Vannak olyan gondolkodók, akiket az utókor igazol, és olyanok – ez ritkább –, akiket az utókor szükségszerűvé tesz. Molnár Tamás (1921–2010) az utóbbiak közé tartozik. Az Utópia – Az örök eretnekség a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelenő Molnár Tamás Összegyűjtött Művei című sorozat harmadik köteteként kerül az olvasók kezébe. A sorozat első darabja Az értelmiség bukása volt – Molnár talán legjobban dokumentált és legnagyobb terjedelmű munkája. A második A liberális hegemónia, az amerikai társadalomszervezési modell pengeéles kritikája. E két kötet után az Utópia egyszerre összegzés és csúcspont is: itt – az eredetileg angolul Utopia: The Perennial Heresy címmel 1967-ben megjelent műben – fejti ki Molnár a legvelősebben azt, ami az egész életmű fundamentumát képezi.
A Ludovika Egyetemi Kiadó szerepe e tekintetben sem túlbecsülhető. Hoppál Bulcsú, Mezei Balázs és Pogrányi Lovas Miklós szerkesztői munkája nemcsak gondozást jelent: a sorozat – több száz szerkesztői jegyzetével, fordításkritikai apparátusával, utószavaival – egy olyan életmű apodiktikus visszaépítése a magyar szellemi életbe, amelynek hiánya a rendszerváltozás óta eltelt évtizedek egyik legégetőbb adóssága volt. Hoppál Bulcsú kísérőtanulmányára utalva: egyáltalán nem túlzás a kánonképzés aktusáról beszélni. Eme minősítés – mit jelent egy gondolkodó megszólaltatása az eredetivel egybevetett fordításban, kiterjedt jegyzetek kíséretében és teljes körű szakirodalmi feldolgozással – inkább arányos és mértéktartó, mintsem eltúlzott.
Ez az alaptézis nem új – a keresztény politikai gondolkodásban mélyen gyökerezik, visszavezethető Augusztinusztól Burke-ön át Chestertonig. Molnár eredetisége nem az alaptézisben, hanem alkalmazásának következetességében és bátorságában rejlik. Nem elégszik meg a marxizmus és a szovjet típusú kollektivizmus bírálatával – ezt a huszadik századi konzervativizmus amúgy is sokszor elvégezte. Molnár az utópizmus minden modern formáját egyazon ítélet alá vonja: a progresszív liberalizmust, az egzisztencializmust, a technokráciát, sőt, bizonyos értelemben a jóléti állam ideológiáját is.
A kötet legizgalmasabb fejezetei az egzisztencializmus-kritikát tárgyalják. Molnár Sartre-t és Heideggert nem mint egymással vitázó gondolkodókat elemzi, hanem mint az önistenítés két különböző, de rokon változatának képviselőit. Sartre-nál az ember maga teremti meg lényegét, Isten nélkül, sőt Isten ellenében; Heideggernél Isten nem ontológiai tény, csupán eszkatologikus lehetőség. Mindkét esetben az ember kerül arra az előkelő helyre, amelyet a keresztény metafizika Isten számára tart fenn. Molnár e logika végpontját a totális relativizmusban látja, és ezzel nehéz vitatkozni, ha a kortárs identitáspolitika és a posztmodern értéknihilizmus perspektívájából tekintünk rá.
Különösen erős a könyv azon része, amely az utópia és a szenvedés kapcsolatát taglalja. Molnár meggyőzően érvel amellett, hogy az utópista gondolkodás mélyén a szenvedés gyűlölete áll – az a vágy, hogy a fájdalmat, a hiányt, a veszteséget végleg kiküszöböljük az emberi tapasztalatból. Ez azonban szükségszerűen a valóság gyűlöletéhez vezet, hiszen a szenvedés az emberi lét elidegeníthetetlen része. Az utópia ígérete ezért mindig hazugság – nem azért, mert a szándék gonosz, hanem mert az ígéret teljesíthetetlen.
Boros Attila Botond fordítása megőrzi Molnár sajátos hangját: szókimondó, polemikus, olykor szarkasztikus, de mindig tűpontos. A szerkesztői munka gondossága és az apparátus gazdagsága egyaránt méltóvá teszi a kötetet a sorozat előző darabjaihoz.
Kritikai megjegyzésként érdemes felvetni, hogy Molnár módszere következetesen deduktív: elvont tételekből levont következtetések alkotják az érvelés gerincét, az empirikus esettanulmányok inkább illusztratív, mint bizonyító szerepet játszanak. Ez tudatos döntés, amely azonban esetenként megkönnyíti az ellenbeszédet is. Másfelől: éppen ez a magas absztrakciós szint az, ami a könyvet valóban időtállóvá teszi. Az aktuálpolitikai elemzések elévülnek; az antropológiai alapkérdések nem.
Hoppál Bulcsú a könyvbemutatón azt a megállapítást tette, amelyet érdemes komolyan venni: Molnár Tamás voltaképpen metafizikai gondolkodó, és ez lehet a nyitja annak, hogy végre az őt megillető helyre kerüljön a hazai tudományos hagyományban. Ez a minősítés egyben magyarázat is arra, miért nem illeszkedett Molnár kényelmesen sem a katolikus közírás, sem az akadémiai politikatudomány megszokott keretei közé – és miért vált mégis, vagy éppen ezért, az egyik legolvasottabb magyar bölcselővé.
Az Utópia – Az örök eretnekség című remekmű nem vigasztal és nem kínál programot. Molnár Tamás nem az a gondolkodó, aki receptet ad – helyette félreérthetetlenül megmutatja, hol van a kijárat abból a fogságból, amelybe a modernitás önmaga bezárta magát. Annak, aki hajlandó szembenézni azzal, hogy a tökéletes társadalom ígérete nem megoldás, hanem a probléma egyik neve, ez a könyv nélkülözhetetlen.
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2025. Ford.: Boros Attila Botond
Borítókép: Molnár Tamás: Utópia – Az örök eretnekség / forrás: Ludovika Kiadó
Bejelentkezés