Megtörtént az alkotmánymódosítás: bekerült a térkő szilárdságú alaptörvénybe, hogy a drog rossz, a kettős állampolgársággal rendelkező emberektől a magyart meg lehet vonni, a gyülekezési jogát pedig korlátozhatják annak, akire a rendőrség azt mondja, hogy olyan csúnya, hogy gyerekeket lehet vele ijesztgetni. Emblematikus lépése ez nemcsak a liberális demokrácia alkonyának, amelyről immár álmodni is majd csak egy újabb, ellentétes előjelű kétharmad után lehet, de a troll-konzervatív korszellemnek is, amelynek egyre inkább arra szűkül a víziója, hogy mindegy, csak visítsanak a libernyákok: a jobbról indított kihívásra a jobboldali rendszer jobbra tolódással válaszol.

Nem vagyok híve az elcsépelt történelmi példáknak, de erre azért van precedens, aminek egyáltalán nem lett szép vége, és aki dialektikában gondolkodik, annak kevéssé megnyugtató, ha azt mondják, hogy most máshogy lesz, mert most máskor van. Az mindenesetre tény, hogy ami korábban tragédia volt, most láthatóan bohózatként ismétli magát.

Nem kevésbé tragikomikus az se, ahogy az ellenzék erre a helyzetre reagált.

A Tisza ismert módon lerendezte annyival, hogy az ügy csak gumicsont, nem szabad rá reagálni, most választást kell nyerni, így nem tűnhetünk olyanoknak, akik liberális elvekkel vádolhatóak – de majd, ha kormányra kerülünk, akkor mindenki szabadon gyülekezhet, azaz majd valahogy visszacsináljuk. Ez kétségkívül politikai nóvum, eddig az volt a szokás, hogy a pártok balról kampányolnak és jobbról kormányoznak: a Tisza Párt most ennek az ellenkezőjét próbálja végrehajtani. Ha jól dekódolom, az történik, hogy a kiábrándult fideszesek átcsábítása érdekében nekik kedves nótákat kell játszani, és nem ingerelni őket, azaz a Tisza adottnak veszi, hogy a jobbosok agymosottak, és az az üzenet balra, hogy nyugodj meg, nekik hazudunk, nem nektek.

Ez nyilván felveti az eshetőségét, hogy ennek az ellenkezője igaz, azaz balra hazudunk és jobbra mondunk igazat, és bár számomra egyik eshetőség se csábító, mert a választók mély megvetéséről árulkodik, a taktika eddig működni látszik, hisz nemcsak a 21 Kutatóközpont mér Tisza-fölényt, hanem a Nézőpont is azt mondja, hogy zárul az olló a Fidesz és Magyar Péter között.

Fasizmus nincs, de igény az volna rá.

Az ellenzék liberális része elvszerűen ráugrott a témára, hetek óta rendszeres tüntetésekkel, melyek babérját aztán mégis a hétvégi Kutyapárt-rendezvény arathatta le a szokásos, tréfásan kommunikált hótkomoly progresszív liberalizmusával, amelyben a történelmi helyzetet földrajzi összefüggésbe helyezték, miszerint tolódunk keletre, ideológiailag és politikailag. Amikor beáll a többpólusú világrend, a hazai progresszív közeg továbbra is azon a horizonton értelmezi a dolgokat, hogy a Nyugat Jó, a Kelet meg Rossz.

Ilyen értelemben nem is lógott ki a sorból Puzsér Róbert múlt heti beszéde, melyet azzal indított, hogy annak van erkölcsi alapja tiltakozni a szabadságjogok korlátozása ellen, aki tiltakozik a „kitörésnapi” megemlékezés betiltása ellen is, hisz a II. világháborúban a magyar hadsereg és szövetségese, a náci Németország csupán Európát védte a korabeli orosz veszedelemtől. Apró tárgyi tévedés csupán, hogy a kitöréstúra egyáltalán nincs betiltva: az a Moys Zoltán szervezi, aki Lezsák Sándor veje, és aki az elfoglalt SZFE-n oktat. A Becsület napja nevű neonáci rendezvény van betiltva, mert többek között Puzsér hallgatóságának kiirtásáról fantáziálnak, de majd a nézeteltéréseiket megvitathatják az Ingában. Biztos remek buli lesz, bár a Légió Hungária vezetője úgy nyilatkozott, hogy ezek mellette akkor álljanak ki, ha majd ő kiáll mellettük – ami ugyebár sohasem fog megtörténni.

Hiú ábránd volt persze, hogy ezt az ügyet az utcán meg lehet nyerni: ellenzéki tömeg van, de szervezett közeg nincs. A kiállás ötletszerű volt, a rakománykultusz működése jegyében, hogy ha eléggé akarjuk, a tömeg majd megjelenik az utcán, mint Belgrádban. Apró különbség, hogy a szerbiai tüntetések motorja az egyetemi hallgatóság, amely összeszokott, olvasott, módszeres és szervezett, míg nálunk az ellenzéki választók maximum úgy tartják a kapcsolatot a pártjaikkal, hogy sorok lehetnek valami adatbázisban, esetleg aktivisták és biodíszletek a rendezvényeken.

Nem a gondolataik és az elveik az érdekesek a pártok számára, hanem az, hogy kellően ütős képekhez tudnak-e asszisztálni: a protest célja többé már nem egy adott, nem kívánt dolog megakadályozása, hanem a hősies ellenállás rögzítése és megörökítése. A célközönség nem az, aki ott van a pillanatban, hanem aki nincs: hátha távolról meggyőzhető arról, hogy az adott pártot találja szimpatikusnak. Ez pedig be is lövi a cselekmény határait: a szituáció rendezőelve az optika, nem pedig a logika. Ennek volt eklatáns példája, amikor Hadházy azzal küldte haza azokat a tüntetőket, akik fent akarták tartani a hídblokádot az éjszakában, hogy aki kint marad, az most már a Fidesz szekerét tolja.

A gyülekezési jogot persze nem most korlátozták először. A koronavírus-járvány alatti lezárások idején mindenféle jellegű gyülekezést megtiltottak, így azt is, ami a lezárások ellen tiltakozott volna, de akkor ezt ugyanez a közeg nemhogy nem bírálta, hanem egyenesen ünnepelte, hogy az alusipkásokat nem engedik szuperterjeszteni. A palesztinok melletti kiállás szintén be van tiltva, mondván, hogy ott előfordulhat (!), hogy valaki a Hamaszt támogatja, és ezt sem érte bírálat, pedig abba a konfliktusba kezdünk geopolitikailag is belefolyni, ami az Izraellel való hadiipari együttműködést érinti. És igen, be van tiltva a Becsület napja is, ahogy elviekben vörös csillag mellett sem lehet megemlékezést tartani arról, hogy a szocializmusban voltak jó dolgok is, mert úgy lett megszabva az erre vonatkozó törvény, hogy önkényuralmi rendszert relativizálni nem szabad, s a nagy többség ezt is a válla rándításával tudta le.

Én nem vagyok ugyan híve annak a fajta relativizmusnak, melynek sötétjében minden tehén egyformán fekete: de aki igen, az akkor lesz elvszerű, ha mindegyik mellett konzekvensen kiáll. Ha nem, az is méltányolható politikai álláspont, hogy kiállok amellett, ami nekem fontos, és fellépek az ellen, amit veszélyesnek ítélek meg. De ami itt van, az sem az egyik, sem a másik, hanem egy harmadik, amit nem belső erkölcsi iránytű vezérel, hanem a Kelet–Nyugat síkján értelmezett erkölcsi paradigma, társítva egyfajta skizmogenezissel, amiben az alapján definiáljuk magunkat, hogy miben nem vagyunk olyanok, mint a gyűlölt ellenségeink. Ez a rosta, ez a mérce az, amivel az egyes ügyek helyessége megmérettetik: bármit és az ellenkezőjét is meg lehet magyarázni, mint Brecht szerecsenmosdató Tuijai.

Nem is csoda, hogy nem játssza már a színház.