spotify Hallgasd meg!

A „libsivisításra” és a „haladár” dührohamokra izguló, autoriter-simogató trollkommentelők és a molyszagú Maradiak szótárában általában kétféle érvelés hangzik el, amikor valamilyen „européer”, „nyugati”, „progresszív” vagy „felvilágosult” véleményt szeretnének dühből a földbe döngölni: a reálpolitikai érzék hiánya és a jóemberkedés vádja. Alapvető elvárásuk a hatalmasokkal szemben, hogy valamiről, legyen az katonai, gazdasági, ideológiai kérdés, valaki hozzon végre döntést. Nem kenyerük a vita, a „tökölődés”, az ebből fakadó, megfontolt döntéshozatal, az óvatoskodás, a különböző érdekek figyelembevétele. Pedig a demokrácia fogalma ez: a folyamatos, érveken alapuló vita. Ilyen értelemben pedig a demokratikus döntéshozatal egy örök, befejezetlen folyamat.

Mi az, amit fent nevezett Maradi általában a világról gondol? Ha pofánvernek: „szokj hozzá, ez van”. Ha lenyomnak az erősebb kocsival, és a családod életét veszélyeztetik: „fogadd el, ez van”. Ha valamiféle tízezer éves, lejárt, evolúciósan meghaladott tradíció ellen érvelsz: „gyenge vagy.” Ha nem vagy minimum száz kiló: „nem vagy férfi”. Amit ő jóemberkedésnek hív, az egy olyan, számára befogadhatatlan érvrendszer, melyben egy akármilyen másik, ideológiai, etnikai, nemzetiségi csoport érdekét is megfontolják vagy megfogalmazzák. Szerinte ez gyengeség, tökölődés, parasztvakítás, a valóság el nem fogadása, végső soron: „libsivisítás”.

Maradi, aki azt gondolja, két lábbal áll a véres valóságban, valójában súlyos apakomplexussal és megfelelési kényszerrel küzd, és képtelen megkülönböztetni a reálpolitikát a szeretetlen kisgyerekek csapkodásától. Egyetlen vágya, hogy apu végre elfenekelje őt, majd irányt mutasson neki, és ha ez nem jön be, akkor álnéven, arc és identitás nélkül fröcsög egyet a neten. Ha neki fáj, fájjon másnak is. A különbség közte és a visító libernyák között: a libernyák kiindulópontja az univerzális inkluzivitás, alapvetően jó szándék, szemben Maradi exkluzív, egocentrikus hozzáállásával. A libsi akkor válik kirekesztővé, ha találkozik a kirekesztő Maradival, akinek a mája libsi könnyeken hízik. Most itt durván általánosítunk, de éppen ez a téma.

Maradi a tökös cselekvésben hisz, a megfontolást és a vitát holmi szabadelvű buzerálásnak és ármánynak tekinti. „Mindegy, csak legyen valami.” Akkor is, ha szar. Magyarországon van egy közel tizenöt éve épülő rendszer, ami lényegben – és ezt azt is érezheti, aki érte dolgozik – szar. Minden, amit Maradi nem ért, ami számára anomália, azt a woke totális, mindenki lelkét (de leginkább az övét) uralni akaró eszméjének tulajdonítja. Ha az általa elképzelt normalitástól eltérő egyedet lát, rögvest a fokhagymafüzérért és az ezüstgolyóért nyúl, mert a Miatyánkot már elfelejtette. A csökönyös Maradi valójában agresszív kismalac, aki a nagyságot követeli magának, de nem tud mást felmutatni a kicsiségéből fakadó dölyfösségen és utálaton túl. Ha neki rossz, arról mindig más tehet.

A folyamatos woke-ozás Maradi érveinek leggyengébb pontja. Ha leszáll az Egyesült Államok bármelyik repterén, és látja, hogy a tízfős takarító személyzetből tíz fő fekete, ha végigsétál New York vagy Chicago utcáin, és látja a magukban motyogó, csutkára beszívott afro- és latin-amerikaiakat, vagy ha bármelyik kávézóláncban kizárólag kisebbségi eladótól vásárol – mindezekhez nekem volt szerencsém –, akkor beláthatja, hogy a woke nem a visító, nyugati libsik fehéremberi nagyságot eltörölni óhajtó kulturdzsihádja, hanem a rendszerszintű, történelmi rasszizmusra adott reakció. Nekünk ezt itt nem kell belátnunk, nem a mi ügyünk.

Ahogy nem a mi ügyünk az sem, hogy oldalt válasszunk Izrael és Palesztina ügyében, szimpátiaalapon. Hiszen válogathatunk az ismert érvek, a gaztettek, a jogos követelések, a történelmi szempontok közül. És szimpátia alapján dönt az is, aki érvel, személyes nézőpontból formálja meg a maga igazságát. Az izraeli–palesztin konfliktus hosszú történetének legújabb fejezetébe a nyugati egyetemistáktól és a tudósoktól a lattehívő haladárokon és a queereken át az amerikai kormányig és az európai kommunistákig mindenkinek beletörik a bicskája. Nem igazán tudunk érdemben hozzászólni, mert nem ott élünk, ezért máshogy érint minket. Ahogy a woke és túlkapásai sem a magyar Maradi büszkeségét hivatottak lecsiszolni. De arra nagyon is jók, hogy ha valaki egy bizonyos szögből elmélkedni próbál az emberiség jelenéről és jövőjéről, azt könnyen meg lehet gyanúsítani a „felvilágosultság” vádjával.

Persze emlegethetjük az Oscar-kvótákat, a netflixes sorozatok agresszív reprezentációs törekvéseit, lehet dobálózni a nemváltó műtétekkel, csakhogy Maradinak igazából egyikhez sincs személyes vagy napi köze. Libernyák és Maradi, a hős macsó valójában ugyanazt akarja és ugyanarról beszél: megvédeni egy adott csoportot a pusztulástól. Az egyik szűkebb körben, mondjuk a nyelvközössége határán húzza meg a számára fontos értelmezési tartományát, míg a másik a teljes emberi fajban, vagy akár minden létező ember és állat halmazában.

A neoliberális gazdaságpolitika érdekei egybeesnek a liberális eszmerendszer széleskörű felszabadító törekvéseivel: „hadd dolgozzanak a nők is, legalább lesz pénzük vásárolni”,„emeljük fel a feketéket, adjunk el nekik is okostelefont”. Minél szélesebb az emberi jogok köre, annál nagyobb a potenciális vásárlóerő is. Ez is egyfajta reálpolitika és piaci szemlélet. És ez az egyik fő oka az eszmék, izmusok, emberi törekvések, ízek és imák globális körforgásának, ami Maradinak nem tetszik. Univerzalitás, piac és emberi jogok szerencsésen egybecsúsznak. Nem véletlenül mondja Slavoj Žižek, hogy a valódi konzervatív ma a globalizáció-kritikus, helyi piacot támogató baloldali. Ő védi valójában az eszméket és a kultúrákat a túlzott változatosságtól. Csak hát, ahogy Maradi fogalmaz: a balos hülye, és különben is, az hozzá képest már libsi.

De vissza az elejére. A „jóemberkedés” Maradi definíciója szerint a realitásokat figyelmen kívül hagyó puszta szimpátiaosztás. Lehetséges. Bár szerinte, ha valaki az emberrel egyenrangúnak tekinti az állatokat, az nemcsak gyanús, hanem egyenesen buzi is (értsd: „önmagát megadó”, „gyengébb” fél). Ha valaki az elnyomott kisebbséget, például az Izrael és a Hamasz által éppúgy kihasznált palesztinokat nem találja felelősnek önnön történelmi helyzetéért és állapotáért, az gyanús. Aki kísérletet tesz arra, hogy megpróbálja legalább támogatni a hajléktalanokat, az hülye, „mert a csóró biztos maga tehet róla”. Aki bármit megtesz, amit egyszerű közemberként megtehet a környezeti károk enyhítéséért, az csak jóemberkedik.

Maradi libsiellenes hisztijével, libernyák könnyek utáni sóvárgásával valójában csak egyetlen dolgot árul el: hogy mit és kit utál. Más mondanivalója, gondolata, érve, nincs. Ez pedig az önmeghatározás legprimitívebb formája.