Hallgasd meg!
Hiába jött ki már szombaton a szenzációt keltő hír, hogy Magyarország mentességet szerzett az oroszországi földgázt és olajat érintő USA-szankciók alól – ez volt legalábbis a legfontosabb kimenetele a nagy munkaebédnek a Fehér Házban, amelyre a miniszterelnököt nem csupán egy fél tucat minisztere, de influenszerei hada is elkísérte a különgépen – a részletekről egyelőre korlátozott a tudásunk.
Vita folyik arról, hogy a szankciós mentesítés az a klasszikus, egyéves formula, amit például Németországnak is adott az amerikai kormány, vagy ahogy azt a kormány miniszterei határozottan állítják, folytatólagos, időhatár nélküli, állandó mentesség. Akármelyik is az igazság, tagadhatatlan, hogy Orbán Viktor washingtoni látogatása elérte a legfontosabb célját: demonstrálta, hogy politikailag meg tudja kerülni az Európai Bizottságot és az Európai Tanácsot, és közvetlenül tud politikát alakítani kettesben az amerikai elnökkel.
Ez mindenképpen példa nélküli, és nem is érdemes kicsinyíteni.
Súlyosan és visszavonhatatlanul csalódni fog ugyanakkor kétféle magyar politikai csoport ennek a megállapodásnak a következményeképpen.
Az egyik azon ellenzéki politikusok, elemzők és megmondóemberek népes és hangos tábora, akik szerint a 2026-os (és általában mindegyik) választás fő politikai törésvonala az orosz–kínai, illetve nyugati viszony köré szerveződik. És akik következésképpen úgy gondolták, hogy Orbán Viktor és kormánya az „ázsiai despotizmus” követése miatt üzemeltet vezérdemokráciát Magyarországon, és hogy rendszere legyőzhető egyfajta nyugati elkötelezettséget felvállaló és ebben alternatívát mutató politikai propagandával.
Számukra a miniszterelnök élesen demonstrálta: Magyarország esetében szó sincsen kelet–nyugat-törésről. És ez nem is új jelenség. A megállapodások eddig kiszivárgott részletei jól bizonyítják, hiába Donald Trump és kormánya ül éppen a szövetségi végrehajtó hatalomban, a szankciók alóli kivételért cserébe Magyarországnak benyújtott kívánságlista szinte pontról pontra megegyezik azokkal a kívánalmakkal, amelyeket még az előző amerikai, demokrata kormányok fogalmaztak meg velünk szemben. Ilyenek például:
- az immár 20 százalékban államosított, amerikai Westinghouse cég bevétele a Paks II projektbe;
- Magyarország vásároljon cseppfolyósított földgázt az Egyesült Államoktól;
- Magyarország honvédelmi beszerzéseinél részesítse ezekből az olyan nagy amerikai fegyvergyárakat is, mint a Lockheed Martin;
- az innovatív energiapiaci technikáknál (mint például a kis, moduláris nukleáris reaktorok – SMR), Magyarország az Egyesült Államokban keressen fejlesztési partnert (és ne, vagy ne csak Kínában, ahol amúgy az SMR technológia előrehaladottabb és feltehetően olcsóbb is).
A probléma eddig ezekkel a követelésekkel Barack Obama, valamint Joe Biden elnöksége alatt egyszerű volt. A demokrata kormányzatok mindig koordinálták nyomásgyakorlási akcióikat az Európai Unióval. Ezek a 2010-es évek elejétől folyamatosan növekvő mértékben párosultak az „orosz-kínai gazdasági befolyás” ellenzésével, valamint a magyar kormánnyal szembeni „jogállamisági aggályokkal” is. Rui Tavares portugál, majd Judith Sargentini holland EP-képviselők Magyarország-jelentései, majd a 2020-as „jogállamisági feltételrendszerhez” kötött EU-s fejlesztési pénzek ügye egységes keretrendszert hoztak létre, ahol az euroatlanti döntéshozók gazdasági követelései elválaszthatatlanokká váltak az „emberi jogi agendától.”
2022 után ez a helyzet lassan, de változni kezdett. Putyin Ukrajna elleni nagy inváziója után a katonai-politikai szemlélet folytonosan kiszorította az emberi jogi követelményeket. Donald Trump kormánya pedig, hatalomra kerülése után közvetlenül, a USAID nemzetközi segélyszervezet szétverésével kifejezetten nyíltan is demonstrálta, a régi konszenzusnak vége van, immár lehet pusztán üzleti alapon is egyezkedni az amerikai féllel.
Erre, és ennek nyomán a kirekesztés megszűnésére Orbán Viktor többször, többféle módon is reagált: először keményebben, például amikor éppen az ÖT-nek adott interjújában kijelentette, immár betiltható a Pride, hiszen „nem fog ott vonulni az amerikai nagykövet az első sorban”. Ez ugyan nem jött össze – a Budapest Pride június végén akadálytalanul felvonult –, de Tusnádfürdőn, júliusban érkezett a módosított stratégia: itt a miniszterelnök arról beszélt, hogy várják az amerikai ajánlatot.
Ami múlt hétvégén megérkezett. Ez viszont egy másik, jelentős csoportnak is fájhat, igaz csak hosszú távon. Ezek pedig a Fideszen belüli nyugatkritikus nacionalisták. Ők 2014-et követően fokozatosan, de valóban és alapvetően a világképük részévé tették, hogy a CEU helyet a Fudan, a Westinghouse helyett a Roszatom, a Tesla helyett a kínai BYD elektromos autógyár jelenti a magyar szuverenitás garanciáját.
Orbán Balázs miniszterelnöki politikai igazgató ugyan a konnektivitás doktrínájában próbálta az ellentétet jó előre, még 2023-ban feloldani, de a mostani amerikai megegyezéssel világossá vált: Washington úgy kívánja, hogy a Barátság kőolajvezeték és Testvériség földgázvezeték csak akkor maradhatnak meg, ha a stratégiai energiaágazatban az amerikai befolyás túlsúlya is érvényesül. Ez nem paritás, hanem egyértelmű elmozdulás a Washington vezette politikai tömb felé.
Az Argentínához hasonlóan Magyarország számára is biztosított dollár–forint átváltási lehetőség ezt még csak megerősíti. Egy olyan világban, ahol az Egyesült Államok pénzügyi befolyásvesztése miatt egyre kevesebb ország használja a fizetőeszközüket tartalékvalutaként, erre a Federal Reserve-nek is kifejezetten nagy szüksége volt. Mindezt pedig, ha nem is 2026 áprilisáig, de előbb-utóbb a nyugat-kritikus Fidesz-tábor is érezni fogja, ezt nekik el kell magyarázni, és lehetséges, hogy egy Trump-sapka ehhez már nem lesz elég.
Orbán legfontosabb kártyája a geopolitikai kártya volt, és hiába próbált az EU úgy nyomást gyakorolni rá, hogy az „Orbánnak mennie kell” jelszót is kimondták ellene 2024 őszén az Európai Néppártban (jelezve, vele már nem, legfeljebb utódjával egyezkednének a kohéziós alap évek óta visszatartott forrásairól), ezt a gondot a miniszterelnök most egy huszárvágással oldotta meg.
A Tisza Párt és környezete ettől látszólag nehéz helyzetbe került. De Magyar Péter számára is lenne kiút. Ha ugyanis nem azt akarná hangsúlyozni, hogy az Orbán–Trump „dealre” az egyetlen megoldás mindenben követni az Európai Bizottságot, hanem ehelyett megpróbálná betölteni az űrt, amely a „sem Kelet, sem Nyugat” és a „szuverenitás” témájában ezzel az eseménnyel keletkezett, akkor már erős külpolitikai állítást tehetne le az asztalra.
Hiszen a washingtoni diadalmenet után már a legnyugatosabb Orbán-kritikus szavazónak, szimpatizánsnak is éreznie kell, hogy itt valami nincs rendben, hogy a Nyugat küzdelmének a Kelet ellen ebben a formában nincs igazán értelme.
Hiszen a „kínai–orosz” szövetséggel megvádolt Fidesz most hirtelen „amerikai” irányba is remekül tájékozódik.
Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump a a washingtoni Fehér Házban 2025. november 7-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Bejelentkezés