Szenteste a fehér házban

Nem igazán voltak emlékezetesek nálunk az ünnepek. Hogy lettek volna? Sötétben éltünk a fehér házban.

Anyunak igazán nehezére esett a nyár, a napsütés. Vakított az ég, szúrt, és ettől anyu könnyezett. Olyankor vörösre gyulladt a szeme és megduzzadt, folyt a csipája. Ő a telet szerette, a ködöt. Amikor korán lemegy a nap, és a világ élőlényei koromsötétben kénytelen boldogulni. A fekete, téli, szótlan éjszakák. Mi falun sötétben éltünk, és szerettük ezt a sötétet. A kormos szürkületben el lehet tévedni, és el lehet tűnni a világ szeme elől. Azt csinálsz, amit akarsz, és úgy csinálod, ahogy akarod, hogy senkise lássa. Szabad vagy, talán mások bolondnak tartanak, de ez ott a házak és a szélesre nyúlt udvarok között senkit nem érdekel.

Anyu elővette a lisztes zsákot a hátsó konyhában, kivonszolta a polcok alól, és kimérte az adagokat. Kovászt érlelt, gyúrt, formázott és sütött. Ült a forró tepsi mellett, cigarettázott, hosszan fújta a füstöt. Télen bármilyen idő volt, kijárt a verandára a kenyeres kosarakért, ott kelt meg a tésztája a kockás konyharuha alatt, a deres szekrényekben. A fagyos, jéghideg kamrába is kicammogott. Ott aztán kiabálhatott. Néha egerek mászkáltak a liszteszsákon, anyu nem látta őket, de azonnal kiszagolta a fekáliájukat. Jött a söprűvel, hogy fejbe vágja a korcsokat, persze vakon nekiment a falnak, és betört a homloka. Mérgesen, hangosan szentségelt, ez már nem is anyu volt, anyu eltűnt. Kicserélték egy dühös emberre. Vicsorgott sárga, dohányos fogaival, és mély, rekedt hangon szentségelt.

Hozta a vasat, a csapdát és a kampót, mind megölte őket, könyörtelenül. Vérben ázott a veranda, fagyott, hideg vérben. Anyu, mivel nem látott, nem tudta, hogy a véren csoszogva jár ki a hátsó konyhába, a sütés az egerek és a mezei patkányok miatt se maradhatott el.

Tudott sötétben sütni. Kekszeket, kenyeret, babkát, kakaós csigát. Fonott kalácsot, francia briósokat, kecses kézzel hajtogatta át a tésztáját; hosszú, csillogó ujjával szaggatta a pogácsát. Csukott szemmel, felfelé nyúló, magas nyakkal, mintha a plafont bámulná. Mintha a tészta a mennyországból érkezne, a liszt onnan potyogna le, akár a hópihék. Szagolta, szívta a pihéket...