Trianon: határok a térképen, hasadékok köztünk

Krasznahorkai László Trianonnal kapcsolatos, meglehetősen bizarra sikeredett kijelentéseire Kollár Árpád megrendítő, impresszív írással reagált. A két irodalmár levélváltása pedig a közéletből lassan már nyomtalanul kiveszett nyílt, mégis empatikus párbeszéd becsülendő példája. Én, mint echte anyaországi magyar, akinek még rokonsága sincs az elszakított területeken, arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, mit jelent, mint jelenthet Trianon nekünk, akik a maradék országban születtünk és élünk.

Mi ez?

Elsőként az értetlenség. Hogy a suliban a föciatlaszban Magyarország ekkora, a töriatlaszban meg akkora. Hogy az egyik háromszor olyan nagy, mint a másik, és egyetlen centi közös vonal sincs a határaikban. Hogy ez ugyanaz az ország, mint az – és mégis teljesen más.

Aztán a döbbenet. Amikor először hallasz Trianonról. Hogy egyszer csak valakik úgy döntöttek, a hazád harmadakkora lesz. Hogy minden harmadik magyar kívül reked e hazán, aztán örülhetnek, ha másodrendű állampolgárok lehetnek, és nem űzik el őket. „Egy részeg francia tábornok húzott egy vonalat a térképen, és az lett a határ” – mondta apám. Persze ő is tudta, hogy nem egyetlen tábornok, nem csak franciák, és még csak részegek sem voltak. Hideg, grammra kimért számítás jelölte ki, mit vesznek el és mi maradhat meg. De jobb volt ezt valami ostoba, banális véletlennek, valami idétlen horror-burleszknek látni. Mert akkor, amilyen nevetséges, annyira esetleges is – és akkor talán még valahogy, valamikor visszacsinálható.

Közöd?!

Aztán a tanácstalanság. Rendelj-e magyarul a kávézóban Marosvásárhelyen, Érsekújváron, Szabadkán vagy Beregszászban? Vagy inkább hagyd ezt a veled egy asztalnál ülő helyiekre, ők úgyis tudják, hogy itt érdemes-e, szabad-e az anyanyelvükön megszólalni? Egyáltalán, mi vagy te itt? Egy magyar, aki eljött egy magyar városba, vagy egy külföldi turista?

Aztán az asztalra csapás előtt a levegőben megálló kéz. Emeljük fel a szavunkat, ha bántják őket, vagy ezzel csak még inkább rájuk uszítjuk a többségi nemzet sovinisztáit (akik valamilyen formában és mértékben majd’ mindig ott vannak a környező országok vezetésében és hivatalaiban)? Egyáltalán mikor bántják őket? Amikor ők úgy érzik? De melyikük? Hiszen ami az egyiknek vérforraló sérelem, arra a másik csak legyint, a harmadik meg nem is érti, miért baj ez. Az egyik utolsó mentsvárként kapaszkodik az anyaország segítségébe, a másik keserű büszkeséggel kéri ki magának, hogy a táposok mondják meg, hogyan kell megmaradni odaát. És biztos, hogy mindig az ő véleményükhöz, érzéseikhez kell igazodnunk, vagy van valami mindannyiunk felett álló iránymutató és irányba rakó nemzeti érdek? Ha van, ki dönti el, mi az?

És mit tegyünk, amikor mindannyiunkat, a közös nyelvünket, kultúránkat, örökségünket gyalázzák vagy törlik el? A történelemhamisító táblák és tankönyvek, a lebontott szobrok és levert feliratok az ott élők ügyei, vagy az egész magyarságé? Van-e nekem innen, Budapestről beleszólásom abba, hogy mit írnak a múzeumban, mit tanítanak az iskolában Újvidéken, Nagyváradon, Kassán vagy Ungváron?

Ezeknek egy részére nincs, talán nem is lehet válaszom, egy részükre nagyon is van. De ez az írás most nem a válaszokról szól, hanem a kérdésekről.

Ki a hibás?

És akkor ne kerüljük meg azt sem, amibe úgyis mindig belebotlunk: hogy történhetett ez meg velünk? Kik a felelősök? Kiket kell ezért múltunk szégyenkalodájába ültetnünk és kiken kell levernünk a mai napig? Ha bárhol, bármilyen társaságban szóba kerül Trianon, ez a kérdés biztosan felmerül. És engedtessék meg, hogy erre az egyre legyen határozott válaszom.

Trianon miértjére az elmúlt évszázadban rengeteg leegyszerűsítő magyarázat született, de a valódi okok még ezeknél is egyszerűbbek:

1. Magyarország a vesztes oldalon fejezte be a világháborút, a győztesek pedig egy hozzájuk lojális Közép-Európát akartak teremteni – nyilván a legyőzöttek kárára.
2. Magyarország területén nagyszámú nemzeti kisebbség élt, amely ehhez kiváló hivatkozási alapot nyújtott.
3. E népek egy részének anyaországai a győztes oldalon álltak, vagy a győztesek hozták létre őket, tehát volt kinek adni az elcsatolt területeket.

Ennyi. Nincs negyedik, ötödik, vagy sokadik ok. Ha e három feltétel közül akár csak az egyik is nem állt volna fenn, a diktátum nem születik meg, vagy sokkal igazságosabb lesz. A három együtt viszont elkerülhetetlenné tette a tragédiát. Minden más csak körülmény volt, nem ok.

A végeredményt tekintve lényegében mindegy, mit tett a nemzetiségekkel a dualizmus korának elitje, vagy mit mulasztott el a honvédelem terén az 1918 októberében hatalomra kerülő kormányzat. Nagyon tanulságos vitákat lehet és kell is erről folytatni – hogy a jövőben ne kövessük el, ami akkor helytelen volt. De Trianon nem ezek miatt történt velünk.

Vagyis: nem a másik magyar miatt. Nem a ’18-ig kormányzó konzervatív, nacionalista kurzus „elnyomó politikájáért” kaptuk büntetésül, és nem is a ’18-ban hatalomra kerülő progresszív-baloldali erők „hazaárulása” vezetett idáig. Igen, érték a nemzetiségeket súlyos sérelmek, Károlyiék pacifista ködevése pedig ostoba önsorsrontás lett volna – ha van még mit rontani ezen a sorson. De akkor és ott nem nagyon volt.

Ezen a fórumon egyszer már felvetettem, hogy igaz az a gyakran hallott közhely, mely szerint a magyarok mindig másokat hibáztatnak a gondjaikért – de nem úgy igaz, ahogyan általában érteni szokták. Mi ugyanis a legtöbbször valóban nem magunkat vádoljuk a szerencsétlenségünkért, de nem is elsősorban idegeneket – hanem a másik magyart.

Trianon esetében ez hatványozottan igaz. És egyben ez a diktátum legsúlyosabb öröksége. Mert ez teremtette meg a „szarból jövő mélymagyarok” rémképét éppen úgy, mint a „nemzetére újra meg újra rátámadó baloldal” paranoiás látomását. Persze a napjainkban egymást lelkesen utáló milliók nagy része alig törődik Trianonnal. De a magyar és magyar közti törésvonal, amelynek széléről egymásnak ordibálnak, akkor nyílt meg. És ez ma jobban elválaszt minket egymástól itt a maradék országban, mint az államhatárok az elszakított nemzettársainktól.

E határokat belátható időn belül nem tudjuk megváltoztatni. Trianonról idegen hatalmak döntöttek, nekünk nem osztottak lapot. De ezzel az anyaországot kettévágó hasadékkal csak mi tudunk bármit is kezdeni. Ez egyedül rajtunk áll, és nem segíthet benne semmi külső erő. Ezért lesz átkozottul nehéz. Ezért kell csak azért is nekiállni.