A Tisza Párttal megérkezett a középosztály lázadása Magyarországra, de mégis nagyon magyaros módon

Ahogyan attól a múlt héten a sajtó is hangos volt, nyilvánosságra hozták, ki az a 315 ember, akik az országosan rendelkezésre álló 106 egyéni választókerületben a Tisza Párt képviselői lehetnek egy többlépcsős előválasztási folyamat után. Azóta jóformán ez a nagyrészt ismeretlen 315 ember a kampány központi témája.

„Ők állnak ki a Fidesz ellen – kijöttek a Tisza Párt jelöltjelöltjeinek nevei” – így közölte a Telex a Magyar Péter és pártja által november 17-én, hosszadalmas folyamat eredményeként a netre kerülő képviselőlistát. „Tisza-jelöltek: a selejt bosszúja” – idézte fel a Magyar Nemzet publicisztika rovatában Jeszenszky Zsolt Latabár Kálmán 1951-es filmjének címét, a jelölteket bírálva. Semmi különös – az Orbán-ellenes sajtó szerint ez a lista a legjobb dolog, ami a magyar demokráciával történhetett, egy helyen megpengették a történelmi dicsőség demokrata lantját is, mondván: „a rendszerváltás óta nem tűnt fel ennyi ismeretlen, politizálni vágyó ember”. Eközben a kormánypárti „információforrások” még kevésbé rokonszenves módon arról cikkeznek immár hét napja, hogy ezek kóklerek, prolik, hülyék, hovatovább habfürdőző serfőzők idétlen szakállal, úristen, hát ezek akarnak az államügyek szent oltáránál áldozni az Országgyűlésben, azaz a nemzet templomában. Ezen kívül megy a „baloldalizás”, a Somogy megyei Fidesznek a Tisza soraiban próbálkozó Benke József kadarkúti jelöltet sikerült egyszerre „volt KDNP-s érdekembernek” és „igazi baloldali érdekembernek” minősítenie.

Hát mikor érnek fel ezek a figurák a választókerületében kiskirálykodó Pócs János, vagy a belvárosi szórakozóhelyeken egyre dühödtebben drogot üldöző Horváth „Laci” szintjére? Nem hinném, hogy valaha is lehetséges lesz mindez.

Ahogy arról tehát értesülhettünk, a Tisza jelölt-jelöltjeinek többségét „vállalkozók, cégvezetők, ápolók, egyetemisták” adják. Egy hosszú átnézettel kiderülhet: a 2024 óta lazán szerveződő Tisza-szigetek és Magyar Péter hívei közül ez elsősorban az a felső réteg, amely nemcsak politikai ambíciókkal rendelkezik, de amelynek Magyarországon kisebb vagyonkája, tehát valamekkora szabadsága és mozgástere is van hozzá, hogy belépjen a politikába.

Magyar Péter célja a jelöltlistával viszont éppen annyi – legalábbis így tűnik – hogy visszavegye az agendában a kezdeményezést a Fidesz tematizációs kísérleteitől. A politikafüggők nyelvén ez annyit tesz: ha a jelöltekről beszél a teljes média egy egész hétig, vagy akár karácsonyig, akkor a Tisza Pártról és tulajdonképpen róla beszélgetnek, nem pedig arról, amiről Orbán Viktor akarja, hogy a beszélgetés szóljon. Úgy ítélte meg, hogy neki ez lesz jó.

A jelöltekről tehát beszélhetnek, ezzel szemben a jelöltek nem beszélhetnek. Magyar Péter egy interjúban ugyanis elmondta, mivel az új tiszás előválasztási listán szereplők „nem feketeöves hazudozók”, mint az eddig ismert magyarországi politikai osztály tagjai, ezért nyilván nem az ATV-ben és Hír TV-ben nyilatkozgatva fogják tölteni a kampányt, sőt, mindannyiuk számára megtiltotta, hogy nyilatkozzanak a sajtónak. A Facebookra csak a központilag jóváhagyott üzeneteik és fotóik mehetnek föl, az emberekkel a szórólapozás és kampányolás közben beszélgethetnek.

A Fidesz előszeretettel élcelődik ezen a szájzáron – hiszen náluk már semmi szükség ilyesmire, a képviselőjelöltjeik döntő része évtizedek óta fideszes, gyakorlott, tapasztalt öreg róka, anélkül is tudják hozni a központi üzenetet, és anélkül is le tudják pattintani a médiát, hogy különösebb tilalomfákat kellene állítani nekik.

A teljes jelenség kapcsán egy dolog nagyon hiányzik. Megint úgy beszélünk az egész folyamatról, mintha csak és kizárólag Magyarországon történhetne ilyesmi, mintha ilyet még sehol sem láttak volna, és mintha nem lennének a Tisza Pártnak egyértelmű párhuzamai egész Nyugat-Európában. A Tisza jelöltbázisa alapvetően nem különbözik Nigel Farage brit Reform Pártjáétól. Ez a szervezet a UKIP 2016-os brexit-népszavazás utáni, lényegi kimerülését követően Farage új kezdeményezése volt, 2018-ban az utolsó brit EP-választást trollkodták szét azzal, hogy Brexit Párt néven indultak, és széttrollkodták az Európai Parlamenti voksolást azzal, hogy győzelmükkel bizonyították, a brit választók az egész parlamentből nem kérnek.

A sikeres, 2019 karácsonyán elért brexit-megállapodást követően a Farage-gyülekezet nevet váltott, Reformra, de struktúrája nem változott. Szembeszökő módon hasonlít a Tisza által kialakítottra: a Reform UK ugyanis 2025 februárjáig egy sima, bejegyzett Kft. volt, igazgatótanácsi tagokkal – ilyen volt Farage, illetve egy sor kiábrándult, a Konzervatív Párt jobbszárnyáról érkező ember, valamint régebbi UKIP-es főember. A tagságnak a céghez semmi köze, a tagok egy külön szervezetbe lépnek be, amelynek a programra, általános politikai irányvonalra és Farage-ra jóval kevesebb befolyása lehet, mint a klasszikus pártstruktúrában működő konzervatívok és Munkáspárt esetén. Utóbbi két történelmi pártban – formailag – a tagság és a képviselők még miniszterelnököt is buktathatnak programalapon.

A Tisza hasonlóan egy párt, de a párt tagsága alig több, mint két tucat: ők a főemberek, és van valamiféle kiemelt államigazgatási- vagy pártmúltjuk a NER-ben: Magyar Péter, Tarr Zoltán és Radnai Márk mind olyannak tekinthetők, akik a klasszikus hazai politikai osztály jobboldala körül keresték a szerencséjüket már a 2010-es évektől, és kaptak is pozíciókat.

A Tisza-szigetek viszont, ahonnan a jelöltek jönnek, nem pártkongresszuson jelölődtek ki, nem szerves építkezés következtében kerültek oda, ahol vannak: a pártközpont egy szabályos HR-castinggal jutott a 315 névhez, a folyamat pedig késlekedésekkel terhelt volt, ami jelezte, egy tömegpártnak nem egyszerű ennyi nevet kiállítania 2025 végén. Ráadásul nyilatkozattilalom védi őket.

A Reform UK általános tagsága és a Tisza szigetek tagsága további, potenciális párhuzamokat takar. Miközben a brexitpárti és a Farage-t politikai vátesznek tekintő mozgalomból nőtt ki az egész, a tagjai kifejezetten olyanok, akik nem feltétlenül jártak jól Nagy-Britannia kilépésével az EU-ból, és nem feltétlenül állt gazdasági érdekükben a brexit.

2025-ben a More in Common UK részletes szociológiai mélyfúrása (ilyesmi a Tisza-bázisról még nem készült) szerint ugyanis Farage tipikus szimpatizánsa és szavazója:

• szeret Európába utazgatni (bár ezt éppen a brexit eléggé megnehezíti számukra), de inkább a brit szigeteken vakációzik,
• rendszeresen végignézi a wimbledoni tenisztornát és a rögbi világbajnokságot,
• az Európán kívüli vakációt finanszírozni tudók között is szűk többsége van a pártnak,
• szabadidejét a kocsmák kerthelyiségében vagy a kertben grillezve tölti a legszívesebben,
• 5 Reform-szavazó közül 3 támogatja a hivatalos melegházasságot is.

Ez tehát – ahogyan azt a liberális média a brit szigeteken rendszeresen szóvá is teszi: maga a középosztály, amely inkább vesztett a teljes brexiten, mint nyert volna, igaz, ők azok az emberek is, akik a veszteségeket még el tudják könyvelni, kompenzálni tudják megtakarításaikkal. De távol áll ez az egész a sugárzott „népi” vagy „hátrahagyott munkásosztálybeli” mérges lázadók képétől.

Amikor pedig azt kérdezték meg a felmérés készítői, mi miatt vonzódnak ők a közvélemény-kutatásokat jelenleg is vezető Farage-párthoz, azt kapták válaszul, első helyen a bevándorlásellenes politika miatt (62 százalékpont), második helyen azért mert a párt „teljesen új, nem a régiek” (34 százalékpont), azért mert „Nigel Farage jó miniszterelnök lenne, a többi párt nem őszinte, korrupt és inkompetens” (30 százalékpont), de kiemelkedő volt még a „nem bízom a fősodratú pártokban” (17 százalékpont) is.

Látszik, hogy a Reform sikerének fő titka a 2020 óta nagyon meglódult nagy-britanniai bevándorlás központi tematizálása. Ezzel nem igazán vannak párhuzamaink, a „bevándorlás” Magyarországon ugyanis úgy központi téma, hogy továbbra is minimális.

A többi válasz már sokkal többet elárul. A Reform fő mondanivalója a bevándorlásellenes ígéreteken túl ugyanaz, mint a Tiszáé. A régi pártok, a kormányzó Munkáspárt és a konzervatív „óellenzék” évtizedek óta, úgymond nyugdíjas állásban a parlamentben ülő politikusai, és a velük évtizedek óta összefonódó és a pozícióikat védelmező médiaelit, a „szakértők” és az okoskodók az ország fő problémája.

Mindezt pedig éppen az a pártbázis mondja, amely az elitet alkotó, hagyományos brit vezetőréteg alatt 1-2-3 lépcsőfokkal áll. Azok, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, de alapvetően csupán egy régió vagy egy vidéki kisváros, egy falusias körzet elitjének tagjai. Cégvezetők, vendéglátósok, farmerek, vállalkozók, a hadsereg veteránjai. A jelenlegi adatok szerint a fennálló politikai rendszerről és a királyságról 44 százalékuk mondja azt, hogy „inkább égjen le az egész”. Ez az arány a Munkáspárt bázisánál 25 százalék. Csak a Zöldek szavazói ilyen radikálisak még.

És pont ez a Reform párt az is, amit a média értetlenül kezel: Farage köré szerveződő egyemberes „show”, korrupt „kiábrándult toryk” üzleti vállalkozása, és „teljesen ismeretlen, a semmiből jövő” politikusok. A Munkáspárt tipikus reprezentánsa a Lordok Házában ülő dollármilliárdos üzletember, Alan Sugar. A Reform „arca” eközben Richard Tice, Boston és Skegness parlamenti képviselője, aki a politikai karrierje előtt egy ingatlanbefektető cég ügyvezető igazgatójaként nagy londoni lakópark-beruházásokat irányított – főként az olyan milliárdosok javára, mint Lord Sugar. Az EU- és liberális-ellenes milliomos az EU-párti, ultraliberális milliárdos ellen. Tice pedig minden bizonnyal szeretné, ha ez hosszú távon megváltozna, és ő is bekerülne a Lordok Házába. De ez a dinamika adja a két politikai mozgalom egyik fő konfliktusát alsóbb szinteken is.

A Tisza éppen annyiban különbözik a brit társától amennyiben Magyarország nagyon más hely, mint a Brit-szigetek. Orbán Viktorral 2010-ben lényegében kormányra, uralomra került, majd a 2015-ös „menekültválsággal” megerősödött az a politikai irányvonal, amit Farage kíván a saját országában mint „rendszerváltást”. És hiába éli az Európai Unió történelmének legnehezebb időszakát az orosz–ukrán háború óta, Magyar Péter feltűnése és híveinek „burzsoá lázadása” az elit ellen meg éppen arra a militáns Európa-pártiságra épül, amit Orbán Viktor és a Fidesz másfél évtizede központi üzeneteként elutasít. Ahogyan a Reform Spanyolországban, sőt Thaiföldön nyaralgató keményvonalas szimpatizánsa azt gondolta, hogy az EU, a „baloldal” és a „woke-ok” mint az ország irányítói a brit mély strukturális válság fő okozói, úgy a Horvátországban, sőt Antalyán nyaraló keménymagos tiszások (vagy korábban Márki-Zay támogatói) meg azt gondolják: Orbán ki akar minket vinni az EU-ból, oroszpárti, és ez a magyar gazdasági gondok és válság fő oka.

Számos más példát lehetne még hozni az EU-ból a burzsoá ribillió és az elitellenesség ilyen házasságára. A felülről, a politikai és médiaelitből Senki Alfonznak csúfolt és méltatlanul lenézett próbálkozók megjelenése viszont elsősorban azt jelzi: ez a ribillió végső formájában megérkezett Magyarországra is.

Ők adják ennek a politikai tömegmozgalomnak az arcélét, karakterét, ők választanak maguknak „bajnokot” Farage és Magyar személyében. Ez viszont azt is jelenti, hogy az ország többségét alkotók a magyar politika karakterére továbbra sincsenek – és a 2026-os választás eredményétől függetlenül nem is lesznek – döntő hatással. A főként bérből élőknek nincs saját pártja, csak olyan pártjaik, ahol vagy a vezetőréteg és a legvagyonosabbak ígérnek nekik jobb életet, vagy az éppen alattuk elhelyezkedő felső középosztály lázadói. A még náluk is rosszabb helyzetben lévők nagy mértékben függenek az államtól, a transzferektől, nyugdíjaktól és (a rossz állapotban, de létező) szociális ellátástól. E két utóbbi réteg (klasszikus politikusnyelven: „a nép”) most csak annyiban választhat, hogy az osztályvezetőt vagy a tulajdonost tartja-e szimpatikusabbnak.

Borítókép: Magyar Péter a Tisza Párt elnöke (b) beszédet mond a párt győri rendezvényén a Bécsi kapu téren 2025. november 15-én / fotó: MTI/Krizsán Csaba