„A regény nem csupán egy szórakoztató olvasmány, hanem egy olyan intellektuális élmény, amely számos kérdést vet fel a szavak, a kifejezés és az önazonosság viszonyáról.”
(Tőkés Barbara)

Nem úgy általában a regényről beszél Tőkés Barbara ebben az idézetben, hanem Kemény Zsófi Nyelni című regényéről. Az idézet egyébként az irodalommal foglalkozó Litera.hu kritikaíró pályázatára beküldött pályaműből származik. Egy baj van vele: Tőkés Barbara nem létezik. A szöveget a ChatGPT írta. Mesterséges intelligencia. Chatbot.

Szereti a Nyelnit: „A könyv legnagyobb erőssége a nyelv és a narratíva iránti érzékenység. Kemény Zsófi hihetetlen finomsággal és precizitással mutatja be, hogyan hatnak a szavak az egyéni élményekre, és hogyan alakítják azok a társadalmi és személyes identitást” – írja „lelkesen”.

Csoda hát, ha az író meg is osztotta Facebook-profilján? A kommentelők közül egy írókolléga (Purosz Leonidasz) azonnal ki is szúrta, hogy szerinte ez egyértelműen ChatGPT által írt szöveg. Kemény állítása szerint ugyan feltűnt neki például, hogy a kritikában tőle idézett mondat nem az ő regényéből származik, ennek ellenére mégis megosztotta.

Aztán a maga módján beszámolt minderről, vagyis az Eseményről a 444 is Simán megjelent egy mesterséges intelligencia által írt kritika a Litera pályázatán, Kemény Zsófi büszkén megosztotta címmel: „A teljes eredeti kritikát végig sem kell egészen olvasni ahhoz, hogy bármely humanoid olvasó számára nyilvánvalóvá váljon, mesterséges intelligencia írta. Olyan, mintha egy olyan 12 éves gyerek házi feladatát olvasnánk, aki el [sic!] bele se nézett a kötelezőbe, inkább megkérte rá legjobb barátját, a ChatGPT-t” – írja az újságíró (Szily László), majd felháborodva hozzáteszi: „De miért és hogyan közölhetett le ilyen szöveget a Litera?” És ha valakinek kétsége támadna, hogy ő biztosan ki tudja szúrni, ha valami mesterséges intelligencia bevonásával készült, biztosít minket: „Bennem felmerült az is, hogy ez talán valamilyen bravúros stílusparódia, annyira ordít róla, hogy nem ember írta.” Elhisszük, de hát ez azért nem olyan nagy truváj így. Utólag bölcs az ember.

Közben az is kiderült, miután a Litera nyomozni kezdett, hogy nem csak a Tőkés Barbara által írt kritika készült mesterséges rásegítéssel, de egy másik is, ami Mahler Csaba nevén fut. A cikk egyébként a Litera főszerkesztőjét, Nagy Gabriellát is megszólaltatta (egyébként korrekt módon), aki elmondta, és közleményben meg is írta, hogy a Litera felületén csak a győztes pályaműveket közlik, ezek a pályamunkák pedig nem is a fő Facebook-profiljukon jelentek meg. Ráadásul a két gyanúba keveredett kritika elé oda fogják írni, hogy azokat kizárták a pályázatból. (Oda is írták.)

Hogy a kritika legalábbis kérdéseket vet fel, és mondatait kevesen tartanák jónak, az nagyjából egyértelmű. Viszont aki olvasott már irodalomkritikát és/vagy járt bölcsészkarra, az tudja, hogy ilyen és ehhez hasonló ronda, papírszagú, semmitmondó, túl kacifántos, magukat cselezés közben elgáncsoló mondatokhoz nem kell Skynet, megy ez nekünk, embereknek magunktól is. Néha az ilyen mondatok még tudományos folyóiratokban is megjelennek, néha még konferenciákon is felolvassák őket komoly arccal. Főleg pályakezdő irodalomkritikusok esnek ebbe a vétségbe. De nem csak ők. A következő idézetről például nehéz eldönteni, hogy egy József Attila-díjas írótól vagy egy robottól származik: „A vaskos, több mint háromszáz oldalas könyv tizenöt válogatott tanulmányt tartalmaz, melyek többsége az esztétikai és a mediális megkülönböztetettség közötti feszültséget vizsgálja, számos esetben az irodalmi modernség eminens példáin keresztül.” Ember legyen a talpán, aki ilyen szövegekről egy vakteszten képes száz százalékosan megmondani, vajon ember vagy gép alkotta-e. Közös jellemzőjük, hogy fütyülnek az Illyés Gyula-i bölcsességre, miszerint szépen az ír és beszél, akinek sikerül a bonyolultat is egyszerűen előadni.

Kemény Zsófi egyébként nem tett mást, csak amit egy átlagos író a hétköznapjain: a róla szóló kicsit is pozitív értékelést hezitálás és szemrebbenés nélkül megosztotta a saját profilján. Ha, mondjuk, nem az írónak kellene ezzel foglalkozni, hanem a kiadó marketingeseinek, talán megúszta volna a gúnyos megjegyzéseket. Igaz, így meg örülhet az ingyenreklámnak. Ha ugyan Kemény Zsófinak kell még ingyenreklám, hiszen nem csak az élő klasszikus Kemény István lányaként, vagy a 2024-es év irodalmi szuperszenzációjának számító Nem című regény szerzőjének, Kemény Lilinek a húgaként, de bőven saját jogon is (az irodalmi munkásságán kívül slammerként, és Sophie Hard álnéven rapperként is) eléggé benne van a köztudatban. És a kiadókkal se legyünk méltánytalanok, főleg ne a marketingesekkel. Nem biztos, hogy a legideálisabb költségvetéssel, fizetéssel működnek. Nem esik le az írók ujjáról sem a karikagyűrű egy kritikamegosztástól, habár az önfényezés mindig gyanús.

De vajon mi volt a célja Tőkés Barbarának és Mahler Csabának? Megviccelni a zsűrit? Megalázni, nevetségessé tenni a kritikus szakmát? Bebizonyítani, hogy milyen fejlett a technológia? Felhívni a figyelmet az esetleges veszélyeire, mint Mette Frederiksen dán miniszterelnök, aki a parlamenti felszólalását íratta az MI-vel? Vajon leleplezte volna magát, mint Rie Kudan, aki, miután megnyerte az Akutagava-díjat, Japán legrangosabb irodalmi elismerését, bevallotta, hogy könyvét részben a ChatGPT nevű chatbottal generálta?

Mi volt a céljuk? Mi volt a terv? Vagyis hát azoknak, akik mögöttük állnak... Persze az is lehet, hogy Barbara és Csaba egy személy. Talán egy sértett, visszautasított literátor. Egyáltalán, ki mondta, hogy ember?