Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós. Emberi volt, sosem volt tökéletes. Vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.

A mai magyar belpolitikai konstellációban a „nemzeti” narratíva marad az egyeduralkodó. Ez pedig egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához vezet, amely elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők.

Itt élünk Magyarországon, ki elkövetőként, ki áldozatként – a legtöbben mindkettőként egyszerre. De azért jóval többen vannak-vagyunk az áldozatok. Elkövetőségünknek leginkább a belenyugvásunkat tekinthetjük: hogy – még ha a darabot, a rendezőt, a színészi játékot és a büfé kínálatát kritizáljuk is – alapjában elfogadjuk a színpadot mit olyat, elhisszük, hogy azok a deszkák a világot jelentik, és más világ nem is lehetséges.