Egy régi szovjet viccben festménypályázatot írnak ki Puskin halálnak századik évfordulójára. A harmadik helyezett kép címe: „Lenin Puskint olvas”. A bírálóbizottság döntése alapján „A kép történetileg pontos, de ideológiai szempontból reakciós”. A második helyezett: „Puskin Lenint olvas”. A bizottság véleménye: „A kép történetileg kifogásolható, de ideológiai mondanivalója progresszív”. Az első díjat természetesen a „Lenin Lenint olvas” című festmény nyeri el – az minden szempontból tökéletes.
De hogy maradjunk a szovjet éránál, van egy kedves képem: boldog nyenyecek görögdinnyét vásárolnak a szövetkezeti boltban, 1952 telén. Ilyen volt (a képek szerint) egy kontinensnyi birodalom belső világpiaca: a szocialista fogyasztói társadalom örömünnepe. (Giles Dauvé írja, hogy „a szupermarket csupán a mennyországa annak a világnak, amelynek Auschwitz a pokla”, szóval itt egy olyan világ mennyországát látjuk, amelynek a gulág volt a pokla.) Mondhatnánk vidám képnek is, bár én inkább elgondolkodtatónak érzem. Egy kvázivalóság részének, hiszen mindenki tudta – azok is, akik a Pravdában megtekintették a képet, mikor megjelent –, hogy egyáltalán nem kapni dinnyét a nyenyeceknél. Dinnyét Szamarkandban lehetett leginkább kapni, ott még túl sok is volt, sokezer hektár, rájuk rohadt mindig, nem baj, később elszámolták KGST-exportra, vittek cserébe Vlagyivosztokba magyar pörköltkonzervet meg kubai szójaszószt, amit az élelmes vlagyivosztoki proletárok vodkára cseréltek, mert ott is kurva hideg volt, a pörköltkonzervből kukacok kandikáltak, mint a Patyomkin-páncélos ebédjelenetében, a szójaszószban pedig nem volt alkohol (rum és szivar is érkezett Kubából, meg pálinka és gyulai kolbász Magyarországról, de azok csak Moszkváig, ott is csak bizonyos kerületekig, és ott is csak egyes házakig jutottak). Lényeg: a képeken és a Pravdában jutott görögdinnye a nyenyeceknek. Talán megpróbálkoztak olyan képpel is a Pravdában, hogy „vidám üzbég elvtársak örülnek a tundráról érkezett medvehájnak”, csak a medveháj rohadtul nem látványos, nem olyan szép, gömbölyű dolog, mint a görögdinnye.
Nyilván nem véletlen, hogy éppen az olvasás (ki olvas kit?), illetve a dinnye jutott az eszembe, mikor először elnéztem Magyar Péter minapi „spontán” fényképét, ahogy egy dinnye társaságában Boris Johnson Churchillről szóló könyvét olvassa (kronológiailag lehetséges, ideológiailag duplán előremutató, és még dinnye is van benne, bólogathatna a bizottság), utána elolvastam itt az ÖT-ön Krasznahorkai Emma frappáns mű- és valóságelemzését ezzel kapcsolatban. Mert ez – éppen kimódoltan keresetlennek tűnő lényegtelenségében – egy lényeges kép.
A lényeg: valóság és reprezentáció viszonya – ennél kevesebb agyontárgyalt téma van az emberi civilizáció történetében, árnyékok a barlang falán, hitigazság és tapasztalati igazság, érzékelés és percepció, egyedi és általános, és ezek megannyi bonyolult kapcsolata.
Van az „és az Ige testté lőn” elképzelésének egy sajátos narratív mágiája (Umberto Eco gyönyörűen leírja A Foucault-ingában és a Baudolinóban), ami persze egyben konkrét politikatechnikai szerszámmá válik a hatalomreklámozás értő politechnikusai kezében: amiről beszélünk, az pusztán a szöveg (vagy az egyszerre ősibb és modernebb kép) születésével bizonyos értelemben valósággá válik, a továbbiakban már annak a reális környezetnek a része lesz, amelyben a szöveg, illetve a kép (vagy a szöveg által hordozott képiség) megszületett és születik. Ahogy Diodórosz Kronosz megfogalmazta „győzedelmes argumentumában” (amit Marx saját személyes mottójaként használt): „Ami lehetséges: megvalósul, és ami megvalósul: lehetséges”. Bár a megarai filozófus az i.e. 4. és 3. század fordulója körül fogalmazta meg tézisét, az mégis igazi posztmodern alapvetés, a spektakuláris társadalom egyik pillére: ez teremti meg a lehetőségét, hogy a felhalmozódó látvány tőkévé, vagyis hatalommá (tehát – többek között – politikává) váljon. A spektakuláris politikában pedig a diszkurzív valóság sajátos narratív monológgá válik; nem elenyészik, ahogy sokan gondolják, nem felbomlik, hanem szintet lép, önmaga esszenciájává lesz, ahogy sok ezer évvel ezelőtt Mezopotámiában az érzéki, fogyasztható árpaszem önnön puszta, aranyban vagy ezüstben mért súlyává lényegült át, termékből áruvá vált, áruból általános egyenértékké, hasznossága csereértékké konvertálódott, egy adott, konkrét dologból minden dologgá burjánzott. Pénz lett belőle. Ettől, mondhatni, az árpa még árpa maradt, de szalmaszál-tengelye körül megfordult az egész társadalom.
A zseniális Picasso kalandjai című filmben (1978) van egy jelenet, mikor Picasso egy tengerparti kávéház teraszán ücsörögve meglát néhány halászt. Azonnal csurig eltölti a dolgozó nép iránti szolidaritás, odarohan hozzájuk, ölelgeti őket. A halászok zavartan toporognak. Picasso nagy nekibuzdulásában rajzol nekik egy absztrakt halat. A halászok szépen megköszönik, de amikor azt hiszik, Picasso már nem látja őket, pukkadozva kiröhögik a rajzot (ami, fogadjuk el egy pillanatra a film szüzséjét valóságnak, többet ér egyévi keresetüknél), és eldobják a papírt, amit elvisz a szél (persze Picasso remek üzleti érzékkel megáldott papája talál rá, és azonnal el is adja).
Melyik az igazi hal? A halság absztrakciója, a magaskultúra értékes produktuma? Vagy a halászok hálójában vergődő büdös makrélák a maguk konkrét jelenvalóságukban és ehetőségükben? Ez is, az is? Áthidalható-e a halságokat elválasztó társadalmi szakadék? Érvényesebb-e egyik a másiknál? Kell-e, hogy valamelyik érvényesebb, magasabb rendű legyen? Ezek a legnehezebb kérdések. Megélni, hogy mindkét halkoncepció releváns, és értelmezési keretük a közös valóságunk. A kép maga a keret, ami nem önmagát, hanem a teljes társadalmat keretezi.
Rengetegen próbálták a spektákulum jelenségét különféle képekhez kötni, hogy legalább metaforikusan megragadható legyen (bár a spektákulum nem metafora!).
(„...a nap, amely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött”, írja Debord [Erhardt Miklós fordítása]), nyelve a végső normativitás nyelve. Oka, célja és eszköze önmaga – a kapitalista társadalom örökkévalósága, múlt és jövő megjelen(es)ítése egy sosem múló, fausti pillanatban, egy ontológiai teleológiában.
„Hatalmas képek a hatalmas falakon”, egyben Apró képek balladája. Sartre szerint „a Pokol: a másik ember”; a spektákulum szerint a mennyország (minden lehető mennyországok legmennyországabbika) önmagunk vagyunk, ahogy külsővé-idegenné válunk. Sartre szerint a választás az eldologiasodás értelmetlen választása; a spektákulum szerint ő maga a választás, és a szavazás egyszer s mindenkorra lezárult. A spektákulum maga az Eredmény: minden plakáton olvasható (ha van még felirat egyáltalán), minden képről ránk kacsint, ahogy ül, és Leninként önmagát olvassa.
Újfajta totalitarizmus ez, a viszonyok feletti diktatúra, amely sokkal univerzálisabb egy-egy adott politikai rendszernél, rezsimnél. A konkrét jelentést (azt, „ami történik”) egy sajátos képiség csomagolja be és írja felül.
Megvan talán huszonöt éve már, hogy az egyik lap előre megíratta velem Fidel Castro nekrológját. Hogy legyen készen, bármikor szükség lehet rá. A szöveg azóta nyilván elenyészett valahol az egyesek és zérusok digitális szeméttelepén, beleolvadt a virtuális semmibe. Fidel meg még eléldegélt egy jó darabig. Úgy tűnt, örökké él. Túlélte a nekrológjait.
Fidel a világ talán legjobban marketingelt diktátora volt, aki maga is egy diktátor legyőzésével került a hatalomba, és a politikai karneválban lánglelkű forradalmárnak öltözött. Brand lett, ikon.
Sokan nem vettek tudomást rémes rendszere árnyoldalairól, amit persze az is indokolt, hogy ezek kontúrjukat vesztették más, sokszor sokkal rémesebb rendszerek között. Kuba távolról mindig olyan napfényes, vidám diktatúrának tűnt, de ez így volt már – sajátos történelmi fricska vagy éghajlati fátum? – Fulgencio Batista idején is. Öreg amerikai autók, vigyorgó zenészek, rum, szivar, tenger – mintha a vidám trópusok inverz spektákuluma ellensúlyozta volna a jegyre osztogatott nyomort, a tengerbe fúló menekülteket, akikkel Fidel és az USA pontosan úgy sakkozott, mint a mindenféle mai kormányok, az Isla de Juventud karibi szépségű lágereit, ahová a disszidens értelmiségiek, vagy éppen a melegek kerültek, a szocializmusnak hazudott félperifériás, nemzeti kapitalizmust, egy – a huszadik század mércéjével mérve – visszafogottan gyilkos önkényuralmi rendszert.
Fidel évtizedekig elvezetett egy országot, amelynek legfőbb exportcikke sajátos geopolitikai helyzete volt, mellette némi nádcukor, és egy balos mitológia (központjában a jól felépített Che Guevara-képpel, akit persze a valóságban alighanem Fidel és a Stasi közreműködésével tettek el láb alól). A fideli romantika mindig adott némi muníciót az antiimperialista érzelmeknek, utóbb pedig valami nosztalgiát. Globális legendáriummá vált, popkulturális termékké, egy elképzelt forradalom cukormázas látványpékségévé.
Mikor aztán végül Fidel valóban meghalt, a dolognak már semmi jelentősége sem volt. Elvásott rég a forradalmi romantika, más látványok kínálták magukat a globális ideológiai áruházláncok polcain. De egyvalami biztos volt és maradandó: a képpé, benyomássá, spektákulummá átlényegülő történelem, ahol a forma magába olvasztotta a tartalmat.
Szakmai ártalom, de szoktam azon töprengeni, hogy tulajdonképpen mi a történelem. „Valami tantárgy, ha jól emlékezem”? A múlt eseményeinek szenvtelen regisztere, vagy a róluk alkotott percepciók gomolygó egymásba olvadása? Egy-egy prekoncepció igazolása? Visszavetített okoskodás arról, hogy „mi lett volna, ha”? Egyfajta példamese, „egy gondolat, ami örömet okoz” (ahogy Guy Lardreau állította)? Ontológia, szekuláris teológia, vagy örökké a képzelt fausti cél (a zsinóron a szamár elé lógatott répa) felé törtető teleológia?
Ez is, az is, meg még számos dolog: a történettudomány (sok más tudományhoz hasonlóan) máig is leginkább azzal van elfoglalva, hogy meghatározza saját tárgyát és saját kereteit.
Pár éve kicsit talán közelebb kerültem a nagybetűs Válaszhoz. Az egyik bank egy hétvégén valamit átalakított a webfelületén. Ez a hír egy híroldalon a következő címet kapta: „Történelmi átállást hajt végre a hétvégén az egyik nagybank”. Ugyanez a hír egy mások híroldalon így festett: „Napokra használhatatlanná válik az XY Bank több szolgáltatása”. A két értelmezés (a romantikus, nagyívű esszencializmus és a pozitivista, piszmogó kisrealizmus) között valahol ott van az, amit talán instant „történelmi valóságnak” vagy közvetlen tapasztalásnak nevezhetünk: hogy a „fejlődés” nem peckesen erigáló vektor, hanem önmaga farkába harapó absztrakció: „Kérjük, próbálja meg később!”, pontosabban „Próbálja újra és újra, a végtelenségig!”.
Ez az örökkávalónak tételezett taposómalom jelenik meg abban, ahogy minden „puszta reprezentációvá” válik (Debord), ahogy a képek (olvasók, olvasmányok, dinnyék és fókaháj, az absztrakt és valós halak, az árpaszemnyi ezüst egyenértékei) felcserélhetők, esetlegesek. Mi pedig – mint a halászok csónakjaiban vergődő makrélák Picasso tengerpartján, a Kubát Miamitól elválasztó tengerszorosban evickélő menekültekre vadászó cápák, vagy éppen ezüstösen rajzó snecik Magyar Péter jachtja körül, csak tátoghatunk, és tompa, kerek szemünkkel bámulva csodálkozhatunk rajta, hogy miféle hálóba keveredtünk már megint, miféle szigonyokat vágnak a hátunkba, miféle horgokra haraptunk rá, és maximum abban reménykedhetünk, hogy majd finom, fűszeres, gusztusos lesz a belőlünk főzött halleves.
Vagy legalábbis jól mutat majd a Facebookra és az Instára felpakolt profi ételfotókon.
Borítókép: Magyar Péter Churchill-könyvvel és dinnyével a Balatonon / forrás: Magyar Péter Facebook-oldala
Bejelentkezés