– Halló, maga Dénes Ferenc?
– Igen, én vagyok.
– Csak hogy tudja, feljelentem a rendőrségen!
A párbeszéd akár egy Rejtő Jenő-regény indítása is lehetne, pedig nem mese, megtörtént. A ’90-es évek közepén Sopronban tartottam előadást, amikor a szervezők ellentmondást nem tűrően kiparancsoltak a teremből – emlékeim szerint 35 éves oktatói pályafutásom alatt először és utoljára fordult velem elő ilyesmi –, merthogy ezt a hívást (vonalas telefon a portán!) nekem mindenképpen fogadnom kell.
Ezek voltak az első szavak, amiket dr. Mezey Györggyel váltottunk. Merthogy ő volt a vonal másik végén. Néhány mondatot sérelmezett a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) megrendelésére akkoriban készített szakértői tanulmányunkban. Aztán persze nem lett feljelentés. A következő tizenöt évben pedig úgy hozta az élet, hogy nem csak többször találkoztunk, hanem dolgoztunk is együtt. Korrekt, jó viszonyban. Sőt, tevőleges támogatóm volt abban, hogy a 2000-es évek közepén elinduljon az MLSZ vezetői továbbképzése.
De nem akarok felülni a szerdán elhunyt szakember kapcsán a „Nagy Ember Nosztalgiavonatára”. (Amúgy is, most cikkek jelennek meg sorra, persze mindegyik dicséri, és megtudhattam róla, hogy mindig barátságból szidták, s csak barátokat bántott – hogy egy másik kiválóságot, a szövegíró Sztevanovity Dusánt is megidézzem.) Mezey halála azonban újra felidézte bennem azt a szakmai vitát, ami 25 év távlatban is érvényes, és a magyar sport egyik alapdilemmája. Régóta szeretnék erről írni, talán nem kegyeletsértés, ha most hozom elő.
2001 őszén Orbán Viktor a labdarúgó utánpótlásnevelés állami támogatási programjának kidolgozására adott utasítást. Az Ifjúsági és Sportminisztérium sportügyekért felelős helyettes államtitkáraként nálam landolt a feladat. Szakértőkkel egyeztetve végül is egy, az iskolai sport alapjaira épített rendszert javasoltunk. A miniszterelnök – szokásosához híven – párhuzamosan másnak is kiadta a feladatot, Mezeyt kérte meg, hogy ő is készítsen javaslatot. A futballszakember alapvetően az MLSZ koordinálta, az egyesületi utánpótlásnevelésre alapozott rendszert dolgozott ki.
A programokat egy szakmai megbeszélésen ütköztettük a Népstadion Iharos-termében. Az MLSZ részéről vagy tucatnyian, szemben velük egy kollégámmal ketten. A „futballisták” helyzeti előnyüket mindenben érvényesítve mosták fel velünk a padlót, csináltak bohócot belőlünk, „bürokratákból”. Az egyik ütős érvre ma is emlékszem: mondanánk már el, hogy egy szűkszoknyás tanítónő tűsarkú cipőben hogyan fogja megtanítani a labdarúgás alapjait a futballistaképzés szempontjából legérzékenyebb korban a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.