Reisz Gábor első nagyjátékfilmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan 2014-ben megmutatta, hogy gyakorlatilag fillérekből is lehet érvényes és egyedi mozit csinálni: Áron, a köldöknézegető bölcsész felnemnövés-történetében egy egész generáció, vagy legalábbis egy egész szubkultúra (és közvetetten, a háttérben: egy egész ország) közérzete elevenedett meg. Négy évvel később a rendező vászonra vitte szinte ugyanazt az alapsztorit, nagyon hasonló témákkal és miliővel – a Rossz versek azonban jóval érettebb, profibb megvalósításának, illetve fantáziájának, játék- és kísérletező kedvének köszönhetően mégsem hatott önismétlésnek.
Reisz bizonyára nem akart beleragadni a közérzeti filmes skatulyába (az alanyi költő rendezői megfelelőjébe), és harmadik, Magyarázat mindenre című egész estés mozija már komolyabb(nak tűnő) ambícióval lépett fel: egy érettségiző fiú tanügyi botrányán keresztül konkrét parabolát prezentált a durván megosztott magyar társadalomról. Idén ősszel pedig megérkezett a mozikba a Földszint, ahol már minden karakter és minden filmkocka allegorikus jelentéssel bír: a – 2026 áprilisáig (?) – minket körülvevő rendszer működését hivatott modellezni. És mégis:
Központi karakterünk, Kristóf (Tompa Ádám) ezúttal is tipikus Reisz-főszereplő. Kiégett-kibukott festőművészből lett irodai munkás – közérzete: rossz, tekintete: űzött, mosolyogni: nem szokott. Egykori álmairól már lemondott, a felnőttek szürke hétköznapjaiba nehezen illeszkedik be, inkább saját belső világába menekül – az eredendő trauma ezúttal nem szerelmi csalódás, hanem egy feldolgozatlanul maradt gyászfolyamat. Nevezetesen az apa elvesztése, amelyről kissé összecsapott backstory-skiccként értesülünk.
A színészi jelenlétet és a rendezést dicséri, hogy még ezzel a meglehetősen korlátolt karaktertípussal is tudunk empatizálni, tudunk kíváncsiságot érezni felé a film első perceiben – az első snittek finom humorral, ugyanakkor lírai erővel mutatják be Kristóf jellemét és állapotát. Ahogy lesimítja a szamárfület szkennelés előtt, ahogy lecsukja a laptopot 17:00:00-kor, ahogy haza-BKK-zik, az előszobaszőnyeggel szörfözik egy métert, majd a szekrény tetején matat, miközben a felesége, Vera (Józsa Bettina) instrukciókkal és panaszokkal halmozza el hívás közben… Egy-egy gesztus mögött felsejlik egy egész élet.
De ekkor főszereplőnk beejti a telefont a beépített szekrény mögé, ahol egy brutálisan durva feketepenész-telep várja. Olyan kemény látvány lehet, hogy meg sem mutatja a kamera, nehogy csalódjunk. Azonnal intézkedni kell!
A film előzetese:
Az ígéretes expozíció után Vera hazaér, és egy meghökkentő(en életszerűtlen) jelentben bejelenti a Kettes Számú Kiváltó Incidenst: gyereket vár, azaz Kristófból hamarosan apa lesz. És itt még nem volna szükségszerű, hogy elromoljon a film: ha már egyszer Reisz Gábor szatírában gondolkodik, alaposabban is kijátszhatná a helyzet abszurditását, miszerint főhősünk a gyerek érdekében megfeledkezik a gyerekről mint valós létezőről: egyáltalán nem tudja megélni a hírt. Mintha azt képviselné, hogy amíg nincs megoldva a lakás (majd rövid úton: a ház) problémája, lehetetlen a gyerekre koncentrálni. Hogy legyen jelen, ha nincs jövő? Lehetne ebből termékeny feszültség- és komikumforrás is, de az apaság-szál sajnos nem szervesül eléggé a történetben, hiába szembesíti vele Kristófot időnként a rend kedvéért Vera – megmarad a háttérinformációk és a (gyakori) szimbólumok szintjén. Értjük az ötletet: a személyes felelősségvállalásból következik a társadalmi felelősségvállalás. (Vagy fordítva.)
A cselekmény további része meglehetősen sablonosan alakul, ám a többek között a krimik és a pszichothrillerek világából inspirálódó történetvezetésnek hála jó ritmusban pörög a film: végigkövetjük, amint a földszinten élő Kristóf fokozatosan rájön, hogy a legfelső szintet elfoglaló közös képviselőig vezetnek a szálak: Nyárréti Balázs (Crespo Rodrigo) nemhogy a közjóért dolgozik, de saját kapzsiságának és korruptságának hála mindjárt összedől a teljes ház – nahát. A köztes szintek (egy-egy társadalmi osztályt és/vagy hatalommal szembeni attitűdöt szimbolizáló) lakóira sem lehet számítani: ők is átlátják a közös képviselő által működtetett rendszert, csak éppen a kedvezményezettjei, vagy félnek tőle, vagy megtanultak vele élni, esetleg már belefáradtak a lázadásba. Egy igazi népmesehősre lesz hát szüksége a háznak, a legkisebb (legalsó) fiúra. Szerencsére neki meg épp arra volt szüksége, hogy valami kirántsa az örökös passzivitásból.
A közös képviselő egy-egy verbális fordulata („senkit nem hagyunk az út szélén”; „házellenes”) ugyan orientál minket, hogy házbéli rendszert a NER allegóriájának tekintsük, de azért a történet elég általános ahhoz, hogy bármelyik elnyomó, korrupt, tolvaj rezsimre is vonatkoztatható legyen. Éppen ettől az általánosságtól rendkívül közhelyes a film világképe. Típusfigurák típusviselkedését látjuk típushelyzetekben, ami a máskülönben remek képességű színészgárdának sem ad izgalmas feladatot: Znamenák István természetesen kisujjból eljátssza, hogy csutka részegen állapotfelmér, vagy Crespo Rodrigo, hogy egy bikkfanyelven negédeskedő manipulátor (a legjobb szerintem Tímár Éva nyugdíjas értelmiségije és Gazsó György házmestere), de mindenkiből fájdalmasan hiányzik az ellentmondás, a titok. A szereplők pontosan azok, akiknek az írók (a rendező mellett Schulze Éva) szerint lenniük kell. Penész ide vagy oda, ez a társasház rettenetesen steril.
Vállalva a tévedés kockázatát, úgy sejtem, a Földszint kívülről befelé haladva nyerte el végleges formáját: az alkotók nem Kristóf (és a többiek) igazságát próbálták megtalálni, hanem egy előre megkonstruált igazság szerkezetét modellezték le. Ebben a modellben pedig az emberek nem tudnak mások lenni, mint illusztrációk.
Az átlagot így sem múlja alul a Földszint – ha elfogadjuk még az első félórában, hogy az égvilágon semmilyen gondolatot nem szül majd bennünk a film, relatíve unalommentes élményben lehet részünk, és az operatőri (Becsey Kristóf), illetve látványtervezői (Tasnády Zsófia) munka sem hagy maga után kivetnivalót. Csak hát borzasztó nehéz jó szatírát csinálni úgy, ha nem elég éles, kockázatos mögötte a gondolat, ha nem mozdít ki minket a komfortzónánkból. Márpedig itt néző is, alkotó is végig pontosan tudja, hogy valójában mit látunk, és hogyan illik vélekednünk róla.
Az Itt érzem magam otthon után a Földszint idén már a második filmes NER-példázat a magyar mozikban – érzésem szerint előbbi határozottan jobban sikerült, bár a végére az is didaxisba fulladt. Talán a következő években megritkul ez a filmtípus. Én mindenesetre remélem, hogy a kormányváltás utáni közeljövőben nemcsak méltóbb anyagi-szakmai körülmények között működik tovább a hazai filmgyártás, de eljön végre az a pont is, mikor megszűnik az állandó összekacsintgatás kényszere.
Borítókép: A Földszint című film jelenete, Tompa Ádám és Crespo Rodrigo / fotó: Cirko Film
Bejelentkezés