Irán és Izrael sakkjátszmája: a tűzszünet nem a béke kezdete

Taktikai csend, stratégiai zaj

Tizenkét napnyi intenzív katonai összecsapás után Izrael és Irán egyaránt bejelentette, hogy nem folytatják az eszkalációt. Mindkét fél precíz és célzott csapásokat mért a másikra, de a közvetlen konfrontáció most szünetel. A hivatalos nyilatkozatokban mindkét oldalon a visszafogottság és a további konfliktus elkerülése került előtérbe, miközben az egymás iránti mély bizalmatlanság továbbra is fennáll, és alapvetően meghatározza a helyzetet.

Politikai színház és belpolitikai motivációk

A tűzszüneti nyilatkozatok mögött nem elsősorban a megbékélés szándéka áll, hanem inkább belpolitikai kényszerek és nemzetközi nyomás. Benjamin Netanjahú izraeli miniszterelnök politikai túlélése egyre inkább a válságok menedzselésén múlik. Harminc éve építi politikai narratíváját az iráni nukleáris fenyegetésre, miközben a CIA és az IAEA is többször megerősítette, hogy Iránnak nincs nukleáris fegyvere, és nincs megbízható bizonyíték arra, hogy ilyet fejlesztene. Éppen ezért volt különösen jelentős lépés, amikor Netanjahú először tudta az Egyesült Államokat közvetlen konfliktusba bevonni Irán ellen. Ehhez azonban alkalmazkodnia kellett Donald Trump elvárásaihoz, aki béketeremtőként lépett hivatalba, és szeretett volna magának tulajdonítani minden sikert – így Trump megkérte az árát ezért a támogatásért.

Netanyahu belpolitikai helyzete ugyan ingatag, de az iráni fenyegetéssel kapcsolatos háborús narratíva megerősíti vezetői legitimitását. A külső fenyegetés eltereli a figyelmet a belső problémákról, és lehetőséget ad a kormányzatnak, hogy határozott, egységes fellépést mutasson a nemzetközi porondon. Ezzel szemben Irán kezdetektől nem kívánta az eszkalációt; hivatalos álláspontjuk szerint nem agresszorként, hanem válaszoló félként léptek fel az őket ért támadások után.

Irán válasza: elrettentés és stabilitáskeresés

1979 óta Irán zárt, ideológiai alapokon nyugvó, szuverén állam, amely katonai elrettentő stratégiát folytat. A ballisztikus rakéta- és nukleáris program – bármennyire is ellentmondásos – ennek a stratégiának a sarokköve. Ezek a fejlesztések nem csupán katonai beruházások, hanem az állam szuverenitásának és biztonságának garanciái. A líbiai példa, amikor Kadhafi leszerelése után gyorsan kívülről beavatkoztak és belső összeomlás következett, mélyen beivódott az iráni vezetés stratégiai gondolkodásába.

Az iráni stratégia részét képezik a térségbeli szövetségesek vagy proxy-csoportok is – mint a Hezbollah Libanonban, a Hamász Gázában, a húszik Jemenben, illetve különféle síita milíciák Irakban és Szíriában –, amelyek mind a stratégiai mélység megőrzését szolgálják. Irán célja, hogy a háborús fenyegetés minél távolabb maradjon az ország határaitól. Ám ez a rendszer az elmúlt években meggyengült, és az ellenséges támadások immár Irán belső területeit, sőt a fővárost, Teheránt is elérték – ami az elmúlt évtizedekben példa nélküli fejlemény.

Nem személyfüggő rendszer, hanem stabil államszerkezet

Irán nyugati megítélése gyakran összemosódik más autoriter, személyi kultuszra épülő rendszerekével. Ám az iráni politikai berendezkedés nem hasonlítható a Szaddám alatti Irakhoz, a Bassár el-Aszad-féle Szíriához vagy Kadhafi Líbiájához. Az iráni teokrácia jól strukturált, intézményesült, és képes gyorsan alkalmazkodni. Ha egy kulcsszereplő kiesik, a rendszer azonnal pótolja őt. Bár a végső döntések a Legfelsőbb Vezető kezében összpontosulnak, a hatalom nem egyetlen személy kezében van. Az állam működése egy komplex intézményi hálózaton alapul, ahol különböző hatalmi ágak, tanácsok és szakértői testületek párhuzamosan és koordináltan alakítják a stratégiai irányokat.

Társadalmi kohézió háborús fenyegetés idején

A külső támadások nem gyengítették, hanem inkább erősítették az iráni társadalom belső összetartását. Még azok is, akik korábban kritikusan vagy közömbösen viszonyultak a politikai rendszerhez, most nagyobb mértékű nemzeti azonosulást tanúsítanak. A háborús fenyegetés hatására felerősödött a kollektív sebezhetőség tudata, ami háttérbe szorította a belső törésvonalakat. Egyre többen érzékelik, hogy az ország egysége és biztonsága nem csupán a hatalom ügye, hanem az egész társadalom közös felelőssége.

Ez a fokozódó közösségi tudat nemcsak a lakosság körében, hanem az állami intézmények működésében is érezhető. A fegyveres erők, különösen a Forradalmi Gárda megnövekedett társadalmi bizalommal és legitimitással végzik feladataikat, miközben a biztonsági apparátuson belül is erősödött a morál és az elkötelezettség. A háborús nyomás tehát nem gyengülést, hanem konszolidációt hozott: az iráni társadalom zártabbá, egységesebbé és ellenállóbbá vált a külső nyomásgyakorlással szemben.

Geopolitikai mérleg: Irán nem vesztett, Izrael nem nyert

A közvetlen konfrontáció lezárása egyelőre inkább taktikai kényszer, mintsem stratégiai fordulat. Irán válaszcsapása világos üzenet volt: ha támadás éri, képes közvetlenül reagálni, nem csupán szövetségesein keresztül. Bár Teherán nem törekedett az eszkaláció további fokozására, sikeresen demonstrálta katonai képességeit és elrettentő potenciálját. Izrael ugyan megőrizte haditechnikai fölényét, és képes volt mélyen iráni területeket elérni, de nem tudta megakadályozni a válaszcsapást – ami megingatja a sebezhetetlenség mítoszát.

Ráadásul a politikai célok sem teljesültek: nem sikerült megingatni az iráni rendszert, nem sikerült megbénítani a fejlett ballisztikus rakéták indítását, és az atomprogram is folytatódik. Bár az Egyesült Államok célzott csapásokat mért a Natanzban, Iszfahánban és Fordóban található atomlétesítményekre, a jelenlegi jelentések szerint a dúsított uránt még a támadások előtt elszállították, és a kulcsfontosságú berendezések – köztük a centrifugák – jelentős részét is sikerült eltávolítani. Az iráni állami atomenergia-ügynökség megerősítette, hogy a nukleáris program változatlanul folytatódik. Mindez azt mutatja, hogy Irán nemcsak katonailag állta a sarat, hanem politikailag is sértetlenül került ki a helyzetből – sőt, regionális pozíciói is megerősödtek.

A katonai erő felvonultatása tehát mindkét fél részéről megtörtént, de egyik sem tudott döntő győzelmet aratni. A regionális erőviszonyok érdemben nem változtak, inkább befagytak. A mostani tűzszünet nem a béke kezdete, legfeljebb átmeneti szünet – egy lélegzetvételnyi idő, mielőtt újra feszültté válna a helyzet.

A Közel-Kelet konfliktusrendszere nem a végleges megoldásokról, hanem a visszatérő válságokról ismert. A kérdés már nem az, hogy lesz-e újabb összecsapás, hanem az, mikor, milyen formában, és milyen következményekkel. Ebben az ingatag térben nemcsak az számít, ki rendelkezik több fegyverrel, hanem az is, ki tud türelmesebben, következetesebben és hosszabb távon gondolkodni. Mert végső soron nem a gyors győzelmek, hanem az állóképesség és a stratégiai önfegyelem dönt.

Borítókép: Teherán, 2025. június 23-án / fotó: AFP