spotify Hallgasd meg!

A jövedelmezőség és fenntarthatóság együttes szempontját tekintve sok szakértő számára az amerikai National Football League (NFL) a világ első számú hivatásos sportligája. Csakhogy érezzük a liga gazdasági erejét és kulturális beágyazottságát, egyetlen adat: 2024-ben a 100 legnézettebb amerikai televíziós műsorból 72 NFL amerikai futballmérkőzés volt. Előző évben egyébként 93 volt ez a szám.

A ligában 32 csapat játszik, az USA lakossága 342 millió fő, tehát átlagban egy csapatra 10,7 millió ember jut. Úgy is értelmezhetem, hogy ebben a konstrukcióban Magyarország (benne a Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja magyarjai) egyetlen olyan csapatot tud hosszú távon is eltartani, amelyik világszínvonalon játszik és maximalizálja a sportszolgáltatásból származó nyereségét. Mit bizonyít ez? Semmit. Ez egy illusztráció.

Európában az első számú üzleti sportliga az angol elsőosztályú labdarúgó bajnokság, a Premier League (PL). (Az UEFA Bajnokok Ligája ebben az összevetésben nem számít, mert kuparendszerű verseny, és nem a résztvevő csapatok szervezik.) A PL-ben 20 csapat küzd, Anglia lakossága mintegy 50 millió fő, virtuálisan nagyjából Közép-Magyarország (Budapest és Pest vármegye) tart fent egy csapatot. Igen ám, de a PL „hatóköre” egyrészt mégiscsak az Egyesült Királyság (68 millió fő), másrészt bevételeinek növekvő hányada származik a szigeteken túlról, merthogy a liga világmárka: a 2023-as British Icon Index III szerint az első számú brit ikon. Mit bizonyít ez? Semmit. Ez egy másik illusztráció.

A kereskedelmi bevételekből fenntartott profitmaximalizáló hivatásos csapatok létét keresleti oldalról a sportpiaci potenciál – azaz a (lokális) piac népessége és annak vásárlóereje, illetve a mérkőzésre járás hajlandósága – alapozza meg. (Természetesen több más hatótényező mellett, de egy véleménycikk kifejtésében, talán megbocsátható módon, alapmodellekre támaszkodom.)  Az üzleti logika a sportpiaci potenciál nagyságrendje szerint rendezi el az egyes sportligákba a csapatokat (városokat, lokális piacokat), a nagy piaci szereplők kerülnek a topligákba, a kisebbek az alacsonyabb szintű bajnokságokba. Mindenki megtalálja a maga helyét, mindenki álmodhat nagyokat, de ébren ésszerűen cselekszik – cserébe minden szinten működőképes, fentartható a rendszer. A fenti két példa erre illusztráció.

Ebben a logikában milyen esélyei, kitörései pontjai vannak annak a hivatásos magyar labdarúgásnak, amelyik 9,6 milliós, legfeljebb 12-13 milliós közepesen erős vásárlóerejű piacon nyújtja szolgáltatásait? Futballunknak milyen főbb stratégiák állnak rendelkezésére 2025-ben? Nekünk, magyaroknak, akiknek nem volt értelmezhető gyarmatunk, be vagyunk zárva a nyelvünkbe, és amikor a 90-es évek elején robbanásszerűen nőtte ki magát az európai futballipar, na, pont akkora épült le minden olyan versenyelőnyünk (futballkultúra, képzett munkaerő, nézői érdeklődés, futballszakmai tudás, képzés), amelyek az eredményekben gazdagabb és pénzügyileg sikeresebb magyar látványfutballnak ágyazhattak volna meg az elmúlt évtizedekben.

Az alábbi – és újra: szükségszerűen leegyszerűsített – gondolatkísérletben három plusz egy modell típust mutatok be: a nemzetközi változások modelljét, a központosított problémakezelést, illetve az egyéni csapat (dezertálási) stratégiákat, az írás végén röviden kitérek a futball mint gulyásleves modellre.

Nemzetközi labdarúgó ligák

A futballpiacok mérete nem csak nálunk probléma, de – eltérő mértékben persze – igazából mindenütt gond Európában. Jól látszik ez abban is, hogy gyakorlatilag a Premier League kivételével hosszú távon mindenütt két-három csapatra szűkül le a bajnokesélyes klubok száma, minden országban létrejöttek a kiemelt márkák. A nagy ligákban ezek globálisak (Bayern München, Real Madrid, Barcelona), a kisebbeknél „csak” nemzeti márkák (Ajax, Basel, Ferencváros). 

Amikor a 90-es évek elején Európában elkezdődött az új futballkorszak, már akkor felmerült az országhatárokon átívelő versenyrendszerek létrehozásának gondolata. A PL megalakulása 1992-ben és az UEFA Bajnokok Ligája lebonyolításának átalakítása ugyanabban az évben egy időre zárójelbe tette ezeket a törekvéseket, de 1998-ban 14 európai vezető futballmárka részvételével már megalakult a G-14 csoport, ami saját versenyrendszert akart. Ez a gondolat él tovább a mostani Európai Szuperliga szerveződésében. 

Az amerikai mintákat látva teljesen logikus a páneurópai versenyrendszerek létrejötte. A kézilabda, jégkorong vagy a kosárlabda működtet is ilyeneket, elsőre meglepő, hogy éppen az a futball nem, amely sportág egyébként szinte mindenben az európai sport változásainak motorja és irányadója. Ennek fő okát éppen az említett szuperliga szerveződés(ek)ben látom.

Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke vezetésével a nagycsapatok, a 20 legerősebb európai futballmárka bajnoki rendszerben bonyolított saját versenyt szeretnének, amelyet a nagy amerikai sportligák mintájára a résztvevők tulajdonolnának – a futballbürokrácia (FIFA, UEFA) kihagyásával. Márpedig, ha volna szuperliga, akkor regionális ligák is szerveződnének, területi vagy „futballerő” alapon, esetleg a kettő valamilyen kombinációjaként.

Meg is fordítható a logika, ha az UEFA engedné az egyébként nagyon is ésszerű regionális ligák létrejöttét, nem tudna érvelni a szuperliga ellen. A kialakuló új európai labdarúgás rendjében a futballbürokráciák jelentőség erőteljesen csökkenne a klubfutballban, hatalmuk gyakorlatilag a válogatottak versenyrendszerére szűkülne – ami azért egyáltalán nem kevés.

Az Európai Szuperliga és a regionális ligák létrejötte szükségszerű. (Mondjuk, 30 éve írom, mondom ezt – ennyit állításaim predikciós erejéről.) Milyen esélyt kínál ez a hivatásos magyar labdarúgásnak? Valószínűleg az igazság pillanatát. Egy szűkebb, cseh-szlovák-magyar-horvát-szlovén Közép-Európai Liga 4-6 magyar csapatnak teremtene értelmezhető piacot, benne a valós üzleti működés lehetőségét, a többiekről később.

Melyek lehetnének ezek a magyar csapatok? Ha most kellene nevezni, a Ferencvároson kívül Budapestről valószínűleg az Újpest tudna érvényes, azaz üzletileg jól alátámasztott pályázatot beadni, persze egy modern, új stadion ígéretével. Vidékről a versenyző városok gazdasági és futballerejét tekintve Debrecen és Győr lehetnének a biztos befutók, és persze Győrben is kellene egy rendes stadion. Ha maradna még hely a magyaroknak, az ezért folytatott küzdelem elég érdekes valóságshow lenne a Honvéd, a Vasas, a Székesfehérvár és a Diósgyőr között. Stadionméret, futballkultúra, -hagyományok, és sportpiaci potenciál tekintetben szerintem ezek a csapatok jöhetnének szóba. 

Ha esetleg az osztrákokat és a lengyeleket is be lehetne húzni a Közép-Európai Ligába, az tovább növelné a liga piaci erejét – és csökkentené az induló magyar csapatok számát; valószínűleg a Fradi, Újpest, Debrecen trióra szűkítve a kört. Az utóbbi esetében az autógyárak jelenléte, nagy egyetem, és főleg az a tény döntene, hogy a városban nincs másik nemzetközileg magasan jegyzett csapatsport, mint például a női kézilabda Bajnokok Ligáját sorra nyerő Győr városában. Cserébe Budapesten helyben, egyébként az ország más településeiről nagyjából 200 kilométeres körben elérhető igazán magas színvonalú futballt és szórakoztatást kapnánk. A saját pénzünkért, nem az adónkból trükközve. 

Szabályozási illúzió

Addig is, amíg a regionális liga létrejön, valahogy menedzselni kell ezt a valódi piaci potenciáljánál valószínűleg jóval nagyobbra fújt hivatásos magyar futballt. Ebben a magyar kormányfő főleg közvetett, de erőteljes szerepvállalásán túl a Magyar Labdarúgó Szövetségnek (MLSZ) van kulcsszerepe.

És itt megint érdemes megállni és leírni azt, hogy az elmúlt másfél évtized magyar futballfejlesztésének van az új stadionok betontömegénél kevésbé látványos, de legalább ugyanolyan fontos eredménye, nevezetesen a magyar labdarúgás szervezeti modernizálása és áramvonalasítása. Ebben elévülhetetlen és futballtörténeti szerepe van Csányi Sándor elnöknek és Vági Márton főtitkárnak (Gudra Tamásnak, Roskó Zoltánnak meg persze több mindenki másnak, aki ebben tevőleg és szakértelemmel közreműködött).

Megtörték a futball-kiskirályok uralmát, világos és az adott környezethez jól igazított stratégiát dolgoztak ki, amit következetesen valósítanak meg. Partnerek voltak az állami pénzek szakszerű fogadásában, ami egyébként szintén fontos képesség és jelentős változás például az első Orbán-kormány MLSZ–sportkormányzat-szembenállásához viszonyítva. Ma egy nemzetközileg magasan jegyzet futballszövetségünk van, amit mi sem jelez jobban, mint futballdiplomáciai sikereink – Csányi például az UEFA kincstárnoka és alelnöke –, a számos jelentős nemzetközi futballesemény, köztük a jövő szezon Bajnokok Ligája döntőjének magyarországi megrendezése.

A Csányi-Vági páros csak két dolgot nem tud: gólt lőni és piacgazdaságot csinálni. Mivel egyiket sem nekik kellene, ezért az MLSZ szabályozással próbálja a piaci mechanizmusokat helyettesíteni, szabályozókon keresztül finomhangolni azt, amit a kereslet-kínálat törvényének kellene alakítania. A „központi akarat” kikényszerítésének alapja az, hogy a csapatoktól elvont média- és marketingjogok értékesítésével a középcsapatok számára jelentős, a kiscsapatok esetében meghatározó mértékben a szövetség biztosítja a bevételeket.  

A pénzek szétosztásában sajátos módszertan alkalmaz az MLSZ. Szükségszerűen, hiszen a szövetség nem kizárólag a hivatásos futball érdekeit képviseli, hanem az amatőrökét is, a gyerekfutball is a látókörében van, ráadásul van egy saját csapata is, a magyar válogatott. Másrészt az MLSZ alaphelyzetből nem profitmaximalizáló vállalkozás, hanem társadalmi szervezet. Hatósági jogkörrel.  (Többek között erre utaltam, amikor előző cikkemben arról írtam, hogy itt semmi sem az, aminek látszik.)

A 80-as évek magyar gazdaságirányításából ismert szabályozási illúzió állatorvosi lova a futballakadémiák képzési problémáinak kezelése. Alapesetben, tehát a piaci logika mentén, egy csapatban az játszik, akiről az feltételezi az erről döntő stáb, hogy adott pillanatban a legjobban szolgálja a szervezeti célok megvalósítását. Ha ez a játékos a 38 éves Böde Dániel, akkor ő, ha a 20 éves Pécsi Ármin, akkor ő, ha a 17 éves Lamine Yamal Nasraoui Ebana, vagy a 40 éves Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro, akkor ő. Ki az a bolond, aki csak azért nem játszat egy csodagyereket, aki bárki ellen képes gólt lőni, mert „még nem nagykorú”?

Ha nem állja meg az a feltételezés a helyét, miszerint azért nem játszanak nagy számban magyar fiatalok az NBI-ben, mert az ő teljesítményük ár/érték alapon jól helyettesíthetőek nem magyar és/vagy nem fiatal játékosokkal, akkor tényleg annál is nagyobb a baj a magyar hivatásos futballban, mint látszódik. Ha meg nincsenek jól teljesítő fiatalok, akkor erős piactorzítás azért fizetnie a szövetségnek (és a sportállamtitkárságnak), hogy mégis játszanak. Öten. Sokezer percet.  Persze, a futballakadémiai „termelési kisregény” bőrkötést kap, a mutatók ugrásszerűen javulni fognak – ühüm, alaposan túljárunk az imperialisták eszén.

Azért tudom ezt így leírni, mert egyébként van legalább egy olyan magyar hivatásos futballcsapat, amelyik szabályozók nélkül is részben, nagyban a saját képzési rendszerére alapozta a működését, de erről majd később.

A miniszterelnök (törvényhozás felhatalmazásával a kormánya) az elmúlt másfél évtizedben átalakította a kultúra finanszírozását. Jelentős összeggel megemelte ezt a költségvetési sort, a többletet alapvetően a sportra, benne a labdarúgásra költve. Ebben a helyzetben az MLSZ jól végzi a munkáját. Ha öntik rád a lét, pontosabban az ágazatodra, nem szabad félreugrani. Még akkor sem, ha ennek piactorzító, hatékonyságcsökkentő hatása van. Ez a sokaknak kényelmes és jövedelmező helyzet azonban személyhez kötött. Kérdés, mi lesz, ha más szelek fújnak majd.


folytatása következik