Az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdés így szól: „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik”. A (2) bekezdése ezzel a mondattal kezdődik: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására”. Mindkét tétel a rendszerváltó alkotmányozás – ami egyszer történt Magyarországon: 1989-1990-ben – vívmánya: előbbi az Alkotmány – az 1989. évi XXXI. törvénnyel megállapított – 2. § (3) bekezdéséből nőtt át az Alaptörvénybe, utóbbi a sólyomi láthatatlan alkotmányból vált láthatóvá 2012. január 1-én. Azt állítom, hogy a Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás a hatalommegosztás elvét és a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység tilalmát egyaránt sérti.
Állításom alátámasztásához, első lépésben, az alkotmánybírósági esetjogban az 57/1991. (XI. 8.) AB-határozattól fogva alkalmazott élő jog elméletét érdemes rávetíteni a Tizenhetedik Alaptörvény-módosításra. Ez a módszer azt jelenti, hogy nem a normaszöveget önmagában, hanem az érvényesülő, a megvalósuló normát, tehát az élő jogot vetjük össze az alkotmányos rendelkezések tartalmával és az alkotmányos elvekkel.
A Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás 7. cikke a hatályba lépést követő nappal megszünteti a köztársasági elnök megbízatását, megszünteti a 70. életévét betöltött, de még felső korhatár nélkül megválasztott alkotmánybírák – köztük az Alkotmánybíróság elnökének – mandátumát, az 5. cikk pedig bírói kezdeményezésre visszahívhatóvá teszi az ugyancsak érvényes megbízatással rendelkező kúriai elnököt és OBH-elnököt. Az új magyar demokrácia alkotmányos rendszerének „születési rendellenessége”, hogy a pillanatnyi parlamenti kétharmados többséggel szemben csekély korlátot állít fel. A csekély korlátok közül a legfontosabb – kétkamarás parlament, alkotmányozó nemzetgyűlés, föderatív berendezkedés, szélesre tárt közvetlen demokrácia hiányában – nem más, mint a megelőző parlamenti kétharmados többségek személyi döntései. A parlamenti ciklushossztól elválasztott időtartamú közjogi megbízatásban a hatalommegosztás elve tükröződik: az eltérő időtartam a mégoly robosztus parlamenti többség hatalmát korlátozza. Sulyok Tamást, Polt Pétert és a többi közjogi tisztviselőt pontosan ugyanolyan módon megválasztott és ugyanolyan népi felhatalmazással rendelkező törvényhozások ruházták fel hatalommal, ahogyan és amilyen felhatalmazást a jelenlegi Országgyűlés szerzett. Amikor a Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás – a miniszterelnöki felszólítások, fenyegetések fényében – elvitatja a megelőző parlamentek legitimitását és megszakítja az érvényes közjogi megbízatásokat, az utódoknak is üzen: mindannyian – államelnök, alkotmánybírók, főbíró, főügyész és így tovább – teljes mértékben kiszolgáltatottak a pillanatnyi kétharmad szeszélyének. A Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás ezért és ennyiben sérti a hatalommegosztás elvét (C, cikk /1/ bekezdés).
A módosítás 2. cikke úgy vezet be – a világon gyakorlatilag példátlan módon – cikluskorlátot a parlamenti képviselőkre, hogy a korlátozás hatálya a már eltelt terminusokra is kiterjed. Ez a megoldás – ahogyan a „Lex Orbán” esetében is – nyilvánvalóan sérti a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmán keresztül a jogállamisági klauzulát, az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését. A gyakorlatban, az élő jogban a visszamenőleges hatályú képviselői cikluskorlátozás kirívóan egyenlőtlenül hat a kormányoldalra és a parlamenti ellenzékre: a kétharmados többséggel rendelkező kormánypártot középtávon egyáltalán nem érinti, az ellenzéki pártoknak viszont érzékeny, az identitásukat is átformáló vesztességet okoz. Egy versengő többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciában minden olyan alkotmánypolitikai megoldás, amelynek következményei szélsőségesen egyenlőtlenül oszlanak meg a parlamenti patkó két oldala között, azzal fenyeget, hogy magát a versengést üresíti ki és így de facto megszünteti.
Azzal, hogy a Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás egyszerre vonja kétségbe a hatalommegosztás érvényesülése érdekében a parlamenti ciklushossztól elválasztott időtartamú közjogi megbízatások legitimitását, illetve visszamenőleges hatályú képviselői cikluskorlátozással ellehetetleníti a parlamenti ellenzéket, valójában térben és időben egyaránt korlátlanná igyekszik tenni a pillanatnyi kétharmados többség uralmát. A Tizenhetedik Alaptörvény-módosítás ezért és ennyiben sérti a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység alkotmányos (C, cikk /2/ bekezdés) tilalmát.
A Tizenhetedik Alaptörvény-módosításnak mindazonáltal kétségkívül vannak erényei. Annak idején a Fidesz–KDNP a 2010. október 26-án bejelentett alkotmánybírósági einstanddal vetett véget a liberális jogállamnak. Ez volt a NER eredendő bűne, amivel szemben magam hirdettem meg az első demonstrációt a második Orbán-kormánnyal szemben. Ekkor került bele az alkotmányszövegbe az a jogkörkorlátozás, ami ma az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében található: „Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság a 24. cikk (2) bekezdés b)-e) pontjában foglalt hatáskörében a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg.” A módosítás 10. cikke ezt most szépen hatályon kívül helyezi, és az Alkotmánybíróságot – nagyon helyesen – visszaengedi a gazdasági alkotmányosság területére.
Mindenképpen pozitívum még a kormányzat felségterületéhez tartozó közpolitikai kérdések kiszabadítása a kétharmadból, az információszabadságot szűkítő közpénz-definíció, a Költségvetési Tanács vétójoga, valamint az önálló szabályozó szervek eltörlése, de önmagában az alkotmánybírói felső korhatár visszavezetése is. Csakhogy ezeket az erényeket néhány vészjósló tényező árnyalja! Az önálló szabályozó szervek ugyan eltűnnek, de a 6. cikkel megjelenik az Alaptörvényben egy újabb, a demokratikus kormányzásról leszakított végrehajtó szerv, a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal. Az ügyészség alkotmányos jogállásával és vádmonopóliumával tisztázatlan viszonyban lévő, bírói kontroll nélkül, a korábbi kormánypártok fenyítésére életre hívott inkvizíciós hatóság. A nemzeti vagyonvédelmi buzgalom szépséghibája, hogy a nemzeti vagyon védelmére vonatkozó sarkalatosságokat (Alaptörvény 38. cikk /1/-/2/ bekezdés) is sikerült kimetszenie a módosítás 10. cikkének. Az állami költségvetés feletti alkotmányossági kontroll visszaállítása és a Költségvetési Tanács költségvetést megállító jogának megszüntetése ugyan helyes, de ezek helyébe, az államadósságfék fenntartása érdekében, az alkotmányozó hatalom nem ültetett semmit. A posztkommunista korszakban éppen a nemzeti vagyon védelmére vonatkozó alkotmányos garanciák és az államadósságfék hiányában lehetett kifosztani Magyarországot.
Magyar Péter miniszterelnök bejelentette, hogy új alkotmányt akar. Mi az akkor, ami nem várhat addig? Ha ugyanis a liberális jogállam mielőbbi helyreállítása lenne a cél, egészen másként nyúltak volna hozzá a hatályos Alaptörvényhez. Mondjuk megtörik a pillanatnyi kétharmad abszolút hatalmát. A parlamenti ciklushossztól elválasztott időtartamú közjogi megbízatások visszavonásával épp az ellenkezőjét tették. Az alkotmánybíró-választás továbbra is egycsatornás, és a jelölésnél sem tértek vissza a NER előtti paritásos rendszerhez. A liberális jogállam helyreállításának első számú követelménye, hogy eltörlik a politikai szabadságjogok önkényes korlátozására lehetőséget adó passzusokat: az Alaptörvény IX. cikk (5) bekezdését és a XVI. cikk (1) bekezdés második mondatát. Nem tették meg. A Budapest Pride betiltására ma éppúgy adott a törvényes lehetőség, mint 2026. április 12. előtt. Nem élesztették fel a NER-ben megsemmisített szociális jogállamot sem: továbbra is csak államcél és nem alapjog a szociális biztonság (Alaptörvény XIX. cikk). Az alkotmányos intézményrendszerben a NER egyik legjelentékenyebb kártétele az volt, hogy „háromfejűvé” (Kúria elnöke, Országos Bírósági Hivatal elnöke, Országos Bírói Tanács) tette az igazságszolgáltatás irányítását, és ezzel önmaga generálta a bírói kar átpolitizálódását. Ehhez sem nyúltak hozzá, ellenben odadobták a Kúria és az OBH elnökeinek sorsát a bírák közé. Majd a Tisza-appra feliratkozott és a Szalay utcában tüntető bírók is dönthetnek Varga Zs. András és Senyei György Barna visszahívása felől.
A sürgősség okának felfejtéséhez segítségül szolgál a Tizenhatodik és a Tizenhetedik Alaptörvény-módosításokból kirajzolódó mintázat. A szólás- és a gyülekezési szabadság elé emelt korlátok elbontásánál, a szociális jogállam visszaállításánál fontosabb volt a szuverenitásvédelemre rendelt szerv felszámolása, a visszamenőleges hatályú miniszterelnöki és képviselői cikluskorlátozás, az előző parlamentektől nyert közjogi megbízatások visszavonása, az inkvizíciós hatóság felállítása, a nemzeti vagyon védelmét garantáló sarkalatosság eltörlése, az államadósságfék meglazítása. S tegyük a két alaptörvény-módosítás mellé a Tisza-kabinet két legfontosabb bejelentését: Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez és 2030-ig teljesíti az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumokat.
Mindkettő alapvető szuverenitáskérdéseket vet fel. Az Európai Ügyészséghez csatlakozás egyfelől aggályos az Alaptörvény B) cikk és E) cikk (2) bekezdése szempontjából, hiszen – minden ellenkező híresztelés ellenére – a 2002. évi LXI. törvénnyel és az uniós csatlakozással Magyarország nem mondott le szuverenitása egyetlen darabjáról sem. Másfelől beleütközik az ügyészség vádmonopóliumát rögzítő Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdésébe. Az euró bevezetésével pedig Magyarország a monetáris függetlenségéről mond le. Az Eurostat jelentése világosan megmutatja, hogyan fojtja meg az eurózóna neoliberális gazdaságpolitikája a félperiféria országait, és rávilágít arra, hogy az euró bevezetése katasztrofális következményekkel járt legutóbb Bulgária számára is. Az euróövezeti béklyó miatt Bulgária képtelen saját gazdasági igényeihez igazítani a pénzügyi döntéseit, így teljesen védtelenné vált az európai centrumországok tőkés érdekeivel szemben. A nemzeti valuta feladása és az euró bevezetése nem jólétet vagy felzárkózást hozott a bolgároknak, hanem azonnali áremelkedést, a megélhetési költségek egekbe emelkedését és az átlagpolgárok elszegényedését, miközben a turizmusból származó profitot a globális utazási monopóliumok és a külföldi szállodaláncok szivattyúzzák ki az országból.
és – az 1 év és 9 hónap után megalkotott „Lex Baka” kivételével – nem nyúlt hozzá a megelőző parlamentektől származó közjogi megbízatásokhoz.
A sürgősség olvasata világos: a visszamenőleges hatályú – és az összehasonlító alkotmányjogban páratlan – képviselői cikluskorlátozás hosszú távon Magyarország destabilizációját szolgálja, könnyen kézben tartható kormányokkal és egyebekben se legyen többet olyan vezetése Magyarországnak, amely megkérdőjelezi az európai szuperállam (valójában a globális mélyállam) autoritását. Az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdés második mondata így szól: „Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő
Borítókép: Az Országgyűlés 2026. július 7-én, felszólal Görög Márta igazságügyi miniszter / fotó: MTI/Purger Tamás
Bejelentkezés