Hogy is lehetnének az emberek egyenlőek, mikor az egyik kicsi, a másik nagy, az egyik sovány, a másik kövér, az egyik okos, a másik ostoba – kérdezgette egymástól gúnyosan a párizsi szalonok allonge-loknis népe, amikor 1789 augusztusában az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kihirdette: minden ember egyenlő. A dolog arról jutott eszembe, hogy az Alaptörvény 15. módosítása kapcsán előhömpölygő véleményáradat nagyjából azt a színvonalat hozza, amelyen bő kétszáz évvel ezelőtt megvitatta a kötekedő kávéházi közönség az új ideát.

Hogy az ember nem is „férfi vagy nő”, azt legerőteljesebben Falus András akadémikus, genetikus, immunológus képviseli mostanság, aki szerint az alkotmányba foglalt tétel „biológiailag, tudományosan egyszerűen nem igaz”. A vitához csatlakozott az egyre szomorúbb szellemi nívóra hanyatló Szkeptikus Társaság, amely szerint a magyar alkotmány legújabb módosítása szembemegy a tudományos tényekkel.

Azon túl, hogy a „tudományos tények” vagy a „tudományos igazság” emlegetése súlyos tudományfilozófiai problémákat is felvet, ez az érvelés az egész kérdéskört pontosan abba az értelmetlen és tartalmatlan kontextusba helyezi, ahová az egyenlőség kérdését helyezték annak legüresebb cáfolatai. Falus és elvbarátai éppúgy szalmabábérvelést folytatnak, ahogyan azok, akik annak idején a tömeg, a magasság és más egyedi jellemzők mentén kérdőjelezték meg az emberek jogi és erkölcsi egyenlőségének gondolatát.

A probléma ugyanis nem az, hogy léteznek-e különféle fogyatékokkal élő emberek, léteznek-e születési rendellenességek, mert nyilvánvalóan ugyanúgy léteznek, mint ahogy az emberek sem egyenlőek fizikai adottságaik tükrében. A kérdés nem is az, hogy ezeket a szerencsétlen sorsú embereket embernek tekinti-e a magyar állam, mert persze, hogy embernek tekinti, ahogy az egyenlőségeszme nevében sem gyúrták egyformává a polgárokat, akkor sem, ha a hajdani fekete humor a nyaktiló szorgos működtetését ezzel a céllal hozta volt összefüggésbe.

És, ha már a hentelés szóba került, szögezzük le azt is: természetesen nem is arról szól a verdikt, hogy bárki is megkérdőjelezné orvostechnikai tudásunkat, melynek segítségével akárkinek átszabhatjuk küllemét alul vagy fölül, elöl vagy hátul, ahol és ahogy akarja (vagy legalábbis a siker fokozott reményével vághatunk bele egy-egy ilyen szabás-varrásba), sőt még arra is képesek vagyunk, hogy felforgassuk a páciens hormonháztartását az aktuális tudományos fétisnek, szépségelvárásnak vagy politikai propagandának megfelelően.

Az alkotmánymódosítás éppen e képességünket ismeri el és szögezi le, a célja pedig az, hogy a lehetőséget ne lehessen visszaélésszerűen használni.  Az ember nem azért férfi és nő, mert nem hisszük el, hogy vannak születési rendellenességek, hanem azért, mert nem tartjuk helyesnek, ha a vitathatatlanul előforduló testi fogyatékok és lelki problémák kikerülnek az orvosi, egészségügyi keretek közül, és utat törnek maguknak a normalitás felé.

Falusék problémafelvetése azért hamis, mert a fogyatékkal vagy valamilyen atavisztikus jegyekkel született, esetleg természetellenes vágyakkal élő emberek léte éppen úgy nem változtatja meg az emberi nemről alkotott fogalmainkat, ahogyan a kétfejű borjak felbukkanása sem írja át a szarvasmarha fogalmi kereteit. Hiszen az Alaptörvény módosítása az ember fogalmáról, végső soron a normalitásról, a társadalmi normák érvényességéről szól, s nem arról, hogy az egészségügy milyen születési rendellenességeket képes katalógusba venni.

Lényege szerint az új alkotmányos passzus az ember, az emberi minőség dekonstrukcióját utasítja vissza, elveti a nyitott társadalom eszméjének szélsőséges értelmezési lehetőségeit, azokat a törekvéseket, amelyek a társadalmi keretekben – a családban, az iskolában, a hagyományban, a nemzetben, az egyházban, az államban, de még a nemi jellegben is – elnyomást látnak, és azért küzdenek, hogy e strukturális zsarnokság alól, a nyelvi formulákba, intézményekbe, hagyományokba, vagy éppen az úgynevezett társadalmi nembe rejtett rabságból felszabadítsák az egyéneket. Azzal, hogy az Alaptörvény leszögezi: az ember férfi vagy nő, azt a határt jelöli ki, ameddig elmehetnek a társadalom rendjét, az emberi együttműködés elveit, a valóságról alkotott közmegegyezés kereteit megkérdőjelező mozgalmak, politikai, ideológiai törekvések, kritikai elméletek. 

Hogy hol vannak a normalitás határai, az persze vitatható, vagy talán jobb úgy fogalmazni: megvitatható, de az az alpári, primitív propaganda, amelyet Falus professzor úr és megannyi követője képvisel, méltatlan egy tudóshoz, akadémikushoz, illetve méltatlan mindenkihez, aki az embert (és így önmagát is) értelmes lénynek tartja. Igényes vita nélkül ugyanis minden kinyilatkoztatás csak nonsense upon stilts, magas lóról beszélő ostobaság, hogy példamutató jelleggel az egyenlőség-eszme egy hajdani nagyszerű kritikusának, Jeremy Benthamnek szellemes szavait idézzem.