Hallgasd meg!Ötödik bé-sek voltunk a debreceni Új Élet Parki Általános Iskolában. Az á-sok menő orosz szakosok voltak, mi meg a megtűrt, másodhegedűs csapat. Örökös bunyók, ADHD galór, pajesz és fülhúzás. Néha elcsattant egy vonalzó is. De nem ez fájt nekünk, hanem az, hogy szarrá vertek bennünket kosárlabdában. Az tényleg fájt. Az Németh László-mélységű, ezer sebből vérző fáj-fáj-fáj-dalom volt. És persze az is, hogy náluk voltak a jó csajok. Nagy szerelmeim, Végh Márta, Szűcs Oli és Rácz Edit. Egyszerre, mind a három.
Visegrádi és Simon verik egymást a táblánál. Az első óra előtt kezdődik, és megy minden szünetben, az ebédlőben, és hazafelé, a Tanácsköztársaság utcán. Senki sem gondolta, hogy lett volna egy különösebb ok, ami kiváltotta ezt a mindennapi összetűzést, inkább olyan l’art pour l’art dolognak tűnt – bunyó a bunyó kedvéért.
Persze nekünk, az alattomos bandának, nagyon jól jött, mert a kemény menetek árnyékában csendesen becserkészhettük a csajokat. Éppen Végh Mártával leveleztem, amit Rácz Edit közvetített. Németül írtunk egymásnak, hogy véletlen se leplezzen le valaki bennünket. Papírcetlik sora és önfeledt, mámoros várakozás a következő szünetig.
Szüleink az akkori Biogál gyógyszergyárban dolgoztak, és titokban értesítették egymást a napi fejleményekről. Mint jó szülők, többet tudtak rólunk, mint mi magunk.
A Csokonai Színházban ülünk, ők a lenti sorokban, mi a jobboldali karzaton, melós szezonbérlet a Biogálból. Cserhalmi játssza Mercutiót. A többire nem emlékszem. Csak bámulom Végh Mártát, ő meg vissza. Négy hosszú óra. Anyám néha belém rúg, de aztán összekacsint a Végh szülőkkel.
Aztán nyáron eltűnünk a nagy európai túrára, a család szeme fényével, Trabant Jóskával. Szófia, Plovdiv, Edirne, Isztambul, Tekirdağ, és le Görögországba. A keverék dolog nagyon megforgatja a benzinkutasokat. Nem hiszik, hogy a Trabant keverékkel megy. Minden alkalommal fel kell nyitni a motorháztetőt, és előadni a kétütemű NDK-motor csodálatos történetét. Nézik egy darabig. Kiismerhetetlen görögséggel és törökséggel rázzák a fejüket.
Tekirdağban, amit mi úgy ismerünk, hogy Rodostó, felkeressük a Rákóczi-villát. Megcsináljuk a kötelező fényképeket, időzünk egy kicsit a fejedelmi lakosztályon, átéljük egy percre a nagy magyar búskomort, aztán húzunk Görögországba.
Kavalában kempingezünk. Egykori római légiós garnizon a hegy tetején. Apám úgy dönt, felmegyünk.
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.