Merre tovább hivatásos magyar futball? | 2. rész

A kétrészes cikk első része itt olvasható
 

Mit hozhat a szélirány megváltozása a magyar sportban, a hivatásos futballban? Ahogy most kinéz, például felülvizsgálhatják a közmédia által a futballmérkőzések közvetítésért fizetett televíziós jogdíjak összegét. Lehet az is, hogy az állami vállalatoknak hirtelen más reklámköltési prioritásaik lesznek, ami nem feltétlenül a hivatásos labdarúgás. A kereskedelmi szponzoroknak is eszébe juthat auditálni, pontosan mennyire is éri meg nekik mondjuk egy húszezres város, vagy annál kisebb település csapatának márkaképével azonosítani a vállalatét és/vagy a termékükét.

Ez utóbbi főleg a nagycsapatok esetében lehet releváns, mivel a kisebbek környezetében gyakorlatilag ma sincsenek valódi reklámozók. „Talán mi működünk igazán piaci alapon a magyar NB I-ben, mert nincs komoly szponzorunk.” – nyilatkozta ez év márciusában az index.hu-nak Haraszti Zsolt, a Paks FC-t működtető kft ügyvezető igazgatója. De érdemes George Hemingway, a Honvéd FC-t működtető társaság korábbi tulajdonosának 2017-es mondatait is felidézni: „Elmondtam már sokszor, hogy Magyarországon üzleti szponzoráció nincs, ami van az nem üzleti szponzoráció. Ezért ebben mi nem tudunk részt venni sajnos. (…) Nem tudom, hogy hozzánk miért nem irányít senki szponzort, ezt azoktól kellene megkérdezni, akik irányítanak, én nem vagyok köztük.” Ajánlott olvasmányok ezek, látleletek.

Ha így is lesz, egy-két évig csökkentett üzemmódban, de elketyeg a rendszer, mivel az elmúlt években feltőkésítették a hivatásos magyar labdarúgást. Hosszú távon sem egyszerű a sporttámogatások leépítése, óvatos vagyok az olyan típusú politikusi kijelentésekkel, mint például „szociális tűzifa lesz a stadionból, ha hatalomra kerülünk”. Ennél azért jóval erősebb a sport, a labdarúgás társadalmi érdekérvényesítő ereje.

Az amerikai sportligák sikerének kulcsa a csapatok összehangolt cselekvése. Az európai sport azonban párhuzamosan több nyílt versenyrendszert működtet (hazai bajnokság, hazai kupa, nemzetközi klub és válogatott versenyrendszerek), ami lehetőséget teremt a csapatok számára, hogy ne csak a nemzeti liga közös érdekét nézzék. Adott esetben jobban járhatnak, ha „dezertálnak” a ligából, és egyedi stratégiát követnek – akár a többi csapat kárára.

Egyedi klubstratégiák

A 2020-as évek magyar futballjának talán leginkább vágyott stratégiája az, amit Szabados Gábor sportgazdász sikerkör-stratégiának nevez. Ez az utóbbi években különösen felértékelődött, hiszen nemcsak a hazai bajnokságban elért helyezés díjazása, de különösen az UEFA versenyrendszereiben megszerezhető pénzdíjak (és az ehhez kapcsolódó többletbevételek) nagyságrendje jelentősen növekedett, és ezek elvileg nyereséges üzleti vállalkozássá tehetik egy futballcsapat működtetését. (Azért ez nem ilyen egyszerű, költségek és kockázatok is vannak.)

Erre leginkább a Ferencárosnak van esélye. Egy kevésbé befeszült közgondolkodású helyzetben akár értelmesen is lehetne beszélgetni arról, hogy a Ferencváros elmúlt évekbeli, hogy is mondjam, „felépítése” mennyire volt közérték, azaz mennyire szolgálta a közösség ügyét. Ha igaz az a vízió, hogy új európai futballrend épül, akkor a magam részéről hajlok arra, hogy igen: közös érték, hogy legyen erős magyar szereplő az európai labdarúgó szórakoztatóiparban. 

Reálisan még az Újpest számára valós ez a lehetőség. Az Újpest azonban, ellentétben a Fradival, nem a „nép csapata”, csak az átlagnál népszerűbb. Pillanatnyi erejét a MOL támogatása adja, kérdés, hosszú távon mennyire erős ez a kapcsolat, azaz mennyire épül be az újpesti futball tartósan és hatásosan a vállalat marketing-eladási eszköztárába. Ha lesz regionális liga, akkor ennek volna logikája, mert a MOL regionális nagyvállalat, és a futball erős kommunikációs platform lehet.

Ahogy most kinéz, reálisan a Fradi és az Újpest oszthatja majd egymásközt évente a Bajnokok Ligája, illetve az Európa Liga indulás jogát, lehetnének erős szereplői egy majdani regionális nemzetközi versenyrendszernek.

A másik, különösen 2010 után erőltetett megoldás a transzfer-stratégia, ami önmagában szintén logikus kitörési pont: futballista-szakmunkásokat képezni, és a játékjogukat a megfelelő időpontban magas áron értékesíteni, ami fenntartható működést eredményez, akár nemzetközi sikerekkel. Lásd például a holland Ajax csapatát. Csak azzal nem számoltunk – és most még a szokásosnál is óvatosabban fogalmazok, mert nem szakterületem –, hogy egyre kevesebb gyerek születik, az új generációk időtöltési preferenciái jelentős mértékben átalakulnak, meg hát az a híres magyar futballtudás is megkopott, újságírónyelven: „Elment mellettünk a világ.”

Bár szinte minden hivatásos magyar futballcsapatnál elhangzik az „építünk a sajátnevelésű fiatalokra” szlogen, ezirányú ismereteim korlátait, és a csapat iránti elfogultságomat is beszámítva egyedül az MTK Budapest esetében látom azt a hosszú idő óta következetes stratégiát, ami valósan épít a saját magas szintű utánpótlásképzésre, a fiatalok csapatba építésére, és ami számottevő bevételt termel játékjogeladásból. Ha vannak pozitív példák a hivatásos magyar labdarúgásban, a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia–MTK Budapest-együttműködés mindenképpen az. És hogy ez mire elég? Ha rosszul mérik be a játékjogeladásokat, akkor visszacsúszás a másodosztályba, ha sikerül kivárni a tehetségek külföldre szerződésével, akkor erős NBI-es középmezőny, harcban a nemzetközi kupaindulás jogával. Nagyjából itt látom ennek a stratégiának a határait.

A harmadik kitörési modellnek a nemzetközi hálózatokba történő betagozódás látszik. Bár Újpesten a 13 év alatt nyert három magyar kupa és egy szuperkupa, valamint a többé-kevésbé stabil NBI-es tagság nem volt elég, hogy a Duchatelet család érdekeltségébe illeszkedést elfogadja a szurkolótábor, a Five Eleven Capital futballholdinghoz csatlakozással most a Debreceni VSC készül egy újabb próbát tenni. „Jelenleg 131 multiklubstruktúra működik, globálisan több mint 350 csapattal, amiből Európában 258 együttes már ilyen rendszerben található. Ami a legérdekesebb, hogy az elit bajnokságokból több mint százan, azaz az UEFA versenysorozataiban induló egyletek 13 százaléka már valamilyen multiklubstruktúra része. (…) A holdingszerű vagy más jogi megoldású működés során lehetővé válik az is, hogy egy-egy ilyen csoport olyan szakembereket fizessen meg, olyan tudást birtokoljon, olyan szolgáltatáscsomagot alakítson ki, amire egy-egy tag, illetve a tagok többsége önmagában nem lenne képes. Emiatt a feltörekvő csapatok minőségi lehetőségekhez jutnak.” – írja véleménycikkében Bács Zoltán, a Debreceni Egyetem kancellárja, a debreceni sportközgazdászképzés szakvezetője, amúgy feketeöves Loki-szurkoló.

Szerintem ez a multiklub modell valós alternatíva lehet a hivatásos futballvállalataink számára. Hogy ténylegesen az lesz-e, annak a kérdése, hogy el tudja-e fogadni a lokális közeg és a magyar közvélemény, hogy ezek közül a csapatok közül nem mindegyik lesz majd a hálózat „zászlóshajója”, beszállítók lesznek, terep külföldi játékosok kipróbálására, felépítésére. Cserébe „a feltörekvő csapatok minőségi lehetőségekhez jutnak”, jó focit látunk majd a pályán, láthatunk ifjú tehetségeket a csapatokban, akik, ha tényleg jók, mennek másfelé. De lehet egy-egy kiugró év is, kupaszerepléssel, esetleg „meneteléssel”.

Gulyásleves

Ha azt írnám, a többiek mennek a gulyáslevesbe, az nagyon sértő lenne. Pedig nem én mondom, hanem Orbán Viktor, akinél senki sem tett többet a 2000-es évek magyar labdarúgásának felvirágoztatásáért. „…amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. Egy gazdasági vállalkozásnak egyetlen szempontja van, hogy a pénz tulajdonosa, a vállalkozás tulajdonosa minél nagyobb hasznot tudjon realizálni. A futballban ez lehetetlen. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.” – nyilatkozta 2013-ban a miniszterelnök. (Nagyon tanulságos interjú, szintén ajánlom mindenkinek.)

Az utóbbi 15 évben Orbán Viktor nagyon határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy a sportot, a labdarúgást mint kulturális értéket nem szabad leszűkíteni kizárólag a kereslet-kínálat, közvetlen bevétel-kiadás szempontjaira, és úgy vélem, sokan osztják ezt a véleményt. Legitim ez a nézőpont? Teljes mértékben. A sportnak is vannak olyan nem szándékolt hatásai, amiknek pozitív folyományai vagy éppen elmaradt hasznai nem beárazottak. Úgy gondolom, a bográcsgulyás metafora ezekről a társadalmi költségekről és hasznokról szól. Hogy társadalmi hasznosságuk okán azokat a csapatokat is fenn kell tartania a közösségnek, amelyek amúgy tisztán piaci alapon nem tudják biztosítani a működésüket. Szimbolikusan: kellenek a gulyáslevesbe.

Amúgy a már többször példaként idézett amerikai sportligák mögött is ott áll a helyi és a szövetségi állam, a városok adója – például az iskolai sportolás rendszerében, ahonnan kiválogatják a későbbi hivatásos játékosokat. Még a stadionok mindegyike sem kizárólag magánpénzből épül. Sőt, a hivatásos csapatok létesítményhasználati díja sem minden esetben piaci árakon történik.

A vitánk nem is ebben van. Hanem abban, hogy mi az elsődleges, hogy mi legyen a működés alapja. Az egyik vélemény szerint a társadalmi szempontnak: „Nemzeti önbecsülés és büszkeség nélkül még a focinak sincs értelme. Fontos az esztétikum, a klubszellem, de haza nélkül mindenki csak zsoldos lehetne”. Szerintem meg a piaci teljesítménynek kellene az alapnak lennie. Hiszek a (sport)piac önkorrekciós képességében. Ezt hosszútávon még akkor is előnyösebbnek gondolom, ha azt feltételezem, hogy valódi piaci működés még a futballban is csak 3-5 teljes mértékben hivatásos csapatot engedne Magyarországon a jelenleg érvényes sportkörnyezetben. A többiek számára a félamatőr-amatőr státus lehetne alternatíva. Értékválasztás kérdése ez.