Nem akarok felülni a szerdán elhunyt szakember kapcsán a „Nagy Ember Nosztalgiavonatára”, a halála azonban újra felidézte bennem azt a szakmai vitát, ami 25 év távlatban is érvényes, és a magyar sport egyik alapdilemmája. Régóta szeretnék erről írni, talán nem kegyeletsértés, ha most hozom elő.

Tovább épül az új futballvilágrend. Világpolitikai játszma része lett a szórakoztatóipari labdarúgás.

Kerülhet-e üzletileg sikeres magyar csapat az új európai futballrendbe? És, ha igen, akkor csak a Fradinak van erre esélye? Beépülhetnek-e magyar csapatok nemzetközi futballvállalkozásokba? Képezhet-e a magyar labdarúgás az európai piacon eladható játékosokat? Vannak, akik mennek majd a gulyáslevesbe?

A magyar labdarúgásnak éppen akkor, a 90-es évek elején épült le minden versenyelőnye – amelyek az eredményekben gazdagabb és pénzügyileg sikeresebb magyar látványfutballnak ágyazhattak volna meg az elmúlt évtizedekben –, amikor robbanásszerűen nőtte ki magát az európai futballipar. Mi legyen most a magyar focival?

A problémát abban látom, hogy a magyar futballban szinte teljesen hiányzik a profitkényszer.

Még a woke-őrület csúcsán is az derült ki, hogy meglehetősen korlátozott a transzgender-jelenségre épített marketingkampányok sikerének esélye.

Az olimpiának mégis csak ez lenne az alapértéke – megkülönböztető márkajegye! –, hogy platformot biztosítson arra: a nagyon sok konfliktussal szabdalt világban legyen remény, eszmény, hogy vannak közös dolgaink.

A probléma megoldását a mostani doppingszabályozás lazítása (vagy eltörlése) jelentené. Nem tiltani kell a teljesítményfokozó szerek szedését, hanem ellenőrzötté tenni – valahogy úgy, mint a betegellátást.

Az új lebonyolítási rendszerben zajló BL múló állapot, az európai futball kihívásaira adott nem hatékony válasz.

Mára elcsendesültek a NER sportfejlesztései körüli hitviták, amiket, az a gyanúm, végül is a miniszterelnök nyert meg. A következő idők fontos kérdése lesz, mi történik azzal, amit az Orbán-rendszer ezen a területen mostanáig elért.