59 évesen elhunyt Wachsler Tamás építészmérnök, volt országgyűlési képviselő, aki az elmúlt években a Kossuth tér felújítását, a Steindl Imre Programot vezette. Történetesen régi ismerősöm, barátom. Sőt, beleírtam a Nem vagyok itt című regénybe is. Íme, a részlet.

Egészen véletlenül találta meg azt a képet. Úgy, hogy nem is kereste. Egy újságcikket kellett megszerkesztenie, amihez a Fortepanon nézegetett fotókat 1989-ből. Akkor történt. Ott látta meg a fotót, miközben pörgette a képszalagot. Egyébként is szereti ezt az oldalt. Órákra el tud veszni a múltban. Századeleji városképek, ismerős helyek még teljesen másképp. Emberek, akikről nem tud semmit, de így névtelenül is elárulnak valamit arról a korról, amelyben éltek. Befagyott Duna, vitorlás a Balatonon, nyaralók, stégek. Elkapott pillanatok. Esküvő, egy bajuszos férfi a fiával, egy nő tollas kalapban, orvosok egy csoportja, osztálykép. Vajon mi történhetett később a gyerekekkel? Tulajdonképpen minden ugyanaz, mint most, gondolta. Bizonyos értelemben. Nincsen idő. Nincsen ez a múltból a jelenen át a jövőbe haladó zakatolás, ami egymás után eszi meg az éveket és köpi vissza az emlékeket, meg az embereket, egyiket a másik után. Az idő körbejár, visszatér, állandóan ott van, ráül a tájra, mint a köd, eloszlik a levegőben, szembejön az utcán, mint egy gyanúsan ismerős idegen. Ilyeneket gondolt.

És akkor, teljesen váratlanul, meglátta magát. Ott ült önmagával szemben. 1989 augusztusában, Budapesten, a Stefánia út és a Thököly út sarkán, a csehszlovák nagykövetség előtt, ahová azért mentek először páran, aztán egész sokan, mert néhány nappal korábban két fiatalt, a fideszes Deutsch Tamást és Kerényi Györgyöt letartóztatták Prágában, a Vencel téren, miközben részt vettek egy rendszerellenes tüntetésen, ahová azért mentek, hogy a magyarok nevében bocsánatot kérjenek a csehektől meg a szlovákoktól, szóval az egykori Csehszlovákia lakóitól az 1968-as bevonulásért. A Prágából épp csak hazavergődő Wachsler Tamás, aki Deutschékkal együtt ment ki, de velük ellentétben meglépett a rohamrendőrök elől, lendületből ment a csehszlovák követség elé, leterített valami rongyot a földre, és ott is maradt, aztán gyűlni kezdtek az emberek, mindenfélék, fiatalok, idősek, nők, férfiak – állítólag nem egy állambiztonsági ember is, nem meglepő –, valaki sátrat is állított, és elkezdődött a többnapos ülő- és éhségsztrájk.

Ott készült az a kép, ami Péter elé került. Azt talán túlzás lenne mondani, hogy olyan, mintha egy másik univerzumban készült volna, de abban egészen biztos volt, hogy kifeszül közéjük az elmúlt harminc év. Megmutatja, hogy mit gondolt akkor a világról. Hogy mi volt. És hogy mit gondolt arról, hogy mi lesz. Vagy hogy mi lehetne. Vagy még inkább, hogy mi ne legyen. De tényleg, ha nem is egy másik galaxisban készült ez a fotó, mennyire messze van és mennyire beszédes, mormolta magában. Egészen jól öltözött vagyok, tette hozzá.

A szülei kifejezetten sokat dolgoztak azért, hogy a gyerekeik az akkor divatosnak számító ruhadarabokat húzhassák magukra. És azért is, hogy ő új lemezeket kaphasson és fiataloknak szóló lapokat, Bravót, Popcornt, Pop Rockyt, amik aztán megfelelő dobbantót jelenthettek ahhoz, hogy később már magától is tudja, mit akar meghallgatni és elolvasni. Vagy hogy hogyan akarjon felöltözni. Végső soron és néhány lólépéssel: hogy hogyan akarjon élni. De arra is emlékeztette a fekete-fehér kép, hogy az még nagyon is a nyolcvanas évek kopott félcipős, elrajzolt öltönyös, ballonkabátos világa volt. Felmerült benne a kérdés, hogy mi miért történt. Azok, amik ez után következtek, mennyire következtek egymásból, kérdezte magától. Mennyire logikus vagy logikátlan az, ahogyan a-ból b-be, b-ből c-be jut, aztán meg erre és arra kanyarodik az ember élete? Mennyire tudatos döntések következményei újabb és újabb életszakaszok? Mennyire sodródunk? És ha sodródunk, hogyan lehet vagy hogyan kell megbékélni azzal, ami lett? Mennyire mindannyiunk élete a kínai paraszt meséje, ami arról szól, hogy sosem lehet tudni, a látszólag jó milyen rosszat, a látszólag rossz milyen jót takar, és hogy az, ami történik velünk, majd csak később, egy nagyobb összefüggésben nyeri el az értelmét.

***

– Fiúk, ebből baj lesz. – Klári néni alig nézett föl a jegyzeteiből, de a hangjában nem volt semmi lesajnáló vagy flegma, még az is lehet, hogy tényleg aggódott. Nem volt a rendszer igazi, meggyőződéses híve, mármint nem volt vagy nem maradt küldetéstudata, de így az ötvenes éveiben is azt gondolta, hogy ennél jobbat nem találtak fel. Nem kell megkérdőjelezni, amiben élünk, jól vannak a dolgok úgy, ahogy vannak.

Kálmán, Zsolt és Péter nemcsak átvitt értelemben, hanem valójában is a szőnyeg szélén álltak, az igazgatói iroda ajtajától kicsit beljebb, de azért nagyon közel nem mentek az igazgatónő íróasztalához. A matematika–kémia szakos tanárnőnek, aki fiatalkora óta tanított a külvárosi gimnáziumban, nem kellett hosszan és bőven kifejtenie, hogy miért hívatta be őket az irodájába. Mindhárom fiú és a tanárnő is tudta: arról van szó, hogy néhány diák pár héttel korábban Fidesz-csoportot szervezett az iskolában. Természetesen ez már nem a hatvanas vagy a hetvenes évek volt, de nem is a kora-nyolcvanasok, amikor egy olyan szervezet, mint a Fidesz, meg sem születhetett volna, és amikor bármilyen hasonló politikai tevékenységre vagy aktivitásra jó eséllyel súlyos megrovással, netán azonnali kirúgással válaszoltak. Péternek volt is egy unokatestvére, aki részt vett az 1986. március 15-i lánchídi csatában, amikor a rendőrök két oldalról a hídra szorították a demonstrálókat, és onnan – a beépített embereket leszámítva – csak a személyi igazolványokat átnyújtva lehetett távozni. Volt, akit meg is vertek vagy be is vittek a jagellók. A diákkorú tüntetők okiratait az iskolák igazgatói adták vissza, számos fiatalnak pedig nemcsak a szólamokat kellett végighallgatni, de többeket pár nappal később ki is rúgtak. Péter unokabátyja megúszta az eltanácsolást, viszont egy életre elment a kedve attól, hogy ugráljon.

– De tényleg fiúk, ti mit akartok, forradalmat? – tett föl újabb kérdést Klári néni, most már némi türelmetlenséggel a hangjában, ami részben abból táplálkozott, hogy a három fiú némán állt a szőnyeg szélén. Talán inkább ijedten, mint dacosan. Az iskolában nem működött az a fajta besúgórendszer, ami évtizedekkel vagy akár évekkel korábban, de az igazgatónő fülébe mégis eljutott, hogy mibe kezdett bele itt néhány tanuló.

– Nem, tanárnő, szabadságot szeretnénk, szabad választásokat – válaszolt Kálmán, mire az igazgatónő értetlenséggel vegyes indulattal nézett rá, amibe egy kis ijedtség és szánalom is keveredett. Miért ugrálnak itt ezek a gyerekek, hát miért nem jó nekik az, ami van, pedig mind a hárman rendes családból jönnek, amennyire tudja. Nem érti ő ezt, jó lenne, ha minden úgy maradna, ahogy van, béke és nyugalom, rend és biztonság. Nem kell még egy ötvenhat – akkor volt fiatal, és hát egyáltalán nem hiányzik neki, hogy megint az legyen, ami akkor volt.

– Na jó, ezt most fejezzük be, ti pedig menjetek vissza órára! – mondta ki a végső verdiktet az igazgatónő. A fiúk köszöntek, és elhagyták az irodát.