Jim Jarmusch filmjei sosem akarnak nagyszabású állításokat tenni az életről meg a világról. Lehet természetesen olyanokat is a néző elé rakni érvényes módon, léteznek olyanfajta nagyszerű filmek is, de az idén hetvenkét éves amerikai rendezőnek nem ez a szokása. Nála jellemzően lassacskán hömpölyög az idő, egészen közelről és inkább alulnézetből tekintünk rá a hétköznapokra, miközben a Jarmusch-féle kisrealizmusnak mindig van egy csipetnyi mágikus összetevője, némi groteszk és abszurd, valami érdekes csavar a történetben, ami jelzi a nézőnek, hogy bár a valóság nagyon olyan, amit a filmvásznon látunk, ám ez a valóság mindemellett még különös is. És hát a mi életünk is úgy hétköznapi, hogy közben nem az, mert mellette még zavarba ejtően fura is tud lenni. Megvan ez a két összetevő egymás mellett a létezésben.

Jarmusch aktuális kutakodásának, filmes matatásának tárgya a család. A családot alkotó emberek, a különféle generációk, a testvérek egymáshoz fűződő viszonya. Az a kérdés, hogy habár együtt élünk, a szüleink mellett növekszünk fel, majd a szüleink a szemünk láttára válnak középkorú, idősödő, aztán idős emberré, végső soron mit is tudunk egymásról. Mit tudok a testvéremről valójában? Vagy, ha szélesebbre nyitjuk a kérdést: valójában mi emberek, akik egymás mellett élünk, mit tudunk egymásról. Mennyire vagyunk végül egyedül vagy együtt ezen a bizonyos homokos, vizes síkon.

Nem meglepő, hogy az új Jarmusch-film, a Father Mother Sister Brother –a rendező instrukciója szerint minden nyelvterületen így, ezzel az angol címmel kell bemutatni – ugyancsak ezen a pályán mozog. A film triptichon, három rövid történet összecsomagolva, egymás mellé pakolva, de egymással valamiféle reflexiós viszonyba is állítva. Nem ez az első efféle, több elemből összerakott, mégis egy egységnek szánt mozi Jarmusch pályáján: ilyen volt az Éjszaka a Földön, a Kávé és cigaretta vagy a Mystery Train is. Mozgóképes novellafüzér.

Az első rövid történetben egy testvérpár keresi fel apjukat annak vidéki házában (Mayim Bialik és Adam Driver alakítja Emilyt és Jeffet, az apa szerepében a Jarmusch-filmek visszatérő hőse, a napokban a hetvenhatodikat betöltő Tom Waits). A táj gyönyörű, egy hintaszékből remekül megtekinthető, a ház kissé lepusztult, és úgy tűnik, az apa sincs a legjobb bőrben. Jeff egy doboz élelmiszerrel és némi pénzzel érkezik, Emily némileg visszafogottabb, pedig úgy tűnik, apjuk rászorulna a segítségre. De akkor mit keres a csuklóján egy Rolex? Á, az csak egy kamudarab, zárja rövidre a beszélgetést az öreg. Egyébként is feszengős, nagy csöndekkel tagolt, ki nem mondott mondatokkal teli, különös vizit ez – talán hallottunk már ilyenről –, és a vége sem a megszokott és tipikus. De még mennyire, hogy nem.

Ugrunk Dublinba. Egy szép külvárosi ház, egy arrafelé tipikus lak a helyszín, itt él egy anya (Charlotte Rampling alakítja), aki, mint kiderül, sikeres írónő. Mindenesetre decens idősödő hölgy, virág, csipke, sütemények, tea természetesen tejjel, minden előkészítve a gyermekek látogatásához. A két lánya – akik azért költöztek Dublinba, hogy anyjuk közelében lehessenek – talán nem is lehetne egymástól különbözőbb: Lilith (szerepében Vicky Krieps) laza, kissé punkos, bakancsos, rózsaszínűre festett hajú művész(szerűség), Timothea (Cate Blanchett) meglehetősen visszafogott értelmiségi. Előbbit egy barátnője hozza kocsival, ennek is megvan a helye az elhallgatások, a látszatok és a kitalált életek hímes mezején. Mi történik egy ilyen látogatáskor? Sokszor semmi. Mit tudunk elmondani egymásnak? Néha semmit se.

A film előzetese:


A harmadik részben minden egy kicsit megemelkedik, mintha Jarmusch itt valamiféle feloldást és feloldozást kínálna fel a nézőknek. Ez a történet szép és keserédes. Egy bohém ikerpár (Skye szerepében Indya Moore, Billy szerepében Luka Sabbat) elhunyt szüleik bérelt lakásában, Párizsban. Lassan mozog minden (ebben a filmben még a gördeszkások is álomszerűen lebegnek). A testvérek az emlékeikről beszélgetnek, előkerülnek régi fotók, rajzok, útlevelek, egyéb hivatalos iratok. Én is őrzök ilyeneket itthon, mindannyian őrzünk efféléket, néha elővesszük őket, forgatjuk, nézegetjük, elmerengünk a múlton, milyen volt gyereknek lenni, milyenek voltak a szüleink fiatalon, látjuk-e bennük magunkat, ismerős állapot. Nem kell, hogy tartson bárhova ez a merengés. Különös toporgások, sasszézások ezek az idő körül.

És ebben a Jarmusch-filmben sem tart valamerre ez az elrévedés, ellenben a rendező nagyon szép záró szimbolikával földeli a történetet. Látjuk, hogyan bukkannak fel és hova kerülnek az emlékek, és hogyan megy az ember tovább. A Father Mother Sister Brother – melynek a zenéjét egyébként maga Jarmusch jegyzi a berlini dalszerző-énekesnővel, Anikával – nem kiemelkedő darab az amerikai rendező életművében, azonban a pohár végül bőven félig tele van, ez az utolsó harmad végül olyan módon rendezi el a dolgokat, hogy úgy lépünk ki a moziból: megérte bemenni. Azt viszont utólag kell kiguglizni, mit jelent a „Bob’s your uncle” kifejezés. Legalábbis nekem házi feladatot adott Jim Jarmusch.

 

A film 2026. elején érkezik a hazai mozikba.

 

 

Borítókép: Tom Waits a Father Mother Sister Brother című filmben / fotó: Saint Laurent Productions