Az olaj- és műtárgy-kereskedelemből szupergazdaggá vált Mark Gettynek tulajdonítják a jól hangzó posztmodern bölcsességet, miszerint „a 21. század olaja az információ”.  Nyilvánvalóan a sokat idézett bon mot valóságtartalma és relevanciája már más megítélés alá tartozik, hiszen paradox módon úgy tűnik, hogy minél több az elérhető adat és információmennyiség a világban, annál zavarodottabbak és tájékozatlanabbak a végfelhasználók. Azonban napjainkban szinte már elképzelhetetlen tudományos jellegű publikáció vagy politikai közlemény publikálása az állításokat alátámasztó, megerősítő adatok, kimutatások, felmérések és random statisztikák idézése nélkül.

Az immár felfoghatatlan mennyiségű digitális törzsadathalmazt és a belőle kinyert információmennyiséget természetesen valakik valahol előzetesen összegyűjtötték (generálták), feldolgozták, és a megrendelőik (kutatóközpontok, politikai döntéshozók, üzletvezetők) rendelkezésére bocsájtják, mint a feltevéseiket, vagy politikai, üzleti előrejelzéseiket megerősítő kvázi cáfolhatatlan adat-evidenciákat. Az adatok és információk fétiskorában élünk, miközben az emberi elme információfeldolgozó, értelmező képessége nem sokat fejlődött az utóbbi évszázadok során. Ötszáz vagy ezerfős mintákon végzett közvélemény-kutatások, álláspont-felmérések, közállapot-leírások és hangulatmérések adatai, eredményei kvázi másodlagos valóságot teremtenek a digitális világ lakói és a politikai döntéshozók számára, amely aztán elég gyakran kijózanítóan szertefoszlik, amikor találkozik a nyomasztó elsődleges valósággal, például egy választás után.

Miképp történt az a tengerentúlon, Amerikában nem is egyszer, de hazánkban is nyertek már közvéleménykutatást és politikai háborút előzetesen többször is, hogy aztán csúnya vereség és látványos politikai összeomlás legyen a vége. E paradox jelenségek a biztos tudást és a tapasztalatokat helyettesítő adatfétis és hamis valóságértelmezés következményei, amelyek meghatározzák az önellentmondásokkal telített posztmodern valóság hétköznapjait.

Immár közhelyszerű megállapításnak tűnik az a paradox helyzet, hogy minél több az információ és az okoseszköz, annál kevesebb a biztos tudás, a kritikusan gondolkodni és megérteni képes emberi elme. A megdöbbentő állítás alátámasztására természetesen citálhatnánk, a fentiek után némileg groteszk módon, több kutatást, felmérést, amelyeket ezidáig csak amerikai és kanadai felhasználók körében végeztek az utóbbi évtizedek során, amelyben megállapították, hogy a kutatásban részt vevő emberek általános intelligenciaszintje lassú, de folyamatosan csökkenő tendenciát mutat.

Téves módon ebből rögtön globális és általános érvényű következtetésekbe is bonyolódhatnánk, ugyanakkor a szubjektív benyomások és egyéni tapasztalatok összegzése sajnos ebbe az irányba mutat, és valószínűsíthetően a magyar átlagpolgár (ha létezik ilyen kategória egyáltalán) általános műveltsége, tájékozottsága és intelligenciaszintje sem mutatna égbeszökő eredményeket. Azt is könnyedén megállapíthatjuk, nyilván újabb felmérések és elérthető globális oktatási statisztikák alapján, hogy a történelem során soha nem volt annyira iskolázott és művelt az emberiség, mint napjainkban.

Azonban mindez nem jelenti a kifejlett, komplex gondolati rendszerek általános elterjedését és a tudásszint univerzális meglétét az emberek milliárdjai esetében, főleg ha arra a kényelmetlen igazságra gondolunk, hogy a technikai, műszaki fejlődés csúcsvívmányainak beható ismeretével (a szuperszámítógépektől a chipgyártáson keresztül az atomerőművek működtetéséig) csupán néhány százezer szakember rendelkezik világszerte az immár 8 milliárd főt is túlszárnyaló emberiség között. E jellemzően posztmodern, ellentmondásos állapot a bölcseletben és az emberiség erkölcsi állapotában is látványosan megmutatkozik, amely úgyszintén nem sokat változott, avagy fejlődött Platón és Krisztus kora óta. Hegel, a német történelemfilozófia „koronázatlan királya” sarkos véleménye szerint az európai gondolkodás történetének ismeretében csupán lábjegyzetek lehetünk az ókori görögök bölcseleti rendszereihez képest.

A döbbenetes hegeli megállapítás valóságát tükrözik nagy általánosságban a politikai rendszereink, a nyugati demokrácia lesújtó állapota, a gondolati rendszereink sekélyessége, lebutult mivolta, illetve a szabadság mibenléte a világban. A politikum kiábrándító állapotához csatlakozik minőségben a szinte mindenhatóvá váló digitális közösségi média is. Utóbbi, mint egyre hatalmasabb negyedik hatalmi ág, mindössze két évtizeddel ezelőtti megjelenése óta sok tekintetben felelős az emberiség szellemi, erkölcsi állapotának romlásáért a médiaplatformok digitális tartalmainak alacsony színvonala, és főképp elfogult, megosztó, romboló hatása révén.

Szintén közhelyszerű, sokat hangoztatott, de valójában velejéig hamis megállapítás, hogy immár minden tudás, információ elérhető, csupán kattintásnyira van az interneten. A világ legnagyobb digitális tartalomszolgáltató-böngésző cége, a Google (Alphabet) is feladta nagy tervét, hogy a világban elérhető csupán angol nyelvű könyveket digitalizálja és elérhetővé tegye a felületén. Egy évtizednyi munka és 25 millió kötet digitalizálása után 2011-ben kénytelenek voltak abbahagyni a Google Books megaprojektjüket a leküzdhetetlen technikai kihívások és szerzői jogi perpatvarok miatt.

Csak összehasonlításképpen, a világ legnagyobb könyvtáraként számon tartott washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, a Library of Congress-ben (ahol volt alkalmam pár napot elmerengeni a világ és Amerika dolgain) 45 millió cím, önálló kötet található több mint ötszáz nyelven. Ehhez adjuk hozzá a világ számos nagy közkönyvtárának óriási állományát Moszkvától Pekingen keresztül a budapesti Országos Széchenyi Könyvtárig, amelyeknek úgyszintén csak mintegy tizedrésze elérhető digitális formában.

A mindenhatónak tűnő digitális tudástartalom egy népszerű tévképzet, hiszen a legnagyobb amerikai techcégek (Google, Microsoft, Amazon) adatai szerint a világon fellelhető írott, nyomtatott dokumentumok és információtartalom mindössze egynegyede elérhető digitalizált formában online felületeken. Vagyis az igazán hiteles információra vágyó kutatóknak és diákoknak még mindig illene elfáradniuk a könyvtárakba és levéltárakba, hogy megbízható, releváns tudásforráshoz jussanak a „mindentudó” Wikipédia és a nagy nyelvi modulok, chatbotok korában is. Főleg, ha egy másik felettébb kiábrándító internetes statisztikának hiszünk, miszerint a neten fellelhető információmennyiség mindössze 5%-a tekinthető tudományos jellegűnek a 28%-nyi pornográf tartalom és a nagyjából 40%-ot kitevő online játéktartalom mellett, amelyek jól tükrözik az emberiség, pontosabban a netes felhasználók érdeklődését. A fenti kaotikus és ellentmondásos állapotra ugyancsak jellemző egy másik destruktív jelenség napjaink posztmodern világában, amely nem más, mint a kognitív disszonancia és az önjelölt multifunkcionális szakértők torz világa, a mediatizált egyszerűség és butaság új „kultusza”.

A „világ összes információjával rendelkező”, de azt már értelmezni, rendszerbe foglalni képtelen ember a képernyő előtt ülve hamis, gyakran nárcisztikus önértékelése révén frusztrált magányában a mindenhez értés delejes illúziójába ringatja magát, amihez nagyban segít a közösségi média kényelmes, zárt információs buborékja. Így jött létre az önjelölt vírus- és háborúszakértők, világmagyarázó elemzők, futballedzők és életmód-tanácsadók elborzasztó világa. E posztmodern groteszk társadalmi jelenség látványosan megfojtja a racionális gondolkodás és az elemző értékelések struktúráit, sőt, már le is bontotta az évszázadokon keresztül jól működő „tudás kapuőreinek” privilégiumait és tekintélyét, amelyek olyan alapintézményekben működtek, mint az iskola, az egyetem, az akadémia vagy épp a tudós szerzetesek kolostorai.

Az amerikai Cornell Egyetem két kutató pszichológusa, David Dunning és Justin Kruger 1999-ben publikálta és írta le részletesen e sajátos, kártékony emberi kortünetet, amely sajnálatosan napjaink digitális, virtuális világában általános magatartásformává vált. Híressé vált megállapításaik szerint a hozzá nem értő, többnyire aluliskolázott, de akár diplomás emberek is, igencsak hajlamosak túlbecsülni és túlértékelni saját képzettségüket és tudásukat, illetve nem képesek felismerni, hogy egyáltalán nem értenek számos témakörhöz, valamint, hogy másvalaki jobban érthet ahhoz. Pozitív fejlődési irány, illetve fejlemény lehet, hogy az emberek, amennyiben tanulnak és fejlesztik képességeiket, felismerik, hogy korábban mennyire nem értettek egy bizonyos területhez. Ám ez az arány sajnálatosan csökkenő tendenciát mutatott Dunning és Kruger felmérései szerint a vizsgált célcsoportokban, és szubjektív benyomásom szerint egyre inkább ezt tapasztalhatjuk, és ez válik a mérvadó alapállapottá napjainkban.

A mindenhez értés hamis és veszélyes illúziója a politikum és a média világában a legszembetűnőbb, amely jelentős valóságtorzító és pusztító befolyásoló erővel hat a modern társadalomra. Nem kell magyarázni, hogy mit eredményezhet, ha magas társadalmi, politikai vagy katonai pozícióval (nemcsak diktatúrában, hanem a demokráciákban is) rendelkező tisztségviselők esetében egyben megjelenik a vélt, de valóságban nem létező szakértelem. A nagypolitikában ennek egyik sajátos megnyilvánulási formája, amikor korábban középszerű színészekből, showmanekből, üzletemberekből államfők lesznek (lásd Trump, Zelenszkij vagy Macron elnök esetét), vagy hírolvasókból, titkárnőkből a politika szeszélyes fordulatai révén nagyhatalmú miniszterek válnak, majd fura, értelmezhetetlen döntéseikkel milliók életét formálhatják kedvük szerint.

Paradox és sajnálatos módon e groteszk, virtuális mátrix állapotban elsősorban a megmaradt írástudók számára lehet feltűnő a „király meztelensége”, hiszen a mindenhez értő szakértővé vált átlagember vagy „döntéshozó apparátcsik” is végső soron ugyanazt várja el a vezetőktől, illetve a gimiből kibukott véleményformáló celeb-ikonjaiktól: hogy hozzá hasonlóan vagy még őt is meghaladó módon mindentudó, messianisztikus übermenschek legyenek, akik megoldják a problémákat, és biztosítják a digitális cirkuszt, a mindennapi betevőt, és persze az internetet, ami érthetetlen módon a konnektorból folyik.

A szerző a nemzetközi kapcsolatok kutatója