Egy töltetlen fegyvertől legalább ketten félnek. Az, aki előtte áll, és az, aki mögötte. Másképp fogalmazva: fogalmam sincs, mire mondta be Orbán Viktor márciusban a poloskás durchmarsot, de eddig egy-két alsót, ha láttam nála.

Kezdjük korábbról.

Közvetett emlékeim-információim vannak a 2010-es szocialista országgyűlési kampányról. Nem vettem részt benne, de ismerem a fontosabb szereplőit. Egy iszonyú roncsderbit követően vágott bele a – mondjuk így – félkormányzati szerepben lévő MSZP a választási kampányba. Az ekkor leköszönő miniszterelnök, Bajnai Gordon a megszorító csomagjaival egyszerre stabilizálja a költségvetést és irtja ki a korábbi szocialista kormányzás, valljuk be, eleve ritkás baloldali vívmányait. Ekkor hagyja cserben az őt kormányra emelőket, hogy aztán alig két év elteltével már az épp magára találó MSZP kicsinálásának szándékával térjen vissza. Azóta is mindig a legrosszabb érzékkel piszkál bele a politikába. Most nem ez a témánk, de valamikor töprengjünk majd el azon, hogy jobb vagy rosszabb lett volna a magyar liberalizmus állása az elmúlt tizenöt évben, ha kivonjuk belőle en bloc a Bajnai-közeli akciókat.

No, de visszatérve a lényegre, tehát ekkorra az MSZP népszerűsége már megszenvedte Őszödöt, a gazdasági világválságot, a vizitdíjas népszavazást és a valami fura okból szakértőinek becézett megszorító kormányzás pusztító hatását. Teljesen világos volt, hogy a szocialisták a négy évvel azelőtti győzelem után 2010-ben súlyos vereségbe zuhannak.

És mindeközben folyamatosan láttam, tapasztaltam MSZP-szavazókat. Nem azokról beszélek, akiket személyesen ismertem (sőt, éppen a szokásosan nulla taktikai érzékkel, de nagy mellénnyel endorszáló elit rakta össze a Fidesznek a szükséges kétharmadot a parlamentből kizúgó MDF-fel). Mindeközben nyolc év kormányzati kínlódás után is voltak válaszok arra a kérdésre, miért mondja valaki magáról, hogy a szocialistákat választja. Minimum az önkritika és a megküzdés élménye sorolandó ide; ezekre (a hiányukra) majd a legvégén még visszatérek a Fidesz kapcsán.

Nos, ehhez képest ma nincs olyan hétköznapi élményem, hogy valaki büszke „amatőr” fideszes lenne, tehát hogy úgy vallaná meg kormánypárti szavazó mivoltát, hogy abban nincs semmilyen hivatásszerű elem. Másképp fogalmazva: akinek nem kifejezetten dolga (mert kormánypárti politikus, megafonos, egyéb rendszeralkalmazott vagy személyes kedvezményezett) kiállni közölni, hogy „én a Fideszre szavazok, mert ez a párt a legjobb / még mindig ez a legjobb”, az ma nem is nagyon hangoztat ilyet. Értsük jól, én nem azt mondom, hogy ma nincsenek kormánypárti szavazók, hisz ezek számát még a legellenzékibb kutatók is milliós nagyságrendűre mérik és „mérik”. Azt mondom, hogy ők jelentős részben valóban kiábrándult fideszes szavazók lehetnek. Azaz fideszesként is kiábrándultak, csalódottak, be is vannak csicskítva, és ezért csökkenő elszántsággal, a magtól egyre távolodva, egyre enerváltabban szavaznak a Fideszre. A külső héj már le is pattant, a belső részek kitettsége folyamatosan nő, a tábor egyre szeppen.

Talán ez a legfontosabb elem, ezzel kell kezdeni. A Fidesz az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan a pillanat uralására törekedett – sőt, bizonyos szempontból már korábban is, amennyiben a 2008-as népszavazással lehetetlenné tette, hogy egy, már amúgy is bűnbak kormány az egészségügyi reform első, népszerűtlen fázisát magára véve elindítson egy jól működő, vegyes társadalombiztosítási rendszert. Maradt a mára eszkalálódó folyamatos válság és barkácsolás az egészségügyben. Is. Orbán Viktor mindig azt a megoldást választotta, szinte minden tartalmi és stílusbéli skrupulus nélkül, ami mögé a közvélemény relatív többségét és/vagy hangosabb részét állíthatta.

Bizony, jó sokáig úgy tűnt, hogy az ő stratégáiknál is aljasabb (emberek, a buzizós kampányt összerakó Finkelstein, az micsoda), az ő nyilvánosságuknál is szervilisebb el sem gondolható. Minden nyomorult kérdést arra futtattak ki, hogy bármi áron kiszolgálják a közízlés alját. Mindig azt az álláspontot, ami üvölthető.

Minden kudarcot ezzel igyekeztek ellensúlyozni. Eleinte persze vitte őket a lendület – emlékszem, ahogy 2010-ben Navracsics Tibor valamelyik nyalifali propagandistával megy „átvenni” a minisztériumokat, és anno azon gondolkodom, hogy ez a nagy mellény, ez az arrogancia hogyan lesz tartható, ha mégsem alakul olyan méznyalóra a kormányzás. És hát mindig volt valami baj; egy minapi Monológ-videómban össze is szedtem, micsoda bukdácsolás volt ez a 15 év. Külön kiemelendő a tíz évvel ezelőtti Simicska-lázadás, amiből Orbán Viktor többek közt azt tanulta meg, hogy soha nem szorulhat a gazdasági hátországa és a médiabirodalma egyetlen ember alá. Az addig főbb elemeiben mégiscsak újságírással foglalkozó független sajtót pedig akkor kezdte el a médiatartalmakat illető „politikai hatékonysággal” fertőzni a Simicskával átálltak sora. A honosított játékosok hozták magukkal az anyaországi stílust és taktikát.

Ezzel együtt, azt hiszem, a 2022-es választás volt az utolsó alkalom, amikor az ellenzéki sajtó hajlandó volt az ellenzéki főjelöltről, Márki-Zay Péterről is megírni a kellemetlen dolgokat. Akkor sem volt ez már rizikó nélkül való, a politikába beletrappoló influenszerek zöme már akkor kritikátlan propagandát tolt a vásárhelyi sámánnak, de a honlapokon, tévéműsorokban még legitim és szükséges elem volt az úgynevezett valóság ismertetése is, mely akkor arra mutatott, hogy a jelölt némiképp buggyant. És homofób. És xenofób. És problémás a nőkről alkotott véleménye. És mindezt meg is írták, el is mondták, akkor is, ha az osztályrészü(n)k a tónizás volt.

Mostanra pedig előállt az az előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező helyzet, hogy jelentkezett egy őszintén ordenárébb főszereplő, Magyar Péter. Másrészt meg másfél évtized folyamatos vereségei végén az átigazolókkal a teljes ellenzéki nyilvánosság is megérkezett oda, ahol a NER elején még kábé csak a Galamus volt. Büszkén pártos. Kizárólag kormánykritikában utazik. Közönsége és finanszírozása rég nem a hagyományos sajtót, hanem a kormánypárti propaganda metódusait idéző módon épül fel. És mivel egyúttal még bírja a „sajtóság” ethoszát (lásd még Varga István és a jó tollú újságírók), abszolút dominálja a közélet-magyarázást. Egy éve mind rácsimpaszkodtak Magyar Péterre, és inkább sorra dobnak el mindent, amit korábban családon belül erőszakról, szólásszabadságról, melegjogokról, Ukrajnáról és bármi egyébről gondoltak, csak hadd uralják most kicsit ők a pillanatot. Így a tegnapi NER-káder lesz fölkenve, ha ő az Esélyes (értsd: tiszás) Jelölt, és még azon is megdúlják magukat, hogy miért nem lehet valaki délelőtt a fideszes miniszter beszédírója, délután meg a kormány ellen szónokoló ellenzéki politikus. Ebben a versenyben utcahosszal vezet a Tisza-propaganda, a sajtóban és a Facebookon tényleg áradnak, míg a fideszes fulladozik.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy én már annak idején próbáltam kalimpálni, hogy az eredeti kormányötlet a jó, ami az online világ szabályozását célozta. Legyen mindenhol ügyfélszolgálat meg fellebbezés. Súlyos hiba volt az a rövidtávú sikert hozó döntés, hogy ha elég sokat költenek Deák Dani meg a többiek Facebookjára, ha ügyesen fotózza Varga Judit miniszter asszonyt a férje a Facebookra, akkor majd lesz közönség. Aham. Nézd meg, nulla forintból, kvázi egyetlen gombot megnyomva hogyan pakoltak Magyar Péter alá abnormális elérést, és még mindig nincs kinek szólni, hogy egy egyébként szabályellenes magánprofillal megy egy éve sosem látott köröket az állítólag legtámogatottabb magyar közszereplő. Tele a Facebook és a sajtó a Tisza híveinek hangjával, és maximum zavartan bugyborékolnak a fideszesek. Nem tudnak mit kezdeni az élménnyel, hogy a „valódi” sajtó árasztja velük szembe ezt a fura keveréket, a fideszes ellenzékiséget. Harsogva. Míg az övéik?

Minap Bayer Zsolt Kollár Kinga kapcsán arról értekezett, hogy régen az árulók sora a halál vagy az örök megvetés volt, az utóbbit ajánlva. Húsz-huszonöt éve egy ilyen fölvetés után azonnal jött volna a tüntetés, vezércikk, jajdefélünk, és egyébként tényleg határfeszegetésnek éreztük volna. Elásás meg ilyenek. Most meg hallgatom, nézem, és nemcsak az van, hogy nem hiszem el neki, hogy 62 évesen nekiállna rohamozni, hanem rég meg is haladták: csak a legutóbbi Orbán-interjú után, amely kapcsán a legfőbb bűnöm, hogy az Orbán Viktor mellett álló, a képről gondosan levágott kolléganőmre mosolygok, szóval csak azon kép okán is jött vagy kétezer olyan komment, amelyek egyenként is ocsmányabbak, mint ami a teljes Bayer-életműben kesztyűt kíván.

Vagy ott volt nemrég Lentulai Krisztiánnál az Irigy Hónaljmirigyből Molnár Imre, aki vállaltan fideszes, de ez azzal jár (mint erről 35:40 körül elkezd beszélni), hogy ha egy nagyobb társaságban, ötvenfős stábban szóba kerül a politika, és hallgatja a vélhetően ellenzéki indulatokat, inkább nem szólal meg. Ami miatt, teszem hozzá, aggódjon is Orbán Viktor, mert aki ma nem szól, az lehet, hogy holnap már nem is szavaz, és már nemcsak kifelé, de maga előtt sem vállal már közösséget.

Három vonatkozó javaslatom is van a végén. Egyik se arra irányul, hogy a Fidesznek legyen jobb, hanem arra, hogy a negatív spirálból mindannyian kikerüljünk.

EGY. A propaganda fixen pörög, ott már érdemi ugrás nem lehetséges sem a nagyságrendben, sem a vonalasságban. Ellenben milyen jó lenne, ha nem ebben versenyeznének az önpropagandásító ellenzéki nyilvánossággal, hanem kilopnák a hátsó kapun a menőséget, és elkezdenének minél több valódi újságírással, önjogon érdekes-értelmes tartalommal jelentkezni.

KETTŐ. Nem tudom, a tévedhetetlenség foszló illúzióján túl miért ragaszkodik a miniszterelnök Nagy Mártonhoz, tökön-paszulyon is átgázolva, de az ország gazdasági és mentális állapotában is érdemi változást hozna egy önkritikus kiállás (nem kell őszödi mértékben), mondván, rosszul választottam, leváltom a minisztert.

HÁROM. Orbán Viktor március 15-én áttelelt poloskákról beszélt, mely beszédmód önmagában elfogadhatatlan, pláne a nemzeti ünnepen. De az ígérete egyfajta, ahogy ő fogalmazott, húsvéti nagytakarításról szólva ezt irányozta elő: „Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat.” Ez pedig megint csak, már a szándék szintjén is súlyosan aggályos, fenyegetve az igazságszolgáltatás, a sajtó és a politika egyes szereplőit.

Az viszont, hogy eztán lement a húsvét bárminemű pénzügyi gépezet felszámolása nélkül, még azt is jelenti, hogy pláne fölöslegesen normalizált egy ilyen verbális támadást és erőszakos viszonyulást. Tovább frusztrálta az övéit, élezte a közéleti vitákat, majd nem tett semmit. Ha jövőre veszítene, abban benne lenne az is, hogy addig lengette a töltetlen, egyre rozsdásabb flintáját, addig csattintgatta eredmény nélkül, míg az egyre jobban fölpaprikázott ellenfele orrba nem gyűrte.

Az elmúlt három választáson növekvő arányban voltunk vakok a Fidesz-táborra. Én is egy visszhangkamrában működöm, még ha ki-kimászom, ki-kidobnak is onnan. Simán lehet, hogy ott vannak a lelkes és magukat vállaló fideszesek valahol, ahová nincs rálátásom. Akkor Orbán tök nyugodt lehet a választási várakozásaiban. De még ekkor is értelmes dolog lenne megvédenie az övéit, és a fenti három ügyben (a propaganda „sajtósítása”, a gazdasági ortodoxia bevezetése és az üres fenyegetőzések hanyagolása) nagyokat lépni.

Sokkal jobb hely is lehetne ez az ország. Már most, a Fidesz alatt is.