A Péter & Gábor legfrissebb adásának témája a művi terhességmegszakítás, vagyis az abortusz. A kérdést történeti és politikatörténeti szempontból járja körül a két beszélgetőpartner, Konok Péter és Balogh Gábor – a műsorvezető, szokás szerint, Karafiáth Orsolya.
Hogyan gondolkodtak a modern orvostudomány megszületése előtt a terhességmegszakításról, ezzel indít a beszélgetés. Konok Péter a legelső írásos forrásokig megy vissza, megállapítja, hogy az abortuszról sosem önmagában gondolkodtak, mindig az befolyásolta a hozzáállást, hogy az adott kor mit várt el, mit gondolt a terhességmegszakítástól. Ezek Konok szerint főként gazdasági elképzelések, amiket „megspékeltek” számos más dologgal. „Különféle kultúrákban különféle megoldások születtek”, a teljes tiltástól a „lényegében ez nem számít-ig”, koronként változtatva az abortusz megítélésén, magyarázza Konok.
De milyen módszerek léteztek erre az ókorban vagy középkorban, teszi fel a kérdést Karafiáth. Kevés a feljegyzés, mondja Balogh, „szemérmesen kezelték” ezeket az eseteket, de kémiai és fizikai módszerek is voltak, amiket a bábák, dúlák végeztek – akiknek megítélése szintén koronként, társadalmanként változott. A 19. század második felében „már egyértelműen valláserkölcsi alapú az állam hozzáállása” a kérdéshez, Magyarországon 1878-ban bűncselekmény az abortusz, a szabályozás az orvost és a nőt is börtönnel bünteti, teszi hozzá Balogh. Ebben a törvényben szerepel, hogy ha az anya élete közvetlenül veszélyben van, a beavatkozás nem bűncselekmény, teszi hozzá Balogh és felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a kitétel évtizedekig, sőt szinte a mai napig tartó társadalmi vitákat gerjeszt.
Konok hangsúlyozza, hogy a nők önrendelkezése nemlétező fogalom volt, emiatt váltak gyanússá a bábák, hiszen az ő működésük lehetőséget adott a férfi autoritás megkerülésére, míg Balogh arról beszél, a 20. század elején a „mikrokörnyezet és a társadalom” döntése a gyerekvállalás, „az asszony vagy arról nem dönthet, hogy megszüli azt a gyermeket, vagy arról, hogy megszakítja a terhességet”.
Megyünk tovább az időben, Balogh megjegyzi, evidenciának tekintjük, hogy a konzervatívok pro-life, azaz életpárti, a progresszívek pro-choice, azaz döntéspárti álláspontot képviselnek, pedig a 20. század közepén „sokkal jobban össze volt kuszálódva ez”. Kitér Balogh a már enyhébb 1933-as abortuszszabályozásra is, de hozzáteszi, hogy „az egész magyar abortusztörténet odavetett félmondatokból áll”.
Konok a szovjet példával folytatja, az 1920-as évek megengedő, államilag szabályozott abortuszát részletezi, majd azt, amikor Sztálin az 1930-as években betiltja azt. Konok kiemeli, hogy a második világháború után idehaza átmenetileg engedélyezik az abortuszt a háborús nemi erőszakok miatt, majd a Ratkó-korszak kitárgyalása következik, amiről Balogh megállapítja, hogy „egy mítosz” – az is kiderül, miért mondja ezt.
Ugrunk aztán a hetvenes évekre és az első hazai – lényegében – feminista ügyre, arra az időszakra, amikor az abortuszszigorítás ellen kifejezetten széles értelmiségi-közéleti kör tiltakozik. A rendszerváltás utáni korszakról szólva, Balogh azt emeli ki, hogy 1990 után válik az abortusz elsősorban „világnézeti kérdéssé”, szerinte a vita mindig és lényegében kizárólag arról szól, hogy milyen folyamaton kell keresztülmennie az anyának, míg eljut a terhességmegszakításig – és nem arról, hogy a jogszabálynak az abortuszra lehetőséget adó kereteit szűkítsék. Konok szerint egyfajta „meghatározó normativitást” tulajdonít magának az állam – Konok szerint helytelenül –, és hozzáteszi, a mostani, inkább megengedő abortusztörvény „csomagolása körül” állandóak a heves közéleti viták, pedig szerinte az államnak ebbe nem kellene beleszólnia.
Bejelentkezés