A seriff új ruhája

A müncheni biztonsági konferenciával a trumpizmus rárúgta az ajtót Európára. Az éves összejövetelen, amelyben az euroatlanti szövetség összegyűlt, eddig jobbára kedélyes beszélgetések zajlottak a világ dolgairól, ahol az európai vezetők felmondták azt, amit elvártak tőlük, az amerikaiak dicsérő bólintásai mellett. Idén azonban J. D. Vance alelnök alaposan leforrázta az összegyűlteket, mondván, hogy új seriff van a városban, aki bizony-bizony nem nézi jó szemmel, hogy európai partnerei mennyire eltávolodtak a közös értékeiktől.

Egészen pontosan három fajsúlyos dolgot emelt ki, ami kiverte a biztosítékot az atlantista közvéleményben:

• az európai hozzáállást a szólásszabadsághoz, kiemelve például a romániai választás elkaszálását,
• a migrációt, megemlítve a konferenciát megelőző terrortámadást, melyet egy afgán menekült követett el Münchenben,
• valamint azt, hogy Európa túlságosan biztosra vette azt, hogy Amerika örökké megvédi őket, noha ez a helyzet rohamosan változni fog.

Hogy Európát még jobban megalázzák, az amerikai vezetőség ezután Ukrajnát is kihagyva ment tárgyalni az oroszokkal Szaúd-Arábiába, hogy rendezzék a két nagyhatalom közötti viszonyt, és megkezdjék az ukrajnai háború lezárását.

Az európai vezetők ugyan külön találkozót szerveztek Párizsba, hogy rendezzék a soraikat, az biztos, hogy az események gyökeres változást jelentenek az eddigi euroatlanti szövetség működésében, melyben az Egyesült Államoké volt a megkérdőjelezhetetlen vezető szerep, míg Európát egyfajta vazallusként kezelték az eddigi kormányzatok. A dolog vadsága pedig nem csak abból fakad, hogy ez Trump „természete”, hanem abból is, hogy a jelenlegi európai elitet a Trump-kabinet ugyanolyan ellenségnek tekinti, mint a Demokratákat, hisz nem csak 2016 után próbálták meg elszabotálni a kormánya működését, hanem a 2024-es választást megelőzően is úgy kalkuláltak, hogy esetleg még négy évet kibekkelnek, aztán majd megy minden tovább a régiben.

Az új republikánus stratégia azonban nyíltan fogalmaz abban, hogy az általa globalistaként azonosított euroatlanti elittel le fog számolni, lett légyen az a Demokrata párt befolyása az amerikai külügyi (USAID, NED stb.) és szövetségi kormányzati szervekben, vagy az óceán túloldalán, az európai politikai porondon. Ebben a képletben pedig az Európában jelenleg regnáló politikai elit ugyanúgy a demokraták klienseinek számítanak, és Trump csapata nem is rejti a véka alá, hogy helyettük inkább más partnereket látna a hatalomban. J. D. Vance például személyesen találkozott Alice Weidellel, a német AfD kancellárjelöltjével, gondosan aláhúzva, hogy kik is a favoritok a következő választási ciklusokban.

Az európai mainstream válasz erre egyelőre a pánik, olyan magyarázatokkal, hogy az orosz dezinformáció hatalmába kerítette az amerikai vezetést, és olyan félelmekkel, hogy akkor maholnap bevonulnak az oroszok. Ez talán kissé erős reakció arra a kilátásra, hogy talán béke lesz Ukrajnában, de az is biztos, hogy Amerika és Európa között a következő időszakban hűvösebb lesz a viszony a belengetett védővámokon túl is.

Mert bár Trumpék úgy kerültek hatalomra, hogy az „Amerika az első” szlogennel meglovagoltak egyfajta intervenció-mentes álláspontot, azért J. D. Vance szavai, ha mögéjük nézünk, nem egészen ezt tükrözik.

Az alelnök ugyanis kvázi olyanokért oltotta le az európai vezetők fejét, amiért legalábbis részben Uncle Sam maga is felelős:

1. Az illegális bevándorlás tekintetében, különösen egy afgán elkövető személyénél azért adja magát a kérdés, hogy kik is bombázták porig a Közel-Keletet húsz éven keresztül, aminek következtében kilátástalan helyzetben lévő emberek milliói Európa békésebb partjai vették az irányt? Kik finanszírozták a mudzsáhídokat először a szovjetek ellen, majd miért is fordult az iszlám terrorizmus Amerika és a nyugati érdekszféra ellen az öbölháborút követően?

2. A szólásszabadság az európai alkotmányokban ugyan nincs úgy védve, mint az amerikaiban, de nemcsak az EU-s közösségi-média cenzúráját lehetővé tevő szabályozást rakták össze amerikai kezek segedelmével, hanem a kérdéses román választásnál is USAID által támogatott szervek dobták fel először az orosz dezinformáció vádját. A szólásszabadság-ügyi korholásba pedig valahogy már nem tért ki arra, hogy Európa-szerte kvázi tiltva van Izrael gázai büntetőhadjáratának kritikája, mondván, az egyenlő a Hamasz támogatásával és antiszemitizmussal. Az eseményt követően Németországban egyenesen ellehetetlenítette a rendőrség Francesca Albanese, az ENSZ megszállt palesztin területekkel foglalkozó különmegbízottja előadását – de Trump is rendeletbe adta, hogy a palesztinok mellett kiálló külföldi diákok deportálásra számíthatnak a jövőben.

3. Amerika nem-örökké óvó ernyőjéről pedig annyit, hogy a NATO-tagság feltétele több országban is az volt, hogy a nagy létszámú, sorozott hadsereget kisebb létszámú, profi haderő váltsa fel, másrészt pedig békeidőben a szövetség inkább működött az amerikai fegyvergyárak börzéjeként, ami különösen fémes ízt ad az emelkedő hadiipari kiadások iránti igénynek.

Az új seriff tehát nagyban olyan, mint a régi, legalábbis ami a történtekkel kapcsolatos saját felelősségét illeti: ezeket az új vezetés igyekszik eltolni magától, és eleik bűneinek tekinti. De ez az eltolás kevésbé hat őszintének, ha a felállás alapvetően nem változik, és tulajdonképpen még mindig Amerika fogja megmondani, hogy Európának mit kell csinálnia. Az európai megrökönyödés így inkább szól a stílus nyersességének és cinikusságának, mert eddig is tudtuk ugyan, hogy az amerikaiak úgy viselkednek, mint egy spagettiwesternben a gengszterek, csak ahhoz nem volt hozzászokva az elit, hogy ezt esetleg velük is meglépi, és ezt az arcát nem csak a Demokrácia Ellenségének (TM) tartogatja.

Geopolitikai értelemben Amerika most elmegy fontosabb ügyekre fókuszálni, olyanokra, mint Kína és Tajvan, meg a Közel-Keleten érlelődő újabb háború, hisz a „Gázából Riviérát” projekt már nemcsak a vérző szívű baloldaliaknál, hanem az egész arab világban kiverte a biztosítékot, Trump pedig nem kíván egyszerre három fronton is harcolni, pláne, ha szeretne egy Nobel-békedíjat.

Európa pedig itt marad, szembenézni az ukrán katasztrófával: az egyik oldalon egy sértett Putyinnal, a másikon meg egy cserbenhagyott, ultramilitarizált és nacionalista Ukrajnával.

Mindennek tetejében pedig sürgősen meg kell tanulniuk dicsérni a seriff új ruháját, mert eddig csak a bakancsát rakta fel az asztalra.