Hallgasd meg!Mélypont volt. Sötét idők. Egy régi ismerős, Ron Petrusha kért meg, hogy vigyázzak a kutyára és a két macskára. Valami dolga volt és nem tudta, mikor ér haza. Sokgenerációs szerb bányászcsaládból származott. A szülei valahol Pennsylvaniában dolgoztak, és ő is ott nevelkedett. Hosszú, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy csetnik a neretvai csatából, de igazából kemény kommunista volt. Trockij-féle, széles spektrumú hadjáratokat folytatott. Toborzott, agitált, szemináriumok sorát tartotta, könyveket írt. Ott volt az FBI feketelistáján.
Ivott is rendesen, fél kézből fél üveg vodkát. A Columbia egyetem Soviet Studies karán végezte a doktorátusát. Volt sokszor Moszkvában, beszélt oroszul, és a fekete nőket szerette. Itt lakott Brooklynban, egy hatalmas, hatszobás lakásban a St. John’s Place gettó felé eső részén. Hatvan dollár volt a lakbér. Ő volt az egyetlen fehér ember az egész épületben, és talán az egész utcában is. Egy ilyen lakásért a jobb részeken elkértek kétezer dollár is, ha egyáltalán találtál ilyet.
Egykor gazdag környék volt, gyönyörű lakások, cselédszobák, faragott ajtók, drágán csempézett konyhák és fürdőszobák. De lezüllött a végsőkig. Drogos közegek, szerencsétlen fiatal anyák, állandó feszültség. A lépcsőház alsó részén halmozódtak a koszos, kidobált pelenkák. Gyűlt a szemét, és egyre forrt a hangulat. Megtagadták a lakbért. Sztrájkoltak. Jöttek a rendőrök, a szociális dolgozók, néha valaki a New York Posttól.
Késő éjszaka valaki dörömböl.
Ron, nyisd ki az ajtót!
Fiatal, vézna kis csaj. Ököllel veri az ajtót.
Mondom neki, Ron nincs itthon, én vigyázok a kutyára. Becsukom az ajtót. De tovább dörömböl.
Tudsz adni öt dollárt? Megteszek bármit. Öt dollár. Hogy hívnak? Van neved? Csinálhatsz velem, amit akarsz. Öt dollár. Könyörög. Ron mindig ad.
***
Nem tudok aludni. Valaki kalapálja a radiátort. Lehet érezni, hogy dühből csinálja. De nem ezért az álmatlanság. Szégyellem, megalázónak tartom, de ez az igazság. Arra a kis csajra gondolok. Hogy mit tudna tenni azért az öt dollárért. Nem tudom kiverni a fejemből.
Valaki ismét az ajtónál. Ezúttal normális kopogás. Jól öltözött fekete nő. Bemutatkozik. Ron barátja, együtt dolgoznak a sztrájkon. Candice a neve. Ügyvéd.
Bejön, és leül a két macska közé. Otthonosan mozog a lakásban, nyilván járt már itt. Mint egy rossz gondolatot, elhessegeti az előző lány dörömbölését. Heroin, őrület, mondja, nem tudják, mit csinálnak. Mondtam már ezerszer Ronnak, hogy ne adjon nekik pénzt.
Miért nem fizetik ki a lakbért, kérdezem naivan. Hatvan dollár nem sok pénz.
Áldozati kultúra.
Először hallom ezt a később felkapott meghatározást.
De hogyan lehet így élni, próbálkozom. A kosz, a szemét… A…
Megsimogatja a kutyát. Türelmes velem.
Ezt a szerepet kaptuk az élettől, Józsika. Ebben vagyunk otthonosak.
***
Meleg vacsorát hoz. Főzelékféle és fokhagymás kenyér. Itt alszom, mondja az elrendezett dolgok legtermészetesebb módján. És vetkőzik. Ráhajol a földön heverő matracra. Imádkozik.
Bocsáss meg, Uram, hogy ismét zavarlak. Hogy ismét ezt kérem. Nincs már bennem semmi jó, nincs már bennem semmi akarat, nincs bennem vágy, nincs bennem remény. Csak elönt napról napra a gonoszság. Elönt ez a gyilkos gonoszság. Ez a mindent átható, gonosz élet. Kedves Uram, drága Uram, egyetlen Uram, vedd el a gyerekemet. Vedd el a fiamat. Vedd magadhoz, mert nem bírom én már a félelmet. Az örökös rettegést. Megijeszt a lépcsőházban minden lépés, megijeszt minden suttogás, minden ajtócsapódás. Megijeszt a sötétség, a várakozás. Hazajön, vagy a rendőrök hozzák. Örökös ez a gyötrelem, ez a kínlódás. Kérem mindennap, Uram, és kérem ma is. Te vagy a mindenható. Segíts nekem!
Gyere, mondja és paskolja az ágyat. Vége. Imádkoztam.
Itt fekszünk az ágyon egymás mellett, amikor jön a harmadik kopogás.
***
Ron megállította a taxit a Brooklyn Bridge előtt, és gyalog jöttek át. Hideg, csillagos éjszaka volt. Jól esik, a séta gondolták. És ott ugrott rájuk egy gang. Baseballütők, vasrudak. Nem volt esélyük. A barátja ott halt meg. Ront még élve találták a mentők.
Valami szerencsés oknál fogva megúszta, mondja a doktor. De komoly rekonstruktív sebészi beavatkozásra van szükség. Az arccsontja, az álla, az orra, több mint kétszáz törés, szilánkok. Nagy türelem kell hozzá. De szerencsére megúszta ennyivel. A fejét, a homlokát, a tarkóját nem érte ütés. Jól hall, és papíron tud írni. Aki ismeri, annak egy kicsit idegen lesz az operáció után. Ő is új arcot lát a tükörben.
***
Elönt engem is a gonoszság. Hol van Jung vagy Freud, hogy elmagyarázza, mennyire ragályos a gonoszság. A konyha melletti klozetben van a kis macskabudi. Amikor bemegy a fehér macska, rálököm a lábammal az ajtót. Ott nyávog bent napokig. Szégyen.
***
Candice vetkőzik. Imádkozni készül. Nem maradhatsz itt, mondja, majd elintézzük valahogy a macskákat meg a kutyát. Ez nem játék. Azt hiszed, békén hagynak, de nem. Úgy látszik, hogy barátságosak, de nem. Teljesen véletlenszerű itt az élet. Kíméletlenek egymással is. Nem téged gyűlölnek. Magukat gyűlölik. Valaki szól, és támadnak, mint a vipera. Mindegy ki az, belemarnak.
***
Te nem imádkozol? Mire gondolsz ilyenkor? Most?
Veszek egy motort, mondom neki, erre gondolok éppen. Egy 250-es Kawasaki terepjárót. Azzal hajtok majd. A combom már nem bírja a tízórás biciklis műszakokat. Egy idő után csak nem megy. Ólmos lesz az izom, fáradt. Aki futott már maratont, az tudja. Mondják, az akarat minden. De nem. Az akarat nem minden.
***
A motor nem jön be. Túl gyors a városi forgalomhoz. Nem érzem, hol és mikor lehet bevágni a kocsik elé. Nem érzem a lüktetést. Meg kell állni minden piros lámpánál. A diszpécser látja a motort, és kezd hosszú fuvarokat adni. Megyek New Jerseybe. Alagút, hosszú várakozások. Egy hét után kész a mérleg. Ezt elbasztam. Sokba kerül a benzin, a motoros kütyük, a sisak, a kesztyű, a bakancs. Nehéz az utcán a parkolás, és havi kétszázötven dollárba kerül a tároló.
Elveszett a biciklis egyszerűség. A biciklis szabadság.
Visszacserélem. Kristálytiszta ég, mínusz huszonnégy Celsius, és dönget a szél. Valami nevenincs kanadai hideg ciklon ereszkedik New Yorkra. Felveszem a síkesztyűt, a pofavédőt, a dupla sapkát. Hajtok fel a Park Avenue-n, amikor reggel hatkor szétreped az abroncs. Nem a belső, az abroncs. Mint egy teherautó abroncsa az országúton, szerteszét. Belső csere van a hátizsákban, de külsőt senki sem hord.
Hatvan fuvar a hátizsákban. Egy oszlophoz lakatolom a biciklit. Taxit fogok egy órára, és így hordom ki a csomagokat. Aztán vissza a diszpécserirodába és elkötöm a pótbiciklimet. Így megy el a nap. Este vissza a bringával a St. John’s Place-re.
Viszem a kutyát a Prospect Parkba. Elnézést, hogy eddig nem mutattam be. Iván a neve. Alaszkai malamut. Hatalmas fazon. Nagyokat futunk, birkózunk a hóban. Hideg van és sötét. Egyedül vagyunk. Sokszor akartam mondani Ronnak, hogy ez kínzás, egy ilyen gyönyörű állatot egy gettólakásban tartani. De már gyerekkoromban megtanultam, nem mindig jó kimondani, amit éppen gondolunk.
Mire hazamegyünk, a gyerekek betörik a nappali ablakát és elviszik a biciklit. Ugrálnak a tűzoltólépcsőkön, mint profi cirkuszi légtornászok. Emeletről emeletre leeresztik egymásnak a bringát. Pár perc, és az egész ház tudja.
Candice jön át a vacsorával. Hóna alatt három szemeteszsák. Ezekkel toldja ki a megmaradt ablaküveget. Lassan dolgozik, ragasztgat, a szél néha kikapja kezéből a zsákokat.
A gettóba nem jön üveges, mondja. Így lesz ez egy darabig.
Vacsora után imádkozik. Te mire gondolsz, kérdezi ismét az ima után.
Nem mondom. Pár napja ismerem csak, de olyan, mintha gyerekkori barát lenne. Mondhatnám, hogy sajnálom itt hagyni. Hogy csak egy leszek a sok fasz közül, aki átgázol rajta, és elmegy. De valami itt tart. Maradok, mondom, amíg Ron kijön a kórházból.
***
Hívnak a matematikáról. Gratulálnak a sikeres felvételihez. De hozzáteszik, hogy az ösztöndíjhoz kell egy második szak is.
December van. Reálisan nincs sok idő bárhova is jelentkezni.
Bemegyek a Kawasakival az egyetemre, és lekötöm a Broadway-en, a 721. szám előtt. Tisch School of the Arts, New York University. Az egyik legszelektívebb iskola Amerikában. Ide járt Scorsese, Spike Lee, Chris Columbus.
A liftben egy srác igazít el. Negyedik emelet. Hosszú, parkettás folyosó. Vidám, flörtölő diákok. A folyosó végén a titkárság. Ott is egy diák ül.
Csomag, kérdezi.
Erre nem gondoltam. Persze itt van a futárzsákom a vállamon. Olvasom a nevet a fiú mögötti irodaajtón. Improvizálok.
Mark Dickermanhez megyek.
Itt is hagyhatod.
Személyes aláírás kell.
És megyek máris az ajtó felé, mielőtt kidobnak.
Üres az iroda. Mire megfordulok, ott van az ajtóban a srác a liftből. Másodszorra már látom, nem olyan fiatal. Talán harmincöt, negyven körüli. A vécéből jött. Törli a kezét a farmerzsebén. Tanszékvezető.
Levél?
Nincs levél.
250-es Kawasaki?
Kiderült már az utcán is látott. Szereti a motorokat.
***
Hazafelé veszek két csomag géppapírt és beteszem a futártáskába. Rendes gyerek volt. Adott egy hetet. Százhúsz oldal. Eredeti forgatókönyv, vagy egy dráma. Csütörtök reggel nyolcra az irodájában, két másolat. És délután négykor meghallgatás és elemzés. Írjál arról, amit tudsz, amit átéltél, ami megmozgatott. Megállít még az ajtónál, hey Kawasaki, és a szívére teszi a kezét. Mindent kiönteni. Ha igazán akarod. Mindent ki kell önteni.
***
Ülök Ron íróasztalánál, a bazi nagy írógép és a Commodore 64 között. Egy négylábú, ügyetlen kis széken. Candice hoz vacsorát. Imádkozik. Most nem a matracon. Mögöttem térdel, és a derekamnál átölel. Így dolgozunk.
Először erről akartam írni. St. John’s Place. De nem ment. Nem tudtam eleget. És nem is lett volna igazságos. Nem volt nekem való a nagy fehér megváltó szerepe. Majd Candice, vagy a fia, vagy valamelyik srác a tűzoltólétráról megírja a St. John’s Place történetét.
Itt kezdődött a zirndorfi menekülttábori magyarokról szóló darab. Wienhoffer János, Szathmáry Peti, Bea, Dr. Szabó, Fehér Samu. Hegyeshalom volt a címe.
Bejelentkezés