„Amerika nem szándékozik külföldre menni szörnyeket üldözni és azokat elpusztítani” – sokat idézett óvatos, izolacionista jellegű bölcs mondása volt ez John Quincy Adams amerikai külügyminiszternek, akiből aztán az USA hatodik elnöke is lett mintegy kétszáz évvel ezelőtt. Azonban néha Amerikának is lépnie kell vélt vagy valós érdekei mentén, nehogy a szörnyek előbb megtalálják az utat a tengerentúlra, mint ahogy tették azt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is. Főleg, ha az USA globális szuperhatalomként immár mindenütt érdekelt a világban, és szörnyek szép számmal leselkednek az amerikai-nyugati érdekeltségek körül.

Kétség nélkül e szörnykeresés és -pusztítás amerikai megnyilvánulását láthatjuk az Irán elleni közös amerikai–izraeli légicsapásokban, egy klasszikus megelőző háború (preventive war) megelőző csapássorozatának (pre-emptive strikes) részeként. Az ellentmondásos eszmének és tervnek tűnő megelőző háborúnak és biztonsági dilemmának is megvan a sajátos logikája és észszerűsége immár évszázadok óta: nevezetesen megakadályozni az ellenséget, hogy erősebb legyen, mint mi, és aztán elpusztíthasson bennünket – ahogyan Irán vallási fanatikus vezetése tulajdonképpen évek óta esküdözik, hogy eltörli Izraelt a térképéről és Jeruzsálem, „a szent város” újra „hitetlen csecsemők vérében fog fürödni”, mint a vesztes keresztes háborúk után.

És az irániak nemcsak esküdöztek, hanem alaposan tettek is e szent cél érdekében, nemcsak az atomprogramjuk felpörgetésével, hanem a kiterjedt proxyrendszereik kiépítésével is, amelyek egyfajta „tűzgyűrűként” körbeölelték Izraelt az utóbbi évtizedekben. Északról a libanoni Hezbollah, keletről az ellenséges szíriai Aszad-diktatúra, nyugatról a gázai Hamász tette a dolgát, és újabban a messzi délről bekapcsolódtak a jemeni húszik is, hogy a parányi, mindössze 20 ezer km2-es Izraelben gyakoriak legyenek az álmatlan éjszakák és a légiriadók. A Hamász civilek és fesztiválozó fiatalok elleni 2023. október 7-i véres támadását az iráni vezetés furcsa módon legitim és teljes mértékben elfogadható támadóakciónak tekintette, csakhogy akkor még nem számoltak a messzeható következményekkel.

A világ talán leghatékonyabb titkosszolgálatával rendelkező Izrael ugyan benézte vagy elhanyagolta a gázai betörés, támadás lehetőségét és elhárítását, ám azt követően 90%-ban felszámolta a gázai Hamászt, és 2024-ben a „csipogós-akcióban” teljesen lefejezte a libanoni Hezbollahot. Évtizedek zsarnoksága és 10 évnyi véres polgárháború után a szír Aszad-rezsim is összeomlott tavaly, míg a jemeni hútik (vagy húszik) Iránból származó rakétakilövő állomásait izraeli, szaúdi és amerikai légitámadások tették a földdel egyenlővé. Vagyis Irán lényegében gondosan kiépített előretolt helyőrségei és hatékony pusztítóerejű proxyjai nélkül maradt mindössze két év leforgása alatt. Továbbá, úgy tűnik, hogy az iraki síita milíciák sem szándékoznak meghalni a 87 éves Ali Hamenei iráni ajatollahért Izrael és az USA ellenében – legalábbis ez idáig.

A számukra kedvező geopolitikai- és biztonsági helyzetben elérkezett tehát Izrael és legfőbb szövetségese, az USA számára a legmegfelelőbb alkalom, hogy a két hónapja tartó és holtpontra jutott kétoldalú diplomáciai tárgyalások, valamint az Izraelt napi szinten fenyegető iráni proxyk felszámolása után leszámoljon végre a közel-keleti régió fenegyerekével, a harcias, vallási fundamentalista iráni rendszerrel. A szunnita többségű, gazdag Öböl-menti arab államok lakossága és politikai elitje, bár elítéli, hogy a muszlim testvéreiket megtámadták a zsidók és az „amerikai hitetlenek”, ám valójában örülnek a síita-perzsa Irán meggyengítésének, és a fundamentalista, teokratikus rezsim várható bukásának.

Az izraeli légierő új, ötödik generációs F-35-ös lopakodó vadászgépei precíziós csapásokkal és filmbe illő titkosszolgálatai akciókkal (lásd a Teherán és a Fauda című, a témába vágó izraeli filmsorozatokat) kiiktatták a katonai vezetés prominens személyiségeit, akárcsak az iráni nukleáris kutatóprogram vezető tudósait. Egyedül az iráni hegyek mélyére telepített fordói és natanzi nukleáris kísérleti laboratórium és centrifugaközpont elpusztításához volt szükségük az amerikai légierő B-2 stratégiai bombázóira, és a világ legnagyobb bunkerpusztító mamut-bombái, a 13 tonnás GBU-57 MOP bevetésére.

Utóbbi akcióhoz nyilvánvalóan kellett az amerikai politikai vezetés, személyesen Donald Trump elnök és Pete Hegseth védelmi miniszter megnyerése és azok beleegyezése, amely nem váratott magára sokáig, hiszen valójában már hetekkel korábban készen állt a haditerv Irán atomlétesítményeinek kiiktatására, és az amerikai bunkerpusztító bombák élesben történő tesztelésére.

A körülbelül tíz, fent említett, hírhedt amerikai bunkerpusztító bomba és a két tucatnyi Tomahawk cirkálórakéta bevetése mintegy 2,5 milliárdjába került az amerikai adófizetőknek a Pentagon költségvetéséből, amely összeg, bár hatalmas, ugyanakkor elenyésző ár egy iráni atomfegyverekkel vívott háború költségeihez vagy következményeihez képest. Becslések szerint az eddigi iráni eredetű drón- és ballisztikusrakéta-csapások által okozott anyagi kár mintegy 2 milliárd dollárra tehető Izraelben, nem is beszélve a közel negyven izraeli polgár haláláról. Iráni oldalon az anyagi kár ennek a többszöröse, és közel ezer iráni katonai és polgári személy vesztette életét az izraeli légierő célzott csapásaiban.

A hivatalos iráni állásponttal ellentétben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség illetékeseinek helyzetértékelése szerint az iráni atomprogram „nem teljességgel” a békés célú energiaelőállítás célját szolgálja a föld alatti szupertitkos létesítményekkel, és a körülbelül 400 kilogrammnyi, 60, illetve 81%-os tisztaságúra dúsított U-235 izotópmennyiséggel, amely nagyon közel áll az atomfegyver minőséghez szükséges 90%-os tisztaságú uránhoz, valamint a körülbelül kilenc-tíz atombomba összeállításához szükséges alapanyaghoz.

Izraeli olvasatban mindez azt jelenti, hogy a Shahab-3 vagy Khorrams típusú iráni ballisztikus rakétákra szerelt nukleáris robbanófejek mintegy tizenöt perc repülés után gyakorlatilag elpusztíthatnák Izraelt. Sőt, e fejlett iráni rakéták mintegy 2000 km-s sugarú körben egészen Közép-Európáig, avagy az Indiai-óceán közepén a Diego Garcia-szigeten fekvő brit-amerikai légibázisig képesek elrepülni, ha potenciális célpontokat keresnek.

Teherán neve egyébként a mai eseményektől eltekintve is elég rosszul cseng Washingtonban, főleg a republikánusok körében. Az amerikai külpolitika egyik legnagyobb botrányát okozták az 1980-as évek második felében a teheráni és szaúdi iszlamista rezsimeknek és a nicaraguai kontráknak nyújtott titkos amerikai támogatások, a tiltott olaj- és fegyverkereskedelem ügye. Ezeket a Fehér Házból koordináltak az amerikai Kongresszus megkerülésével, és e botrányok majdnem a republikánus Ronald Reagan elnök bukását okozták 1986-ban, második elnöki ciklusa elején. Az iráni iszlám forradalom és a Párizsból hazatérő síita Homeini ajatollah hatalomra kerülése, majd az iszlám teokrácia 1979-es megalakítása rengeteg gondot okozott az USA, Izrael és az egész Közel-Kelet számára – a rendszer azonban, úgy tűnik, fél évszázadnyi háborúskodás után a vége felé közeledik.

Trump elnök, bár a békekötés és a diplomáciai alkudozás, valamint a gazdasági nyomásgyakorlás (lásd: a Trump-féle vámháborúk) elnökeként hirdette magát, a „békét biztosító erő” reagani koncepcióját is magáévá tette, és Izrael, a hű közel-keleti amerikai szövetséges létbiztonságát is szem előtt tartja. Az amerikai elnök baloldali, liberális progresszív, és meglehetősen harsányan palesztinpárti kritikusai szerint az USA immár Izrael kül- és biztonságpolitikai megfontolásait és stratégiai céljait képviseli – és nem fordítva, mint ahogyan évtizedekkel korábban, a hidegháború első korszakában történt. Lehet ebben némi igazság, főleg Trump első elnökségének, és ortodox zsidó veje, Jared Kushner korábbi tevékenységének, diplomáciai sikereinek, az Ábrahám megállapodásoknak (Abraham Accords) az ismeretében. Az utóbb említett többoldalú államközi szerződések elsősorban Izrael biztonságát, valamint gazdasági és biztonságpolitikai érdekeit szolgálták azzal, hogy békét kötöttek és diplomáciai kapcsolatot létesítettek közel egy tucatnyi arab országgal Szaúd-Arábiától Marokkóig. E megállapodások közvetve természetesen némileg egybeesnek a térségbeli amerikai érdekekkel is. A síita Irán azonban igencsak rossz szemmel figyelte, amint az amerikai diplomáciai lépések következtében Izrael kibékül és normalizálja kapcsolatait a szomszédos arab államokkal. Ez ugyanis egyáltalán nem szolgálta a perzsa állam vallási és geopolitikai érdekeit. E felismerés nyomán 2022-től sokkal intenzívebbé váltak, szinte heti, napi szinten zajlottak az iráni proxyk támadásai Izrael ellen, és ezek nemcsak Izraelt fenyegették, hanem a nyugati világ és az Öböl-menti államok kereskedelmét is felettébb negatív módon befolyásolták.

Irán és a muszlim államok gyakran emlegetnek kettős mércét, és vádolják zsidó államot azzal, hogy az figyelmen kívül hagyja, nem tartja be a vonatkozó nemzetközi szerződéseket (atomsorompó stb.), és felemlegetik, hogy Izrael, bár nem állítja és nem is tagadja, de évtizedek óta köztudottan rendelkezik több tucatnyi atombombával, és az azok célba juttatásához szükséges hordozórakétákkal (Jerikó 2-es ballisztikus rakéták). Ugyanakkor apró, ám igencsak lényeges részletkülönbség, hogy a síita Iránnal (vagy épen az egyetlen muszlim atomhatalommal, Pakisztánnal) szemben Izrael, mint a térség legfejlettebb és egyetlen valódi demokráciája, soha nem fenyegette egzisztenciálisan szomszédjait azzal, hogy vallási vagy geostratégiai-biztonsági megfontolásból atomcsapást mér rájuk.

Kérdés, hogy mit tehet jelen helyzetben a túlélésért küzdő teheráni rezsim. Kéznél lehet még a meglévő külföldi iráni ügynökhálózat, és a közel-keleti proxyk terroristasejtjei, amelyek egy aszimmetrikus háború hadviselési formáinak megfelelően célzott támadásokat hajthatnak végre izraeli és amerikai katonai, illetve kritikus polgári infrastruktúrák ellen a minél nagyobb pusztítás és zavarkeltés érdekében.

Irán előnyös geostratégiai helyzeténél fogva kihasználhatja a Perzsa-öböl bejáratát őrző keskeny és sekély Hormuzi-szoros földrajzi adottságait stratégiai fojtópontként. A szorost néhány elsüllyesztett nagyobb teherhajóval és víziaknával gyakorlatilag néhány óra alatt járhatatlanná tehetnék. A tekintélyt parancsoló USS Nimitz amerikai repülőgép-hordozó és harci köteléke hamarosan megérkezik a helyszínre, egyértelműen azzal a céllal, hogy mindenképp biztosítsa a világkereskedelem szempontjából létfontosságú tengerszoros átjárhatóságát. A Hormuzi-szoroson a világ gáz- és olajkereskedelmének körülbelül harmada halad át, ez átlagosan napi 20 millió olajhordó.

A Hormuzi-szoros várható lezárása nemcsak Európát és a gazdag Öböl-menti arab államokat hozhatja nehéz helyzetbe az elszabaduló energiaárakkal, hanem a távol-keleti államokat, mint például Japánt, de főképp az Iránnal jó viszonyt ápoló, kvázi szövetséges Kínát is. Utóbbi számít nem mellesleg az iráni nyersolaj legnagyobb felhasználójának, és a mérvadó nagyhatalmak közül, Oroszország mellett, az iráni rendszer egyik fő támogatója Amerika ellenében úgyszintén Kína. Az emelkedő olaj- és gázárak híre ugyanakkor felettébb örömteli esemény lesz Moszkva számára, mely ezáltal még több pénzforráshoz juthat a kieső európai piac mellett, az orosz energiahordozókat sújtó EU-s szankciók ellenére.

A június 21-i iráni amerikai beavatkozás, bunkerpusztító bombázás következményeiről még sokat fogunk beszélni, sokat fogjuk azt elemezni, az a feltevés azonban bizonyosnak tűnik, hogy harcoló amerikai egységeket (boots on the ground) az USA nem fog Iránba, a „közel-keleti mocsárba” küldeni, okulva az iraki és afganisztáni háború elrettentő emberveszteségeiből (mintegy tízezer halott amerikai katona) és anyagi költségeiből (kb. kétezer milliárd dollár).

Donald Trump elnök és Pete Hegseth hadügyminiszter washingtoni beszédében példaértékűnek nevezte az Éjféli kalapács hadművelet sikerét és az amerikai légierő egyedi teljesítményét, amely egyfelől megjelenítette az amerikai külpolitika érdekérvényesítő erejét, másfelől látványos üzenet is volt a rivális hatalmak és a „hanyatló amerikai nagyhatalom” szlogenjét ismételgető kétkedők számára: ha az amerikai elnök úgy dönt, az USA bárhol (akár még száz méterrel a föld alatt is), bárki ellen képes fellépni a világ bármelyik távoli pontján.

Az iráni atomveszély teljes semlegesítése és a fanatikus Izrael- és Nyugat-ellenes iráni síita teokratikus rezsim megbuktatása azonban továbbra is fontos amerikai külpolitikai cél marad, még ha ezt nyíltan nem nyilvánították ki ez idáig egyetlen állami dokumentumban sem, sőt mi több, meglehetősen rendhagyó az, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter szerint még csak nem is állnak háborúban Iránnal.


A szerző amerikanista, kül- és biztonságpolitikai elemző