, lefekvés előtt állni még egy kicsit a könyvespolc előtt, járkálni előtte, nehezen dönteni. Eltervezni, hogy majd ezt és ezt elolvasom, hátha lesz rá idő. Könyvtárat tartani a letelepedett ember luxusa. Nem pusztán a tárgyszerűsége, a tárgyak fizikai kiterjedése, súlya miatt, hanem a válogatás, a készenlét, a tervezés luxusa miatt. Hogy fent kell tartani annak a lehetőségét, hogy nem tudom, mit akarok egy hét múlva, két hét múlva, két hónap múlva. A bizonytalanság miatt, hogy az őszre betervezett olvasnivalók ősszel is fontosak lesznek-e még. Látszólag pitiáner, első világbeli, pluszidővel és energiával rendelkező emberek problémája ez. Tehát luxus.

De ennek a fénylő pazarlásnak szépsége van és logikája. Érdeklődni, tájékozódni és dolgokba belefeledkezni akarni épp annyira a letelepedett ember életmódja, mint az építkezés, a földművelés, a konyhakert gondozása. Hely kell, a hely által pedig időt lehet nyerni. Mondtam is a feleségemnek, hogy egy átmeneti helyre nem viszem a könyveimet, de még ezt a négy dobozt sem, csak azt harminc kilót, amit jó eséllyel a következő hónapokban tényleg elolvasok. Majd, ha valami alakul, akkor a többit, és aztán ha nagyon alakul, az összeset. De idáig már tényleg nem látok el. Nemhogy a következőig. Nem tudom, hol lesznek a könyveim, a dolgaim. Hol fogok állni. Hol fogok élni.

Ez így nem jó. Így nem tudok letelepedni. Kis időre sem. Persze lehet, hogy pont ez lenne a lényeg. Ez a korszellem, hogy nem lehet. Emiatt próbálok most olyan megoldást találni, hogy ne kelljen kompromisszumot kötnöm. Hogy ne kelljen lemondanom az esti válogatás plátói gesztusairól, a végtelen ruminálásról, mely egyébként ennek az egész könyvesdinek a célja. A ruminálás szeretete. Eljátszani annak gondolatával, hogy milyen eljátszani valaminek a gondolatával, majd, valamikor.

És vajon a külföldön élő magyaroknak megadatik a lehetőség, hogy vigyék magukkal a könyveiket? Akarják-e vinni őket egyáltalán? Nem lehet, hogy eleve azért mennek el, mert nincsenek könyveik? Fontos a számukra ez a luxus, vagy számukra a könyvtár nem a hely szelleme, hanem csak egy eszköz, amely idővel célját veszti? Kacatok, fölösleg, lejárt lemezek, melyektől ötszáz forintért meg lehet szabadulni a használtpiacon.

Ma már nem osztom két részre a világot, mert a kérdés, ami miatt korábban így tettem, nem érdekel. Vagy ha érdekel is, nem úgy, mint korábban. Az olvasás problémája az idő problémája. Azt hiszem, mindig is az volt. Ennek függvényében, ahogyan ebből szépen és logikusan következik, a könyvé is az idő, és ezen keresztül a hely problémája. Fent kell tartanunk neki az időt, éppen ezért helyre is szüksége van. Ideje és helye azonban a letelepedett embernek van. Nemcsak hogy gyökeret tud ereszteni, de még fölösleges energiája is marad. Az idő elfogyott. Az olvasásnak pedig az olvasás szeretetén túl nem sok értelme van. Időtöltés. Kinek mi. Csak a letelepedett ember olvas.

Borítókép: Illusztráció / forrás: Pixnio