Egyetemistaként gőgös voltam és két részre osztottam a világot. Azokra az emberekre, akik olvasnak, és azokra, akik nem. Ha megismerkedtem valakivel, vagy ha csak megláttam valakit az utcán, azon törtem a fejem, hogy vajon ő olvas-e, és ha arra jutottam, vagy történetesen megtudtam, hogy az illető nem olvas, akkor elkönyveltem magamban, hogy ezzel az emberrel biztosan nem fogok szót érteni. De az az igazság, hogy nem pusztán erre gondoltam, hanem le is néztem az illetőt, amiért nem érdeklik őt a dolgok, hogy lusta. A barátaim többsége nem olvasó ember volt: mérnök, informatikus, közgazdász, sportoló. Nem voltak könyveik, mégsem néztem le őket, és soha nem éreztem, hogy többet tudnék náluk a világról. Sőt, mivel a barátaim voltak, szót is értettem velük. Kivéve akkor, amikor a könyveimről akartam velük beszélni, mert akkor mintha a fának beszéltem volna. Én voltam az az ember baráti körömben, aki felhalmozta a könyveket.

Nem bölcsészcsaládból érkezem, a felmenőim között egyetlen humánértelmiségi sem volt, de voltak mérnökök, közgazdászok, bányászok, könyvelők. A családi ingatlanokban mégis sok könyv volt, többségében irodalom. Gyerekként utáltam olvasni, és lassan és kényszerből olvastam. Az Egri csillagokat például két évig, majd, amikor a végére értem, megkérdeztem a szüleimet, hogy a várvédő egri hősök névsorát is kell-e ismernem. A nagymamám sorra vette nekem a kötelező olvasmányok rövidített változatait, még a Szent Péter esernyőjét is elkezdte felolvasni nekem, és mikor mondtam neki, hogy engem csak a foci érdekel, sopánkodott, hogy mi lesz belőlem. Aztán ezek a könyvek, melyek baljósan, valahogy mégis sokat ígérve tornyosultak a családi könyvespolcokon, egyszer csak megtetszettek nekem.

De elsősorban mint tárgyak. Tetszett a szaguk, jó volt belepörgetni, ízlelgetni a címeiket, eljátszani a büszkeség érzésével, hogy de jó lenne ezt itt mind ismerni, a bennük lévő tudást birtokolni. A könyvek, melyek azért léteznek, hogy fizikai valójuk által az emberi tudás legjavát közvetítsék az utókornak, a maguk tárgyszerűségében lettek számomra fontosak. Úgy tizenhét éves voltam, ekkor kezdtem el olvasni, így egy rakás kötelező olvasmány, alapmű, az emberi tudás legjavát jelentő dolog kimaradt. De ekkor elindult a felhalmozás, ami azóta is minden egyes költözés alkalmával idegbajként, fizikai fájdalomként, fáradságként, hiábavaló küzdelemként emlékeztet...