A Kontinental ’25 első képsorai egy erdőben bolyongó, félhangosan szitkozódó hajléktalant mutatnak, aki mintha szemetet szedne az avarból a hátán cipelt nagy műanyag zacskókba. Olyan széles asszociációs mezőt nyit ezzel Radu Jude – aki íróként és rendezőként is jegyzi a filmet –, hogy azt hittem, egy igazi, vagány művészfilmet fogok látni.
Egészen addig így is volt, amíg rájöttem, hogy a hajléktalan nem szemetet szed, hiszen néhány műanyagflakont és chipses zacskót visszadob a földre, hanem a visszaváltható üvegeket gyűjtögeti, miközben megállás nélkül káromkodik és mindenkit elküld a kurva anyjába. Rágyújt a dínóparkban a kitömött, vonyító, réges-rég kihalt műanyagállatok társaságában, végigjárja Kolozsvár főterét, a kocsmák teraszain ülő emberektől munkát és/vagy pénzt kéreget. A Fellegvárra menet a lépcsősor melletti kukánál vizel, aztán a Fellegvár szoci kőkerítésén ülve elszív még egy cigarettát, és még enni is kap egy szállodai dolgozótól. Egy letűnt kor épületeit, tulajdonképpen a régi Kolozsvárt mutatja a rendező, a letűnt kor emberével a főszerepben, aki egy új kor mocskából él, miközben gyűlöli és megveti azt.
A hajléktalan, Ion (Gabriel Spahiu) ezután becsörtet egy pöpec ház kazánjába, ahol lakik. Egyszer csak kopognak, érkezik Orsolya (Tompa Eszter), a bírósági végrehajtó, aki többszöri figyelmeztetés után sem tudta meggyőzni a férfit, hogy költözzön el, mert hamarosan egy butikhotel fog itt épülni. Ezzel elérkeztünk a tulajdonképpeni központi témához, miszerint – ahogy a filmben is elhangzik –, Kolozsvárt az ingatlanfejlesztők irányítják. Ezt a rendező vágóképeknek ható, épületeket ábrázoló „csendéletekkel” dokumentálja a római kori maradványoktól egészen az újépítésű tömbházakig. A képeken mindig van egy markológép is. Kolozsvár tehát épül, szépül. Vagy mégsem? Talán a pénzéhes politikusok martalékává vált, és közben eltűnik egy város, amit már csak néhányan ismernek régi pompájában?
Mindenesetre Iont az új luxushotel megépítése miatt kell kitelepíteni a kazánházból. Orsolya csendőrökkel érkezik, akik mindent videóra vesznek, hogy bizonyítani tudják, itt, kérem, nem történik erőszak, de egyikőjük még így sem tudja visszafogni magát. Ion húsz perc türelmet kér, hogy kipakolja a holmiját. Orsolya és az emberei cigiznek, kávéznak odakint, miközben Ion felakasztja magát a radiátorra. Innentől kezdődik Orsolya pokoljárása, amit a hiteles színészi játék ellenére sem tudunk komolyan venni, és egy percre sem szánjuk meg őt. Ez rendezői szándék, hiszen nemcsak az ingatlanfejlesztőkből veszett ki a szociális érzékenység, de a társadalom is inkább csak mutatja, hogy lám, érzékenyek vagyunk, foglalkozunk a témával kávéházakban ücsörögve, de valójában egyértelmű, hogy senkit sem érdekel a szegény emberek sorsa.
És ez bizony ismerős, és nem is lokális, hanem inkább globális probléma. Mert hiába siránkozik és csöpög a bűntudattól Orsolya, pontosan tudjuk, hogy lényegében semmit sem érez, pusztán csak illik ezt érezni, ha a delikvens öngyilkos lesz. Az üres sajnálkozás a mi bűntudatunk. Szép példája ennek, ahogyan Orsolya és a barátnője egy főtéri padon ülve a hajléktalanságról és az adakozásról fecseg. Orsolya elmondja, hogy milyen borzalmakon megy keresztül, mert szeretett kazánlakója öngyilkos lett, keresztbe téve ezzel az előre betervezett családi nyaralásnak és hazug lelki békéjének. A barátnője viszont saját hajléktalantörténettel áll elő, hogy az ablakuk alatt vegetál egy szerencsétlen, akit télen még féltett a megfagyástól, de nyáron már hányingere van a szarszagtól, és alig várja, hogy valahogy eltűnjön a környékről.
Bűntudatukat adakozással próbálják elnyomni. Ismerjük ezeket a stratégiákat, ha téli hidegben pokrócokkal letakart hajléktalant látunk. Még eszünkbe is jut, hogy lehet, hogy nem éli túl a telet, de tényleges segítséget nem nyújtunk, hogy a fenébe is tudnánk. A lakásba nem lehet bevinni, és etetni sem lehet örökké – próbáljuk magunktól elhárítani a felelősséget. A film szerint igazából nem a végrehajtó itt a felelős, aki ugye csak végrehajtja a törvényt (bár itt eszünkbe juthat a második világháború, és mindenki, aki csak parancsokat hajtott végre), hanem a politikus, az ingatlanfejlesztő, a hatalmasok, a pénzesek. Vagy ha nem ők, akkor ki? Megállapíthatatlan.
Orsolyának senki sem tud segíteni, pedig a hosszú, fárasztó párbeszédekben előbb-utóbb mindenki megismeri a vívódását, aki csak az útjába kerül. Ezek a beszélgetések egy beállításban zajlanak le, ugyanis Radu Jude ezt a filmet egy 15-ös iPhone-nal forgatta. Ebből kifolyólag van egy kis „nem is film ez” érzetünk, ami kifejezetten jót tesz a témának, és az embereknek, akiket hamarosan egytől-egyig beépítenek majd a falakba.
Felmerül még a filmben a román–magyar viszony is. Kár, hogy ilyen közhelyesen, unalmasan. Kicsit persze már lerágott csont, de valahogy a romániai választások során újra felbukkanó nemzetiszocializmus és az orbáni határon túli politika miatt sajnos még mindig aktuális. Mindez leginkább Orsolya internetes lebozgorozása kapcsán bukkan fel. Magyar származású végrehajtóként ugyanis egyes románok szerint öngyilkosságba kergetett egy jóravaló román férfit. Mindezt Orsolya és román férje korábban nevetve fogadta, de a nő most valahogy nincs vicces kedvében. Trianon és a magyarság helyzete Orsolya és édesanyja rövid párbeszédében is felvillan, ahol Orsolya kemény orbánozásba kezd, fasisztának nevezve a NER rendszerét, bár ezt nem képviseli hitelesen a színésznő.
A film előzetese:
Itt említeném meg, hogy erdélyi származásúként nem értettem, miért nincsenek Orsolyának magyar barátai, és magyar anyanyelvűként hogyhogy nem beszél többet magyarul. Néha elhangzik ugyan egy „Istenem”, egy „borzasztó”, vagy egy „szia, szeretlek”, amikor a gyerekeivel beszél, de velük is inkább csak románul. Ráadásul román férje miatt átkeresztelkedett román ortodoxnak, lelki tanácsot is a türelmetlen, agresszív pópától kér. Mintha tudattalanul a rendező a magyarságot is egy kihalófélben lévő fajként ábrázolná, akik végkimerültségükben már csak nyöszörögni és sóhajtozni tudnak magyarul, és annyira beolvadnak, hogy szinte már el is tűnnek. Ha ez nem is volt szándékos, valahogy mégis van egy ilyen olvasata a filmnek.
Igazán vicces, vagány és bevállalós jelenetek – amelyek annyira jellemzőek a rendező korábbi munkáira –, Orsolya és a volt diákja között zajlanak. A fiú zen anekdotákkal bolondítja a részeg tanárnőt, aki aztán hosszú alkoholtúrájuk végén be is adja a derekát egy bokor mögötti gyors szex formájában. Később a fiú levezetésképp egy orosz katonáról mutat videófelvételt, aki úgy harcol az ukrán drón ellen, hogy kibiztosított kézigránátot tart a füle mellett, hogy miután a drón becsapódik, biztosan meghaljon. Persze a fiú mindezt az oroszok iránt érzett megvetése és gyűlölete miatt mutatja, mire a szociálisan érzékeny Orsolya elpuffogtat egy közhelyet arról, hogy ennek az orosz katonának is van anyja, apja, gyereke, felesége, mindezt egy részeg, sajnálkozó félmosollyal kísérve. És nincs feloldás, ilyenek vagyunk – állítja a film.
Borítókép: A Kontinental '25 című film jelenete Tompa Eszterrel / forrás: Mozinet
Bejelentkezés