Míg Magyar Péter korábban még azt bizonygatta Gulyás Mártonnak, hogy világ nézetében azonosulni tud az Orbán-rendszerrel, közel másfél év alatt odáig jutott, hogy a legtöbb politikailag jelentős ügyben kikérdezze potenciális választóit. A Nemzet Hangja elnevezésű „népszavazás” zárótüntetésén aztán bejelentette, hogy a Tisza Párt programját a kérdésekre adott válaszok alapján tervezik megírni.

A vitás pontokra Magyar külön kitért. Az SZJA kilenc százalékra csökkentése kapcsán szakpolitikával is összefüggő társadalmi konzultációra számíthatunk, Ukrajna EU-csatlakozási ügyében népszavazást ígért, illetve, amivel utoljára Gyurcsány Ferenc hozakodott elő, a tehetősebbek arányosabb megadóztatását is szóba hozta. Mindent összevetve úgy tűnik, a Nemzet Hangja kérdései, az arra adott válaszok, illetve Magyar értelmezései a mindkét politikai oldalon elfogadható liberális, szociális és patrióta minimumokat figyelembe vevő politikát körvonalaznak. De miben több ez, mint amit a korábbi O1G-koalíció ígért, és miben azonos vele? És miért tűnhet úgy, hogy a Tisza-projekt működőképesebb, mint az eddigi ellenzéki összefogások?

Erős a gyanú, hogy a Tisza kommunikációja már egy arra adott reakció, hogy a 2026-os szavazáson jó eséllyel a Tisza Párt lobogója alatt vonul majd az urnákhoz a világnézetileg heterogén ellenzéki szavazótábor java része, mely 2018-ban még külön pártokra, 2022-ben pedig a Márki-Zay Péter vezette összefogásra szavazott. Gyakori kritika ugyanakkor Magyar Péterrel szemben, hogy alapvetően nem kínál semmit a választóinak azon felül, hogy elvenné a Karmelita kulcsát Orbán Viktortól. Pusztán hangosabban, erőszakosabban – és amit sokan vonakodnak elismerni: profibban – mondja el azt, amit már évek óta hallani akar az O1G-ellenzék. Ugyanakkor sokan érzik úgy, és a Tisza körüli hangulat, a tüntetésein megjelenő lelkesedők és önkéntes aktivistáik száma is arra enged következtetni, hogy talán egy komolyabb mozgásról lehet itt szó, mint amilyeneket eddig láttunk.

Nem érdemes persze elfelejteni, hogy léteztek eddig is olyan csoportosulások, amik jelentős szavazói bázist tudtak maguk mögött: a Jobbiknak 2018-ban kicsivel több, mint egymillió szavazója volt önálló pártként, de a csúnyán elbukott Márki-Zay-koalíció szimpatizánsainak száma is másfél-kétmillió között oszcillált. A Tisza Párt ugyanakkor a tavalyi EU Parlamenti választáson 1 352 699 szavazott kapott, nagyjából 700 ezerrel elmaradva a Fidesz mögött, egy olyan szavazáson, ami amúgy országos szinten általában kevesebb embert mozgat meg, mint az országgyűlési választások. A számokat persze többféleképpen lehet értelmezni, de úgy gondolom, a lelkesedést már ez is szemlélteti.

A Tisza Párt sikereinek oka, úgy gondolom, első sorban a Magyar Péter vezette formáció és az összefogásban hívő „moslékellenzék” politikai képességei közt meglévő sokkoló különbségben keresendő. Magyar folyamatos kampányüzemmódban járja az országot, a közösségi médiát a korszellemnek megfelelően, agresszívan és provokatívan használja, folyamatosan hergeli és tematizálja a közéletet, emellett ösztönösen alkalmaz egyfajta politikába átültetett menedzseri agilitást. Bizonyos emberek szemében pontosan az említettek miatt ellenszenves, ugyanakkor ezért is lehet minden eddigi jelöltnél alkalmasabb az ellenzéki pole pozíció megszerzésére. De nem csak ezért.

Az is visszatérő kritika Magyar Péterrel szemben, hogy interjúiban, a Partizántól az ATV stúdiójáig, a számára kényelmetlen kérdésekre nem ad határozott választ, melyekkel elriaszthatná egyik vagy másik politikai oldal szavazóit. Ezt a taktikát lehet világnézet és gondolatok hiányával magyarázni, ám ez a vélemény leegyszerűsítő, és inkább csak az iránta érzett – persze nem mellékes – ellenszenvről tanúskodik. Ha Magyar köntörfalazását Márki-Zay Péter 2022-es kampányidőszakban vétett hibáival vetjük össze, akkor érthető, ha valaki megtagadja a válaszokat olyan kérdésekre, melyeknek pusztán annyi a célja, hogy a kapott válaszok alapján egyik vagy másik táborba sorolja az illetőt. A gondolatok hiányát feltételező kritikára pedig, ha nem is csattanós, de politikai-taktikai szempontból átgondolt reakcióként érkezett a Nemzet Hangja szavazás.

Viszont Magyar kritikusai talán éppen ezt használhatják fel érvként, amikor a Tisza Párt vezetőjének gondolatnélküliségéről beszélnek. Ez az „árnyékkonzultáció” ugyanakkor másoknak akár szimpatikus is lehet, mondván, a Tisza vezetője kíváncsi az emberek véleményére, másodsorban pedig, de korántsem mellékesen, képet ad a Tisza Pártnak arról, hogy kik és hányan szimpatizálnak velük, és hogy mit gondolnak a legmegosztóbb hazai politikai kérdésekről. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy az egyéb ellenzéki pártok világnézetéről sem tudtunk meg többet az elmúlt hét-nyolc évben annál, hogy „O1G”. A Tisza előtti ellenzék képviselői evidensnek vették, hogy a szavazóik tudják, politikusaik mit gondolnak, és örömmel asszisztálnak ahhoz, hogy Orbán Viktort leváltsák, őket pedig hatalomra juttassák.

Ezek a pártok a NER elleni - amúgy számos szempontból jogos - felháborodáson túl nem sok mindent árultak el arról, mit gondolnak a világ működéséről és mit csinálnának másképp, mint a Fidesz. Talán nem is értették, milyen folyamatok zajlanak a világban, és megelégedtek azzal, hogy most ők állnak vesztésre, és igyekeztek megtartani a már meglévő szavazóikat. Mindeközben egyáltalán nem – vagy csak ügyetlenül, lásd Márki-Zay Péter – foglalták állást olyan kérdésekben, melyek Orbán Viktor reálpolitikai megérzéseit, előrelátását igazolták vissza. Mondjuk a menekültválság ügyében, vagy Ukrajna EU- és NATO-tagságának kérdésében, az EU működése (vagy nem működése), illetve a kultúrharc mögött meghúzódó valódi problémákkal kapcsolatban.

De nevezzük feltételesen a Tisza-projektet O1G 2.0-nak, és értsük ehhez hozzá azt is, hogy ez a verzió nem csak újabb, de átgondoltabb is a Mi Hazánk-mentes ellenzéki összefogásnál. Magyar Péterék konzultációs kérdőíve utal arra, hogy a Tisza fontosnak tartana egy törvényt, mely két ciklusban (8 évben) maximalizálná az egy személy által betölthető miniszterelnöki mandátumot, lényegében amerikai mintára. Ez véleményem szerint kulcsfontosságú ügy. Lehet ugyanis azzal érvelni, hogy Orbán Viktor demokratikus választásokon nyert egyhuzamban négyszer, ami gyakorlatban demokratikus, de elvben nem biztos, hogy az (és akkor itt és most nem érintem a választási törvény milyenségének kérdését). A történelmi példák és a józan ész igazolja, hogy a túl sokáig regnáló vezető korrumpálódik, de ami fontosabb: kritika és versenyhelyzet hiányában rendszere monolitikussá válik, és süket marad az eltérő nézetekre. Versenyhelyzet pedig nem létezhet folyamatos alkotmányozó többséggel. Hiába szólal meg ugyanis a kritika, ha az nem realizálódhat döntésekben. Csak azt lehet megszavazni, amit a hatalom akar.

Fel lehet hozni Orbán mellett érvként Angela Merkel hosszú kancellári működését, de látjuk, hogy talán az sem tett maradéktalanul jót Németországnak. Legalábbis súlyos terhet hagyott maga után. Az AfD és a körülöttük nyüzsgő szélsőségesek felemelkedése – vagy ha úgy tetszik, a társadalmi vita – annak is a következménye, hogy Németországban sokáig nem hallgatták meg azok véleményét, akik kritikával illették a 2010-és évekre kulturális katasztrófává dagadó Wilkommenskulturt. Nem kell egy vezetőnek rosszindulatúnak vagy hataloméhesnek lennie tehát ahhoz, hogy kárt tegyen a demokráciában, ha túl sokáig van hatalmon. Éppen ezért tűnik demokratikus minimumnak a vezetők meghatározott ciklusonkénti kötelező leváltása, így az „automatikus” korrupció megelőzése, és/vagy a képviseleti demokráciában benne foglalt hibák szabályszintű kiküszöbölése. Cinikusabban fogalmazva: a mindig valakinek kedvező széljárás irányának időnkénti megfordítása. És kicsit szebben: az érdekképviselet hangsúlyainak rendszeres módosulása. Még „az egyszer ti loptok, máskor meg mi” logikájában is kifejeződik egyfajta demokratikus minimum.

Lehet aztán erre azt mondani, hogy „jó, akkor tessék választást nyerni” - és jogosan. Ugyanakkor számokkal igazolható tény, hogy a győzteskompenzáció szabálya nélkül a Fidesz egyik választáson sem ért volna el kétharmados, alkotmányozó többséget 2014 óta. Ez persze nem menti fel az ellenzéket az ügyetlenkedés, de a Fideszt sem a korlátlan hatalomra törekvés vádja alól.

Tény, hogy 2018 óta az O1G-zésen kívül nagyjából nem csinált mást az ellenzék. Nem tett le az asztalra erős (és hangos) ajánlatot, és politizálni is elfelejtett. Vagy ha politizált is, azt csak az ellenzéki köteléken belül tette, és országos szinten nem elég hatékonyan. A legutóbbi parlamenti választásokon együtt szavazni igyekvő, nézeteikben sokszínű ellenzéki választói rétegek pedig most vélhetően Magyar Péter mellé állnak. Ám, hogy a Tisza vélhetően nagyobb szavazótáborral számolhat az eddigi ellenzéki csoportosulásoknál, annak valószínűleg egyszerű, számszerűsíthető oka van. Mégpedig az, hogy talán a Fidesz-szavazók körében is legitimmé vált az O1G, avagy Orbán Viktor leváltásának üzenete. És ebben valamiféle demokratikus minimum fejeződik ki. De minderről a szavazások eredményei után többet tudunk majd.