Hodor!

Az szeretném kérni a következő miniszterelnöktől, hívják akár Orbán Viktornak, akár Magyar Péternek, hogy bukjon meg. Készakarva.

Ennyi idő után talán nem spoiler, hogy mivégre hívják így a Trónok harca egyik szereplőjét (akinek igen, az ugorjon a következő bekezdésre). Hogy tudniillik Hodor teljes létezése arra lett „programozva”, hogy egyetlen dolgot tegyen meg: tartsa az ajtót (az időhurokból őt megszólító) Bran Stark védelmében. Hovatovább az egész személyisége erre az egy feladatra redukálódik, még a neve is ebből torzul: Hold the door → Hodor.

Lehet persze a felelősségi potmétereket tologatni. Ki-ki ízlése vagy bekötése alapján állapítja meg, hogy az ország állapotát leginkább az eddigi unortodox gazdaságpolitika és a fideszes korrupció, vagy az uniós pénzek politikai bosszú és kormánybuktató szándék miatti visszatartása, esetleg az elhibázott európai gazdasági stratégia és az Ukrajnához való viszony következményei határozták meg. Secko jedno. Baj van. Meglehetősen nagy, csak erre ugyanúgy rátakar a kétoldali kampányzaj, ahogy jó húsz éve az osztogató-ígérgető MSZP–SZDSZ kormány és a még többet osztogatni vágyó Fidesz kampánykiáltozása is elnyomta a józan figyelmeztetés hangját. Akkortájt már a hétről-hétre felhősebb homlokú Bauer Tamás a Liberális Gazdasági Tanács ülésein is hiába vette ki sorra egy kopott, Westel 900 feliratú szatyorból a papírokat, rajtuk adatok és számítások, hogy nézzétek meg, ebből baj lesz – odakint dübörgött a kampány, ahol nincs helye ilyen „okoskodásnak”. Vagy jó világ jön, vagy még sokkal jobb.

Szóval aki azt állítja, hogy az őszödi beszédből tudta meg, hogy baj van, az vagy nem szakember, vagy nem őszinte. Most sem érdemes áltatni magunkat. Nincs olyan opció, ahol egyszerre tudunk az energiaválság dacára olcsón és korlátlanul tankolni, ipart felpörgetni, rezsit és adót csökkenteni, sőt, elengedni, nyakra-főre kedvezményes hiteleket adni, árrést rögzíteni – és ezek a jelen működésnek is csak egy szeletét rögzítik, amire a Tisza még durván ráígért.

Ehhez képest azt állítom, hogy

(megint csak: ne nyissuk ki azt a vitát, hogy ennek oka Brüsszel, Moszkva vagy Felcsút);

a Tarr Zoltán-i értelemben vett elhallgatás pedig a durva megszorításokra vonatkozott. De, de, akkor is, ha beborítanak ide egy valag uniós pénzt, és akkor is, ha Mészáros Lőrincet „elszámoltatják”. Kevés.

Az egyik lehetséges út, akár Orbán Viktor, akár Magyar Péter lesz miniszterelnök, ha a percepcióval játszik. Nem kell hozzá nagy fantázia: a Fidesz győzelme esetén ez azt jelentené, hogy szuverenitásvédelem turbókétezer, a lehető legtöbb infrastruktúrát kiszedni a lehető legtöbb kormánykritikus aktor alól. Minél kevesebb felület és figyelem jusson a megszorítások bemutatására. Ugyanígy Magyar Péternek is rögtön bele kellene kezdeni a bosszúba, ilyen „visszavétel”, olyan „elszámoltatás” – és ne tévedjünk, mindezek mellé semmi olyat nem ígért, hogy az ő hatalmát több fék és ellensúly, erősebb sajtójogosítványok korlátoznák majd, mint elődjéért. Sőt, szerintem például a Telexet jobban gyűlöli, mint Orbán. Akárhogy is, a célja neki se lenne más, mint hogy minél kevesebb felület és figyelem jusson a megszorítások bemutatására.

Mely megszorítások így tagadásban, társadalmi konszenzus nélkül, belső csatákkal terhelten pöszörögnének, alámosva bármilyen értelmes kormányzást. Rossz hatékonysággal, nagy fájdalommal, szervetlenül.

A másik út lenne Hodoré. Nekifeszülni teljes testtel, vállalni a politikai „mártírhalált” a közjó érdekében. Amit már anno, Balatonőszöd zárt termei helyett a köztévében kellett volna. Nyilvánosan elmondani, hogy ez a baj, ezt kell tenni, nehéz lesz, de én végig itt leszek, együtt csináljuk, hajlandó vagyok ebben ledarálni magam.

Ez egyébként csak szövetséges nyilvánossággal megy. Kölcsönös elkötelezettséggel. Tabula rasa, mostantól mindenki kérdezhet mindent és senki nem hisztizik semmilyen sajtóval, cserébe mondjuk mind ugyanazt gondoljuk minden (!) égtáj felől érkező titkosszolgálatokról, és mindenki korrekt módon viselkedik. Oda-vissza.

De lesz-e Hodor Orbán Viktorból? Ha megérti a felelősségét, akkor igen. Nem csak a konkrét önhibákra gondolok felelősség címén, persze abból is akadt szakajtónyi az elmúlt tizenhat évből. Fölöslegesen elmérgesített viszony a németekkel/a Néppárttal a Juncker-plakátoktól a teljesen ostoba „gyermekvédelmi” törvényig – ezek közvetlen okai az uniós pénzek megvonásának is. Igen, szerintem is iszonyúan rossz és káros uniós vezető Von der Leyen, de a konnektivitás lényege pont a borzalmas keleti gyilkos diktátorok és a borzalmas nyugati korrupt akarnokok járadékoltatása lenne. Önhiba aztán a hivalkodó és gazdaságot bénító korrupció. Meg a gyávaság a nagy rendszerek jó részének reformját illetően, meg az iszonyúan elszúrt személyzeti politika, meg az alternatív energiaforrások egy részének hosszan fönntartott fékezése, és hosszan sorolhatnám (önsorsrontó módon, mert a figyelmes fideszesek idáig is eljutnak és zokon is veszik, a lájkhuszár tiszások jó részének meg megmondják másutt, hogy erről a relatíve hosszú szövegről annak szerzője miatt mit kell gondolni, így ezt a kormánykritikus részt már nem olvassák). Akárhogy is, lenne itt ez a felelősség, melynek okán Orbán lehetne Hodor – és megint nem bírom ki pátosz nélkül, szóval lenne a nemzetért viselt felelősség okán is.

Mert, megint mondom, ez így nem gurul el tovább. A kormányzati reformok hiánya, a minden erőn fölül vállalt elköteleződések egyfelől, a fenyegető nemzetközi gazdasági-politikai körülmények másfelől – ettől változatlan feltételek mellett hamar kifekszik az ország. „Lehet még egy picikét itt teszetoszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljött az igazság pillanata”. Orbán Viktor pedig győzelem esetén dönthet úgy, hogy a várhatóan minden korábbinál eleve vékonyabb parlamenti-társadalmi többségét maga áll neki lebontani, saját személyes népszerűségével a lékeket betömködni. Húsz év egybefüggő kormányzás végén ott fog állni leharcolva, de annak a reményével, hogy ha azt a zsenijét, amit négy cikluson keresztül hatalomtechnikára pazarolt, most beletette a kormányzásba és csak a kormányzásba, nulla kommunikáció, semmi kampányszempont, akkor a közeljövő és pláne a történelem ezt majd kontextusba helyezi. Akkor az lesz az emlékezete, hogy amit konjunktúra idején, tíz éven át elmulasztott, azt a legmélyebb válság idején, egy ciklus alatt behozta.

És ha meg Magyar Péter lesz Hodor? Hát… ő nem lesz. Eleve nem azért indul a választáson, hogy kormányozzon, hanem hogy úgy tudják róla, hogy kormányoz. Ha győz, akkor elővezeti az összes teátrális revans-aktust, amiről ábrándozott, bosszút áll mindenkin, aki akkorának látja, amekkora valójában – és mindeközben pózol, reklámoz, influenszerkedik. Meg bűnbakokat keres. Tiszás barátaim vonatkozó vágyálma, miszerint a háttérben valamiféle szakmai kormányzás folyna, pont olyan kevés megoldásnak a mai helyzetre, mint abban bíznia egy Fidesz-szavazónak, hogy ha kormányon maradnak, akkor a legbutább homlokzat mögött is majd okos vargamihályok tucatjai fognak számolgatni. Kevés. Szóval, ha Magyar Péter a miniszterelnök, akkor az a kérdés, hogy meddig elég a nyilvánosságnak az újabb és újabb bűnbakok felmutatása, és mikor kell kiállnia egy új miniszterelnöknek, hogy „volt itt pár felelőtlen ígéret, amit most szakértői kormányom visszavon”.

de még tanulhatunk a múlt hibáiból. 2006 után három évig a miniszterelnök minden megtett az ellen, hogy megbukjon, cserébe bukott az ország és a mögötte álló pártok is. Most lehetne fordítva: a következő kormányfő a hazájáért, a politikai közösségéért (és a törikönyvekben a képes kis keretesért) föláldozhatná a karrierjét. Legalább egy időre.

Utána meg, ki tudja, tán arra jutunk így mindannyian, hogy pár dolgot együtt kéne elhatározni, célokat és szabályokat, ciklusokra előre; nem pedig a két aktuális fél tusakodásában, mindig csak átmenetileg eldöntve.

Borítókép: Kristian Nairn, azaz Hodor a Trónok harca című sorozatban / fotó: HBO