Számos alkalommal előfordul, hogy egy politikai kurzus kimúlásával és egy másik lassú és nem zökkenőmentes berendezkedésével légüres térben találjuk magunkat. Ilyen légüres teret ábrázol Alejandro Amenábar spanyol rendező 2019-es történelmi filmdrámája, az Amíg a háború tart. A Francisco Franco tábornok és emberei a Spanyol Köztársaság elleni harcának kezdeteit végigkísérő film egyik jelenetében a tábornok, aki még nem vezér, kitalálja, hogy a köztársasági vörös–arany–lila zászlót a nagyobb hatás kedvéért a régi, királyi vörös–arany–vörösre kell cserélni. A látványra a katonák, akik addig névleg a köztársaság katonái voltak, menten rágyújtanak a régi spanyol királyi himnuszra, ami a ma is használt Marcha Real. Igen ám, csakhogy a spanyol himnusznak nincs egységesen elfogadott szövege: így ki a már átírt republikánus dalszöveget fújta hozzá, ki a nacionalista változatot, ki pedig dúdolta, fütyörészte a dallamot.
Az abszurd jelenet egyben metaforája a mai spanyol állam (ami immár alkotmányos királyság) keletkezésének, ambivalens jellegének és máig tartó identitászavarának.
Adam Curtis brit rendező 2022-es, monstre dokumentumgyűjteményben ábrázolta drámai erővel a Szovjetunió szétesését, majd az azt követő jelcini, kapitalista Oroszország súlyos kudarcát. A Putyin elnök megjelenéséig megrajzolt ív egyik fontos pontja és erős jelenete a szovjet himnuszt leváltani hivatott, új orosz himnusz megalkotására létrehozott bizottság munkája.
Mihail Glinka „Hazafias dala” szöveg nélkül 1991-re el is készült. Hogy a bizottság demokratikus elkötelezettségét bizonyítsa, az orosz lakosságot kérte fel, ők írjanak dalszöveget az új himnuszhoz, a beérkezett javaslatokból azután elvileg a bizottság választana majd. Összesen hatvanezer pályázat érkezett be.
A BBC archívumában fennmaradt későbbi riportban az egyik komponista gondterhelt arccal éppen a dallamra próbálja a beérkezett szövegeket felénekelni: egyik sem stimmel, a bárgyú szövegek csikorognak: „nem kell nekünk sem cár, sem diktátorok!” szól az egyik, de oroszul csak nem lehet szépen ráénekelni a kottára. „Nem éppen Shakespeare…” – kacsint ki ekkor a vélhetően brit riporter és operatőr felé a himnuszbizottság tagja, aki ezek után elárulta, volt rosszabb is: hiszen valaki a fasizmus felemelkedéséről írt szöveget akart a nemzeti himnusznak.
A végeredmény persze az volt, hogy a suta új himnusz az új Oroszországban is szöveg nélkül maradt: ha megszólalt, az emberek felálltak, a férfiak begombolták a zakóikat, és némán toporogtak fölötte, mint egy temetési menet.
Nem csoda, ha Vlagyimir Putyin meg is elégelte az egész kísérletet, már a kétezres évek közepén új szöveget szereztetett a régi szovjet himnuszra, ami így már a birodalmi dicsőségről szól – azóta azt zengik az oroszok.
Mindkét példa iránya egyértelmű:
Noha, ami a Tisza hatalomra kerülését illeti, sokan az 1989-1990-es rendszerváltással vonnának párhuzamot, a különbségek nem is lehetnének inkább szembetűnőek. 1988-1989 folyamán a társadalmi szervezetek, civil kezdeményezések százai születtek, egyes ilyen kezdeményezések (Szabad Kezdeményezések Hálózata és Szegényeket Támogató Alap – Szeta – SZDSZ, Fidesz) párttá is alakultak, más, történelmileg létező pártok (FKGP, SZDP) újjászerveződtek, a többiekből (Duna Kör, hajléktalanok mozgalma) a civil szféra alakult ki. A rendszerváltást nem egy, nagy homogén tömegmozgalom érte el, és a rendszerváltás után sem egy nagy párt és egy vezető dominálta az átmenetet.
A Tisza Párt körül ott vannak a Tiszához kapcsolódó szigetek – laza ellenőrzéssel és kevés beleszólással. De a burjánzó és új életre kelt civil szférát, a politikai olvadás nyomában járó kulturális reneszánszt aligha látjuk. Egy nagy tömeget mozgató egyetlen nagy hatalmi központ van, akivel szemben a tömeg követel, vagy éppen velük éljenez, ügytől és periódustól függően.
Jól példázza ezt az, ami Polgár Judit elnöki jelölése körül vasárnap és hétfőn történt. A részletek ismertek: Magyar Péter egyoldalúan és számos intézmény kizárásával igyekezett a frakción átverni a határozatot, miközben Polgárról szinte mindenkinek más jutott eszébe: egyesek a metódust, mások a személyét is kifogásolták, megint mások kiálltak a személy mellett a módszer kritikájával, míg egy csoport a személyt és a gyorsított eljárást is támogatta.
A tömeg, ami 2026. április 13-ig egyet akart, az elutasításban, valamint az orbánistákként azonosítottak „elszámoltatásában” továbbra is egyetért. Tehát a többség kívánta, hogy Sulyok Tamás távozzon. De, hogy ki legyen helyette? Ezt senki se tudja. Az út végén az ígéret az állam megtisztítása és a nyugalom: egy szóval az áhított „társadalmi béke”.
Ezt néhány más példa is mutatta. Mert van, amiben meg a rendszer úgy ért egyet elődjével, hogy azt észre sem igen vesszük. Június 30-ával hivatalosan is megszűnt az Orbán-kormány által felállított és Lánczi Tamás által vezetett Szuverenitásvédelmi Hivatal. A 2023 végén Alaptörvény-módosítással létrehozott intézmény az Orbán-kormány retorikájában – és propagandájában – fontos helyet foglalt el – az ország önállóságának őrévé avatták a hivatalt a „külföldi ügynökök” befolyásolási kísérletei ellenében. A külföld alatt, a Hivatal munkájának tanúsága szerint elsősorban a nyugati ügynököket, tehát az Orbánnal nem szimpatizáló NATO-tagállamokat értették, amelyek civil szervezeteket, szerkesztőségeket finanszíroztak itthon.
A Lánczi Tamás-vezette hivatal eltörlésével kapcsolatban, a jelenlegi magyar nyilvánosságban csak érzelmileg túlfűtött reakciók jelentek eddig meg. A volt vezető, Lánczi szerint a hivatal megszűnése egyértelmű jel: Magyar Péter alatt Magyarország szuverenitása került veszélybe, a hivatal által megcélzott újságírók és szerkesztőségek ezzel szemben jogos elégtételként vették tudomásul az intézkedést.
De a Szuverenitásvédelmi Hivatal helye mégsem maradt egészen betöltetlen. A 17. Alaptörvény-módosítás ugyanis legott létrehozta a széles jogkörökkel felruházott Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalt (NVVH), a módosítás indoklása szerint „a közvagyon védelme, valamint a jogellenesen kezelt vagy felhasznált közvagyon felkutatásának és visszaszerzésének elősegítése érdekében”. Ez nem más, mint a nemzeti szuverenitás új értelmezése: a lakonikus törvényszöveg nem mondja ki, de sugallja, hogy a közvagyon megléte, sértetlensége és átlátható kezelése az önrendelkezés szempontjából fontos. Ez hivatalosan a magyarázata annak, hogy olyan széles közvádlói, nyomozati jogkörökkel és olyan laza parlamenti kontrollal (éves beszámolási kötelezettséggel) ruházták fel a hivatalt, ami példátlan. A szuverenitásnak tehát egész más elemét egészen máshogy védi Magyar Péter kormánya és kétharmados jogi elképzelése. Mindez mégsem válik explicitté, hiányzik a nyílt ideológia, tehát a magyarázat. Csak megsejthetjük, hogy a hangsúlyosan kampányígéretként is felvállalt NVVH nagy hatalmát viszont máshogy, mint nemzetállam feletti őrködést, aligha tudnánk megfogalmazni.
De ha az ideológia nincs is kimondva, akkor is létezik. A filozófus Walter Benjamin egyik legélesebb és legutolsó nagy esszéjében (A műalkotás a technikai reprodukció korában) a művészet szétaprózódásából és végtelen reprodukciójából (fotográfia–film–hangosfilm) vezeti le a technikai forradalmak alatt átalakuló kultúrafogyasztást: szerinte a tömegkultúra termeli meg a 20. század modern „tömegét”, amelyből csak a kapitalizmus eltűnése, tehát a „tulajdonviszonyok és társadalmi viszonyok” radikális átalakítása csinálhatna kiépült struktúrákkal rendelkező, öntudatukra épülő és saját kultúrával rendelkező osztályokat.
Ennek a társadalmi forradalomnak az alternatívája a tömegkultúra, melyben a tömegemberek számára a technikai forradalom nyomán a politikusok a gyökeres változás ígéretét csupán szavakban, frázisokban hozzák el, és minél nagyobb változást ígérnek, annál inkább szembeszökő, hogy a tulajdonviszonyok mit sem változtak – aki gazdag volt, még mindig az, és aki a „sorsforduló” előtt szegény volt, bizony úgy is maradt. Amikor összeállnak és közösen fognak a politikának, viselkedésükre fokozottan jellemző az érzelmi labilitás: tömeghisztériákat gyors, tömeges kiábrándulások követnek, nagyjából olyan drámai váltásokban, mint a korban megjelenő hangosfilmek. A valódi változás egyetlen alternatívája Benjamin szerint a politika „esztétizálása” tehát látványban, küllemében radikális, mozgósító, harsány és mindenben különbözik az őt megelőző polgári mélaságtól, ami az általában igen régi és így unalmas demokráciákat jellemzi.
Guy Debord ezekről írta, hogy már maguk a képek is termékek, így a „fogyasztás” tárgyai lesznek.
Ők maguk pedig a fogyasztó tömeg. Még virtuális alakban is a hisztéria, a düh, a lelkesedés irányítja őket. Nem új dolgok ezek: a tech-forradalom csak eszkalálta a filozófusok által kilencven vagy ötven éve a társadalom átalakulása kapcsán megfigyelteket.
A közemberekből esetlegesen és mindig változó formában összeálló amorf tömegek ilyen irányú mozgása viszont sötét és baljós is egyben. Benjamin ugyanis már 1936-ban megjegyezte: ez a tömegember a katonai diktatúrák, a fasizmus gyalogos katonáinak alapanyaga az 1930-as évek Európájában – és számosan ilyen minőségükben is vesztek oda a második világháborúban. Ahogy írja: „A politika esztétizálására irányuló összes fáradozás egy pontban csúcsosodik ki. Ez az egyetlen pont a háború. A háború, és csakis a háború teszi lehetővé, hogy a legnagyobb méretű tömegmozgalmaknak az adott tulajdonviszonyok megőrzése mellett célt adjanak. Így fogalmazódik meg a tényállás a politika oldaláról. A technika síkján pedig így fogalmazódik meg: csakis a háború teszi lehetővé, hogy a tulajdonviszonyok megőrzése mellett a jelenkor összes technikai eszköze mobilizálódjék”.
Akkor a szerző nem sejtette, milyen hamar igaza lett. De ha beigazolódik, hogy az óriási választási mozgalmat követően Magyarországon sem következnek be a lehető leggyökeresebb társadalmi változások, hogy tehát a „változás” célja a tulajdonviszonyok radikális változásának elkerülése, abból egy dolog következhet csupán: a felszabaduló energiák a háború felé taszító energiákká fognak válni. Tekintve az európai és közel-keleti helyzet alakulását, Walter Benjamin éppen kilencven évvel ezelőtt leírt szavai súlyos figyelmeztetésként kell, hogy lebegjenek képlékeny viszonyaink felett.
Borítókép: Résztvevők a Tisza Párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés