November 10–21. között zajlik – ezúttal Nagyváradon – a 12. Interetnikai Színházi Fesztivál, egyike az irigylésre méltóan gyakori erdélyi seregszemléknek. Az első napokban a házigazdák két előadásához volt szerencsém: egy biztos kézzel színpadra vitt Pintér Béla-darabot és egy üdítően izgalmas magyar–román koprodukciót láttam.

Kevés művészszínházi alapanyagról gondolom, hogy evidensen nagyszínpadra való, de Pintér Béla – Darvas Benedek zeneszerzővel közösen jegyzett, talán legnépszerűbb – drámája, a Parasztopera például ilyen. A sajátos műfajú, a tragikomédia, a ballada és az opera metszéspontjában álló darab – amelyet a színészek hangról hangra lekottázva énekelnek-recitálnak végig – éppenséggel megengedné a széles gesztusokat, az elrajzolt játékmódot, anélkül, hogy az a tartalom rovására menne. Ezért is meglepő döntés, hogy Balogh Attila rendező kamaratérbe adaptálja a tragédiába fulladó falusi menyegző történetét.

Parasztopera
Parasztopera

A kísérlet egészen sikeresnek bizonyul, köszönhetően többek között Golicza Előd sivárságában is látványos díszletének, amely mindent a színészek és a zenészek összjátékára bíz. Pácolatlan falécekből összeeszkábált viskóban vagyunk – a durva padokon, majdnem teljes körben ülő nézőknek kevés hely jut, akárcsak a játszóknak, akik jórészt az esküvői asztal tetejére szorulnak. Tákolmány az egész tér – körös-körül minden az ember keze munkáját dicséri. Vagy gúnyolja. A rozoga lécek korántsem illeszkednek hézagmentesen: bármikor kettétörhetnek egy kellemetlen emlék súlya alatt, és a rések mögött sötét titkok sejlenek fel. Jelentéses megoldás ez, hiszen a Pintér-dráma legnagyobb fordulata a múltban keresendő – az ifjú pár egybekelése csak apropó arra, hogy szereplőinket utolérje a felismerés végzete, mint az a görög sorstragédiákban szokás.

Parasztopera
Parasztopera

A Parasztopera vastag kontúrokkal megrajzolt figuráit nem tipizálják tovább a sallangmentes jelmezek (Florina Bellinda Vasilatos munkája), ahogy a rendezés sem a karikatúra irányából közelít feléjük. Balog és Balogné (Csatlós Lóránt és Tóth Tünde) vaskos, komor parasztemberek, nagy teherrel vállukon. Sebestyén Hunor becsületes, kissé bumfordi Rolandján úgy áll az esküvői ruha, mint egy esetlen ballagási öltöny – inkább rezignált, mintsem drámai alak, aki csendben tűri, hogy megtörténjen vele az élet. Izgalmas a két rivális, az irigységtől fénylő tekintetű, mégis tisztaságot sugárzó mostohalány, Julika (Máthé Barbara) és a szívbemarkolóan bárgyún csicsergő Etelka (Szigyártó Johanna) kontrasztja. Utóbbi anyja (Tasnádi-Sáhy Noémi) harsányan hervadozó, kívánós falusi dáma, akinek alkoholgőzös intrikáit megadóan tűri férje (Kocsis Gyula) – róla például csont...