„A város már sosem lesz a régi. A Tangiers után jöttek a mamutcégek. Ma úgy néz ki az egész, mint Disneyland. A kölykök kalózosdit játszanak, amíg apuci meg anyuci elverik a pókergépeken a kosztpénzt, meg a gyerekekre spórolt lóvét. Régen az osztók tudták a nevedet, hogy mit iszol, mit játszol, ma olyan, mintha egy reptérre jelentkeznél be, és ha hívod a szobapincért, hogyha mázlid van, csütörtökre oda is ér. Ma már semmi sem a régi... Bejön a nagyhal négy milkóval a bőröndjében, és valami taknyos nyikhaj a társadalombiztosítási számát kéri. Miután a szakszervezetet kiütötték, a cégek lebontották a legtöbb régi kaszinót. És kinek van pénze a piramisok újjáépítésére? Tőzsdecápáknak.”
(Martin Scorsese: Casino – 1995)
Tudom, tudom, ma már a kedvenc traumánk a transzgenerációs fájdalom, de nekem akkor is szimpatikusabb Sam „Ász” Rothstein, vagy épp Nicky Santoro, mint mondjuk Phillip Green, „a köcsög igazgatótanács elnöke”. Hiába ő a „tökéletes kirakatember”, és „az Isten is erre teremtette”, s hiába is állították róla, hogy „nem tudott túl sokat, nem is akart túl sokat tudni, főleg arról nem, hogy a górék miatt kapott kölcsönt az alaptól. Azzal áltatta magát, hogy a két szép szeméért kapta a lóvét.”
Akkor is... ő egy epizódszereplő.
Legalábbis egy egészestés moziban.
Ugyanakkor az meg egy vitathatatlanul makacs tény, hogy a NER bukása után Magyarország sem lesz már olyan, mint régen. A hazai politikai kaszinóban is véget ért a szivarfüstös korszak. A nemzeti oligarchák és az egyedi politikai alkuk világa – ahol az „osztók még tudták a nevedet” – menthetetlenül a múlté.
Nem is nagyon tudunk mit kezdeni ezzel a steril, Excel-táblás valósággal. Jellemző módon a magyarokat még mindig jobban érdekli, hogy mi lesz Sulyok Tamás közjogi sorsával, mint az, hogy miért beszél (szinte) múlt időben Magyar Péter az uniós források hazahozataláról. Sőt, a sajtótájékoztatókon sem kapott még egyetlen érdemi kérdést sem a miniszterelnök arról, hogy pontosan milyen strukturális reformokat fog bevezetni – azokat, amelyek Ursula von der Leyen megfogalmazása szerint Magyarország és az Európai Unió javát egyszerre szolgálják majd.
S ha már Európai Bizottság.
Emlékeznek a régi viccre, miszerint ki nyerte meg a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című országos vetélkedőt? A korabeli helyes válasz természetesen a CIA volt. Azonban még a legmélyebb stagnálás évében, 1984-ben (tényleg 1984 a megjelenés éve – a szerk.) is s képes volt kiadni az MSZMP Somogy megyei Bizottságának Propaganda- és Művelődési Osztálya egy Ki tud többet a Szovjetunióról? – Kérdések és feleletek a Szovjetunió társadalmi, gazdasági és kulturális életéről című kötetet. Arról őszintén fogalmam sincs, hogy 1984-ben mit tudtak a kommunista keleti blokkban sínylődő, hiánygazdaságtól megnyomorított európaiak a Szovjetunióról, vagy épp mennyire érdekelték őket „a szocialista világrendszer vezető államának társadalmi, gazdasági, politikai viszonyai” a puszta túlélésen kívül. Viszont, bármennyire is furcsán és ijesztően hangzik, jelen pillanatban Ursula von der Leyen bizottsági elnök magabiztosan nyerné meg a magyarok millióival szemben a „Ki tud többet (az új) Magyarországról?” vetélkedőt.
Miközben ezt a cikket írom, továbbra sem tudhatják a hozzám hasonló egyszeri választópolgárok, hogy valójában milyen kőkemény (khm) reformokról egyezkedett Ursula von der Leyen Magyar Péterrel a színpad mögött, és hogy ezek a zárt ajtós megállapodások hogyan fogják egyszerre Magyarország és az Európai Unió javát szolgálni.
Mert egyébként az Európai Bizottság hivatalos nyilatkozata egészen konkrét változásokat ír elő a Magyarországnak járó, de az Orbán-kormány megbuktatása érdekében visszatartott uniós források átutalásáért. Donald Trump korábbi, személyes alapú „barátsága” és a tusványosi szabadságharc retorikája már a múlté. Európa győzött, Magyar Péter sorra tárgyal a német, francia és ír vezetőkkel. Ahogy a klasszikus pesti flaszter mondja: „Brüsszel sokkal közelebb van, hiszen oda el lehet jutni vonattal is, míg Washingtonba repülni kell”.
Bár a parlament és a Magyar Közlöny oldalain még nem látszódik, de
„Az Ön kormánya és az Európai Bizottság azonnal munkához látott. Megállapodtunk egy erős keretrendszerben, amely biztosítja, hogy Magyarország kezelje a korrupcióval és a jogállamisággal kapcsolatos aggályokat. Magyarország úgy döntött, hogy csatlakozik az Európai Ügyészséghez, hogy a jövőben megvédje az európai uniós forrásokat. Ön vállalta az Integritás Hatóság megerősítését – annak érdekében, hogy valódi eszközökkel rendelkezzen a korrupció és az összeférhetetlenség feltárására és visszaszorítására. Ön a közbeszerzési törvényt is felülvizsgálja – annak érdekében, hogy visszaszorítsák a csalásokat és megvédjék az adófizetők pénzét. Foglalkozik azokkal a struktúrákkal is, amelyek különösen magas kockázatot jelentettek az állami foglyul ejtés szempontjából. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok, amelyek a magyar gazdaság egyre nagyobb részét fedték le, fokozatosan megszűnnek. Ezek erős jelei annak, hogy Magyarország új fejezetet nyit. Ön mindössze néhány hét alatt olyan reformokat vitt előre, amelyek már régóta esedékesek voltak” – fogalmazott a német politikus. Sőt, szerinte Magyar Péterrel közösen komoly előrelépést értek el az alapvető jogok magyarországi védelme terén, különösen az akadémiai szabadság vonatkozásában, és olyan jogszabályokat fogad el az ország, amelyek végleg kezelik az összeférhetetlenségi és integritási szabályokkal kapcsolatos aggályokat.
Mindenesetre 16,8 milliárd euró a tét.
Az európai gazdasági tervezgetés optimista, bázis-üzemmódja ugyanis azzal a naiv feltételezéssel számolt, hogy 2026 kora nyarára – azaz nagyjából mostanra – újra megnyílhat a globális energiaellátás torkának számító Hormuzi-szoros. Ez ma, június 3-án legalábbis még egyáltalán nem történt meg, az iszlám terrorrezsim továbbra is fegyverben van. Egy klasszikussal élve: „Az út zárva van, a Holtak vágták bele a sziklába és a Holtak őrzik! Az út zárva van!” A Reuters számításai szerint májusban napi 1,2 millió hordó nyersolaj jutott el Ázsiába a Hormuzi-szoroson keresztül – ez elképesztő zuhanás a konfliktus előtti három hónap napi 13,54 millió hordós átlagához képest.
Ez közvetlenül erősíti azt a kockázatot, amelyre az Európai Bizottság május 21-i forgatókönyv-elemzése épült. A Bizottság kedvezőtlen forgatókönyve azt vizsgálja, mi történik, ha az energiapiaci zavar nagyobb és tartósabb lesz az alappályába beépített feltételezéseknél. Az alappálya már eleve magas energiaárakkal számolt: 2027 végére az olaj- és gázárak még mindig körülbelül 20 százalékkal haladták volna meg a konfliktus előtti szintet. A kedvezőtlen pálya ennél súlyosabb: fizikai és logisztikai korlátok 2027 elejéig fékeznék az Öböl menti országok exportját, így 2026 végére az olajexportnak csak mintegy fele, a gázexportnak körülbelül egyötöde jutna ki a világpiacra a háború előtti mennyiségekhez képest.
Az árhatás a brüsszeli GM-modellben (Global Multicountry modell) egészen horrorisztikus. A Brent nyersolaj ára ebben a negatív forgatókönyvben 2026 végén 180 USD/hordó (igen, jól olvassák: SZÁZNYOLCVAN dolláros!) szinten tetőzne, és innen is csak rendkívül lassan, fokozatosan mérséklődne 2027-ben. A gázpiac eközben még ennél is hosszabb ideig maradna fojtogatóan feszes: az európai irányadó TTF gázár 2026 végére körülbelül 80 EUR/MWh-ig robbanna fel, elsősorban az amerikai és ázsiai vevőkkel folytatott gyilkos LNG-piaci verseny, a feltöltendő tárolók és a téli európai fűtési szezon együttes szorításában. A Bizottság nem véletlenül kezeli külön az olaj- és gázpiacot: az olajpiac mélyebb, likvidebb és könnyebben átirányítható készletekkel bír (például Észak-Amerikából vagy Norvégiából), a gázpiac viszont infrastrukturálisan kötöttebb, így sokkal nehezebben viseli el a sokkokat.
A makrogazdasági következmény kettős satuba fogja a kontinenst, és az a helyzet, hogy egyik mutatóval sem lehet választásokat nyerni a közeljövőben:
Az Európai Unió GDP-növekedése 2026-ban az alappálya szerinti 1,1 százalék helyett mindössze 0,7 százalékra esne vissza, 2027-ben pedig a várt 1,4 százalék helyett szintén 0,7 százalékon stagnálna. Ezzel párhuzamosan az infláció 2026-ban 3 százalék helyett 3,3 százalékra, 2027-ben pedig a tervezett 2,4 százalék helyett 3,5 százalékra ugrana fel. A legszebb az egészben, hogy a fő inflációs átgyűrűzés oroszlánrésze pont 2027-ben csapódna le a reálgazdaságban és a maginflációban, mivel a nyersanyagárak a forgatókönyv szerint csak 2026 legvégén érnék el a csúcsot.
A növekedési veszteség ráadásul nem kizárólag az energiaárak közvetlen, mechanikus hatásából fakad. A Bizottság exogén módon számol az olyan felerősítő csatornákkal, mint a fogyasztói bizalom összeomlása, a kockázati prémiumok drasztikus emelkedése, a gyengébb globális kereslet és az elkerülhetetlen monetáris politikai sokk. A feltételezés szerint az EU kockázati prémiumai azonnal 25 bázisponttal nőnek (megdrágítva minden állami és vállalati finanszírozást), a világ többi részének kibocsátásnövekedése 2026-ban további 0,25 százalékponttal csökken, a jegybanki kamatszint a Taylor-szabály miatt átlagosan 30 bázisponttal lesz magasabb az alappályánál, miközben az automatikus stabilizátorok tehetetlensége miatt az államháztartási egyenleg a GDP mintegy 0,5 százalékával romlik 2027-ben.
Az Európai Bizottság által felvázolt forgatókönyv fő üzenete tehát az, hogy
Emellett vannak olyan súlyos modellbizonytalanságok, amelyeket semmilyen szuperszámítógép nem tud előre kiszámolni: ezeket úgy hívják, hogy a hús-vér választópolgárok. Tartósan magas árszinteknél a fogyasztói és vállalati reakciók egy ponton túl nemlineárissá válnak, a gáz- és áramárak közötti strukturális kapcsolat (a gázalapú árazás miatt) brutálisan felerősítheti a maginflációt, az egyes tagállamok tényleges terhelése pedig az egyedi energiaimport-függőségük, az elhibázott energiamixük és a lakossági árak átgyűrűzési sebessége szerint drámai módon eltérhet egymástól.
S ha Brüsszel forgatókönyve nem lenne elég, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) májusi olajpiaci jelentésének számai sem kedveznek a nagyot álmodó, szakértőinek mondott európai politikusoknak. A szervezet 2026-ra éves alapon napi 420 ezer hordós keresletcsökkenést vár, így a világ olajfelhasználása napi 104 millió hordóra (mb/d) eshet vissza – ez nem a zöld átmenet sikere, hanem a gazdasági satufék eredménye, ami napi 1,3 millió hordóval alacsonyabb a háború előtti prognózisnál. A visszaesés a jelenlegi, 2026 második negyedévében a legsúlyosabb, amikor havi alapon napi 2,45 millió hordóval esik be a globális igény; ebből az OECD-országok napi 930 ezer hordós, a nem OECD-országok pedig napi 1,5 millió hordós zuhanást könyvelhetnek el. A legnagyobb strukturális csapást jelenleg a petrolkémiai szektor és a légi közlekedés szenvedi el, miközben a csillagászati árak, a romló makrogazdasági környezet és a kényszerű keresletcsökkentő intézkedések egyre szélesebb körben fojtják meg az üzemanyag-felhasználást.
A globális olajkínálat áprilisban további napi 1,8 millió hordóval, napi 95,1 millió hordóra esett vissza, ami azt jelenti, hogy a konfliktus februári kezdete óta mért összesített kapacitásveszteség elérte a csillagászati napi 12,8 millió hordót. A Hormuzi-szoros lezárása által közvetlenül érintett Öböl-menti országok kitermelése jelenleg napi 14,4 millió hordóval marad el a háború előtti szinttől! A jelentés szerint az Atlanti-medence magasabb termelése és exportja ugyan próbálja betömni a rést, de ez csak részleges tűzoltásra elég. Az amerikai kontinens 2026-os kínálatnövekedésére vonatkozó várakozást az év eleje óta ugyan több mint napi 600 ezer hordóval emelték fel (átlagosan napi 1,5 millió hordóra), de az IEA azon alapfeltevése, miszerint a Hormuzon keresztüli áramlások júniustól fokozatosan újraindulnak – és így a globális kínálat 2026 egészében átlagosan napi 3,9 millió hordós csökkenéssel megússza –, finoman szólva is túlzottan optimistának tűnik.
A globális finomítói rendszer szintén a működőképessége határára került. A nyersolaj-feldolgozás a második negyedévben napi 4,5 millió hordóval, napi 78,7 millió hordóra zuhan, az év egészében pedig napi 1,6 millió hordóval, napi 82,3 millió hordóra mérséklődik az infrastrukturális károk, a finomítók elleni támadások és a szűkülő alapanyag-ellátás miatt. A készletadatok a piaci feszültség gyors, drámai mélyülését mutatják: a globálisan megfigyelt olajkészletek márciusban 129 millió hordóval, áprilisban további 117 millió hordóval estek vissza – ez összesen 250 millió hordós (napi 4 millió hordós) készletfelélést jelent mindössze két hónap alatt! Áprilisban a szárazföldi készletek brutális mértékben, 170 millió hordóval csökkentek (ezen belül az OECD-országok szárazföldi raktárai napi 4,9 millió hordós ütemben ürültek ki), miközben a vízen veszteglő, blokád alá vett olaj mennyisége 53 millió hordóval duzzadt fel.
Az ármozgások a fizikai hiány miatt teljes kiszámíthatatlanságot és elképesztő spekulációt jeleznek. A North Sea Dated áprilisban egy észvesztő, közel 50 dollár (USD)/hordós sávban ingadozott, havi alapon mintegy 16,50 dollárral drágulva érte el az átlagos 120,36 dollár/hordós szintet. A közel-keleti háború kezdete óta az Öböl-menti termelőktől származó kumulatív, összesített kínálati veszteség már meghaladta az 1 milliárd hordót, miközben jelenleg is több mint napi 14 millió hordónyi kapacitás áll teljesen lezárva. A tényleges piaci rés azért valamivel kisebb, mint a kiesés fizikai nagysága, mert a válság előtt szerencsére strukturális többlettel rendelkezett a piac, a finomítók pedig drasztikusan megvágták az importot (Kína nyersolaj-behozatala például 3,6 mb/d-vel esett vissza). De az IEA figyelmeztetése világos: még ha a szoroson keresztüli forgalom a harmadik negyedévtől fokozatosan helyre is állna, a kínálat regenerálódása sokkal lassabb lesz, így az olajpiac az év utolsó negyedévéig strukturális hiányban ég el. A nyári főszezon előtt brutális áringadozások jönnek.
Kész szerencse, hogy Magyarország már sosem lesz a régi, és megjöttek a mamutcégek... és a szakértői kormányunk. Hiszen mikor is lehetne valóságosabb és aktuálisabb a leszámolást túl nem élő Nicky Santoro végső meglátása.
„De végül mindent elbasztunk. Annyira szép lett volna, de aztán ez lett az utolsó, hogy magunkfajta kispályásokra ilyen kurva nagy értéket bíztak.”
Borítókép: Magyar Péter és Ursula von der Leyen Brüsszelben 2026. május 29-én / fotó: Dursun Aydemir / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés